Anthony Ryan: A tűzkirálynő

Nagyon messzire jutottunk a Hatodik Rend hadiiskolájától. Évtizedek teltek el az első rész óta, a tét minden eddiginél nagyobb, Anthony Ryan monumentális trilógiájának ígéreteit A tűzkirálynő hivatott beteljesíteni.

Anthony Ryan Hollóárnyék-trilógiáját egyszerűen csak elolvasni is komoly teljesítmény, elképzelni is nehéz, hogy megírni milyen lehetett. Három hatalmas tégla, három teljesen különböző történet, sok más szerző valószínűleg feldarabolta volna legalább hat részre az egészet, de Ryanünk valami rejtélyes okból maradt a trilógia-formátumnál. 

Technikai és történeti szempontból A tűzkirálynő A várúr közvetlen folytatása, nagyjából ott veszi fel a fonalat, ahol az előző rész abbamaradt, illetve a nézőpont-karakterek is hasonlóak. Amitől viszont mégis más (ha nem is annyira, mint az első kötet), az a világ működésének egyre mélyebb megismerése, ahogy a végső összecsapás felé közeledünk, és ezt némileg ellenpontozva az emberközeliség néhány szereplő esetében, ami szinte már A vér énekét idézi.

Egy trilógia zárókötete általában a nagy fináléról és annak előkészítéséről szokott szólni, ez most sincs másként. Alltor ostroma után Varinvárból, az Egységes Királyság fővárosából is ki kell űzni a voláriakat, ezután pedig a gyökerénél kell felszámolni a fenyegetést. Lyrna királynő ezért Reva közreműködésével hadjáratot indít a szomszéd kontinensre a rabszolgatartó Volári Birodalom ellen, míg Vaelin északra indul, hogy a jégbe fagyott szigeteken keressen választ a volári halhatatlanok, a túlvilág és a mágia természetével kapcsolatos kérdésekre. Egyikük feladata sem könnyű, minden út veszélyekkel teli és komoly áldozatokat követel, a tét pedig, ahogy egy rendes epikus fantasynél megszokott, nem kisebb, mint a világ megmentése.

Az északi út a legérdekesebb a regényben, végre kimozdulunk a mediterrán jellegű területekről. 
(Kekai Kotaki illusztrációja)

Talán túl sokat vártam tőle, de ez a kötet valahogy nem hozta azt, amire számítottam (vagy inkább azt, amit szerettem volna). Az első két rész története sokkal jobban egyben volt, itt a káoszba forduló világgal együtt itt-ott szétesik a regény, botladozni kezd a történet ritmusa és a lényegtelen dolgokról több szó esik, mint arról, ami igazán számít. Az életszerűséggel semmi gond nincs, a valóság sem lineárisan halad egy-egy fordulópont felé, ugyanakkor csak úgy lehet belátható időn belül, hatékonyan elérni valamit, ha a lényegre koncentrálunk és nem hagyjuk, hogy mellékes mindenfélék tereljék el a