Mark Lawrence: Az Osheimi Kerék

„Add meg neki, amit akar – mondta Jorg. Aztán vedd el tőle, amit te akarsz” - egy aprócska részlet A vörös királynő háborúja harmadik kötetéből, Az Osheimi Kerékből. Mark Lawrence ezzel az egy mondattal/jelenettel győzött meg végképp arról, hogy jó író, és szerencsére folytatja azt a pozitív tendenciát, hogy minél többet ír, annál pazarabb lesz.

Egy évet kellett várni Jalan Kendeth és Snorri kalandjainak folytatására, amivel Lawrence nemcsak, hogy lezárta A vörös királynő háborúja-trilógiát, de vélhetően a Széthullott Birodalomnak is búcsút intett. Ha mindezt a Tövisek-trilógia után teszi, akkor járt volna neki a taps, mert ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Ő azonban kitartott posztapokaliptikus Európája mellett, elengedte a túlzottan öncélú és indokolatlanul sötét Jorgot és világát, kidolgozta a mágiáját, valamint sikerült végtelenül színes és szórakoztató karaktereket behoznia a történetbe. Ezért most már azt mondom, nagyon nagy kár, hogy itt a vége.

Dicséret jár Lawrence-nek azért, hogy nagyon előzékenyen megint összefoglalta pár oldalban az előző könyvek cselekményét, így azok is tisztán láthatták a dolgokat, akik nem mostanában olvasták az előző részt. (Melegen ajánlom, hogy évek óta húzódó hatodik Trónok harca kötet elején is legyen ilyen emlékeztető, ez lenne a minimum....)

Mark Lawrence: Úti testvérek - Történetek a Széthullott Birodalomból

Minél később jelenik meg egy Mark Lawrence könyv, annál jobban várom, ilyen A vörös királynő háborúja trilógiának a befejező része is. De addig sem maradunk Lawrence nélkül, a Fumax ugyanis - a világon elsőként - kihozta nyomtatásban az Úti testvéreket, amely az egyik legjobban megírt és legokosabban összerakott novelláskötet, amit eddig olvastam.

A könyv 163 oldal, nem éppen vastag. Viszont elképesztően jól áll neki a keményfedeles borítás, maga a borító pedig nagyon ízléses és igényes, tökéletesen mutat a gyűjteményben. Tipikusan olyan, ami mellett egy vérbeli fantasy-rajongó nem tud csak úgy elmenni, és szerencsére tartalmilag is nagyon rendben van. Mielőtt azonban rátérünk erre, szükséges szót ejteni a Széthullott Birodalom, illetve az aktuálisan legnépszerűbb fantasy-világ, Westeros különbségeiről.

G. R. R. Martin, mint epikus fantasy-író, fényévekkel jobb, mint Mark Lawrence. Westeros világa mérhetetlenül aprólékosan és okosan kidolgozott, fel van építve a hőskortól kezdve egészen a jelenig, a mágia okosan lett beépítve, a karakterek illenek a világba, tehát nyugodtan tekinthetünk olyan univerzumként, mint amilyen A gyűrűk ura vagy éppen a Star Wars. Ennek megfelelően a Martin-féle kiegészítő könyvek és novellák azt a célt szolgálják, hogy ezt az univerzumot tovább bővítsék, ahol maguk a karakterek nem is olyan fontosak.

Mark Lawrence: A hazug kulcsa

Mark Lawrence Széthullott Birodalom sorozata nem volt rossz, de nem is felejthetetlen, mondom ezt én, akinek a minden mozgó dolog életére törő kutyáját Jorginak hívják. Ettől függetlenül túlzás volt az a hype, ami körülvette a sorozatot: nem volt sem brit, sem semmilyen válasz A tűz és jég dalára (gyk.: a Trónok harca és folytatásai). Ebből adódóan nem is meglepő, hogy sok ismerősöm már meg sem próbálta elolvasni Lawrence második sorozatát, A vörös királynő háborúja trilógiát. Pedig érdemes lenne.

Hogy mi a különbség a két sorozat között? A percepció. Egyáltalán nem mindegy, hogy ugyanazt a poharat félig üresnek vagy félig telinek látjuk. Jalan Kendeth és Snorri ver Snagason ugyanabban a Széthullott Birodalomban járnak, többnyire ugyanazokkal az ellenségekkel találják szemben magukat, ugyanabban a mocsokban vergődnek, mint Jorg Acrath, a tövisek hercege/királya/császára. De míg az első sorozatban az emberek kvázi állatként viselkednek, motivációik visszataszítóak, a világ erkölcstelen, tisztességtelen, becstelen, addig a második sorozatban megjelennek az emberi értékek. A Bolondok hercegében és A hazug kulcsában ugyanaz a mocsok, ugyanazok a borzalmak emberi tragédiává szelídülnek. A Vörös Királynő háborúja sorozatban kiderül, hogy vannak emberek is a birodalomban. Nem mindenki árva, nem mindenki gyilkol, nem mindenkit erőszakoltak vagy csonkítottak meg, nem mindenkit érdekel a trón, a hatalom, létezik hűség, erkölcs, barátság, morál és egyéb hangzatos fogalmak. 

Mark Lawrence: Tövisek császára (Széthullott birodalom 3.)

A Holt Király és nekromantái zombiserege a széthullott birodalmat fenyegeti, talán mégsem a császári trónra vágyó, kegyetlen és céltudatos Jorg jelenti a legnagyobb fenyegetést a királyságok számára. A színvonal-emelkedés a Tövisek császárában is folytatódik, Mark Lawrence egyre többet mutat meg a világból, a trilógia elkerülhetetlen vége pontosan olyan, amilyennek lennie kell. Sokkoló és véres, egyúttal viszont meglepően érzékeny is. 

Hercegből király, királyból császár. Honorous Jorg Ancrath nem az a fajta ember, aki a minden halandó feletti uralomnál kevesebbel is beéri. Az első kötetben még visszataszító, fölöslegesen kegyetlen, koravén útonálló-vezér volt, mellesleg egy király az udvarból elmenekült fia. A második kötet során valamelyest megkomolyodott, öncélú, fölösleges kegyetlenkedésből is kevesebb volt, a történet is kezdett egészen érdekes formát ölteni és a világból is egyre többet pillanthattunk meg, ezek után már kíváncsi voltam a befejező részre is. 

A Tövisek császára az eddigiek fényében pozitív csalódás volt, de azt is mondhatnám, hogy nem kellett csalódnom, mert nagyjából erre számítottam. Még kevesebb kegyetlenkedés és visszataszító jelenet, a történet most már tényleg izgalmas, na meg a világról is sokat megtudunk, ami visszamenőleg is megmagyaráz egyes dolgokat (de sajnos a logikátlan anakronizmusokat nem). Három külön regény helyett érdemesebb egyetlen történetként értelmezni Mark Lawrence trilógiáját, így kicsit ugyan vontatott az eleje, de legalább nem érzi úgy az ember, hogy fölöslegesen olvasott el másfél kötetet, amíg végre elkezdtek értelmet kapni az események.

Mark Lawrence: Tövisek királya (Széthullott birodalom 2.)

Jorg elérte célját: király lett. Ez persze nem elég, most már a császári trónra fáj a foga, csakhogy más is hasonló terveket dédelget. És ez a "más" jó ember, nem egy tizenéves rablóvezér, a jóslatok és az emberek is őt támogatják. 

A Széthullott birodalom trilógia második része jóval meggyőzőbb az elsőnél, ezzel is erősítve azt a nézetet, mely szerint egy trilógiát vagy sorozatot nem érdemes rögtön az első rész után kukázni, hanem érdemes adni neki még egy esélyt. A Tövisek hercege csak a vége felé kezdett érdekessé válni, a Tövisek királya pedig ezen a szinten indul és innen kapaszkodik még magasabbra, akár a sziklatornyokat biztosítás nélkül megmászó Jorg Antrach. 

Nem pusztán az analógia kedvéért: időnként tényleg meginog a történet, de töretlenül és rendkívül magabiztosan megy előre, a végén pedig jóleső kimerültséggel, diadalmasan tekint körbe a csúcson. Úgy tűnik, Mark Lawrence karcos, egyre sötétebb, poszt-apokaliptikus fantasy/sci-fi trilógiája felnő a híréhez, bár arról a szirtről még le is kell majd ereszkedni. 

Előzetes - Mark Lawrence: Tövisek királya

Mark Lawrence Széthullott birodalom trilógiájának első része eleinte nem tetszett, de a vége felé határozottan ígéretessé vált. A második kötet, a Tövisek királya, már sokkal érdekesebb és mozgalmasabb, ahogy az a lent olvasható első négy fejezetből is látszik. Hamarosan érkezik a bejegyzés is, már féltávnál járok a könyvben - stay tuned! 

A fiú, aki király akart lenni, megszerezte a trónt…

Csaták százai perzselik fel a földeket, amint nagyurak és kiskirályok viaskodnak a széthullott birodalom uralmáért. A galádul lemészárolt anyja és öccse megbosszulásához vezető hosszú úton Honorous Jorg Ancrath herceg kiderítette, kik állnak valójában e végtelen háború mögött. Megismerte a játszmát, és elhatározta, hogy ő fogja letarolni a táblát, bármi áron.

Húszezres hadsereg vonul Jorg vára ellen, a próféciák és a nép istenített bajnokának vezetésével. Minden becsületes ember azért fohászkodik, hogy ez a dicső lovag egyesítse a birodalmat, begyógyítva sebeit. Minden jó király tudja, hogy meg kell hajolnia a túlerő és a jövendölések előtt, ha másért nem, hogy népét és birtokát mentse. De Jorg király nem jó király.

Jorg tisztában van vele, hogy a nála sokkal erősebb ellenséget tisztességes harcban nem győzheti le. Ám a tisztességes játszma sohasem szerepelt a tervei közt. 

Mark Lawrence: Tövisek hercege (Széthullott birodalom 1.)

Nyers, durva fantasy egy különös világban. Egy kegyetlen bandavezér, egy alig tizennégy éves, sérült lelkű, de magabiztos gyerek, a trónra tör. Azonban hiába elszánt, olyan ellenfelekkel kerül szembe, akik felett hétköznapi eszközökkel nem diadalmaskodhat. Ez a tövisek hercegének története... 

Az amerikai-brit Mark Lawrence első regénye abszolút világsiker. Már a megjelenéskor jól indított, a Goodreadsen megszavazták az egyik legjobb 2011-es fantasynek, az USA legnagyobb könyvkereskedő-hálózata, a Barnes and Noble az év legjobb fantasy-megjelenései közé választotta, illetve a frissen debütáló fantasyszerzőknek szóló David Gemmell Morningstar díj egyik finalistája volt 2012-ben. Azóta lefordították tizennyolc nyelvre, köztük tavaly magyarra is, a második kötet magyarul idén jelent meg, a harmadik rész pedig Angliában augusztus elsejére várható. 

A Tövisek hercege határozottan ígéretesnek tűnt (még ha a borító valami orgyilkosos "young adult" sztorira emlékeztet is), ám ahogy elkezdtem olvasni, szépen sorban előkerült szinte minden, ami zavarni tud egy fantasyben. Eleve a kötet elején található térkép túlságosan emlékeztet Nyugat-Európára, ez még úgy-ahogy elmegy. Már azt is kezdem megszokni, hogy bizonyos szerzőknél az a fantasy, hogy a neveket, rangokat és egyéb kifejezéseket máshogy írnak át, de kiejtve lényegében ugyanazok, amikkel a valóságban találkozhatunk, nem is beszélve a rosszul palástolt vallási, mitológiai vagy történelmi egyezésekről. A legnépszerűbb szerzők is élen járnak ebben, elég csak George R. R. Martin és Robert Jordan műveire gondolni, nem lehet mindenki Tolkien vagy Steven Erikson, hogy még az esetleges átvételeket is tökéletesen "álcázva", egyáltalán nem zavaróan integrálja a fantasyvilágba, na de az, amikor valaki teutonokat, núb(i)aiakat, Nippont, Rómát és a kereszténységet emlegeti egy fantasyben, a főszereplője pedig ókori filozófusokat olvas, az már kiveri a biztosítékot. És akkor még nem is beszéltem a fölöslegesen fiatal és még az átélt traumákat figyelembe véve sem korához illően viselkedő főszereplőről és az öncélú erőszakról...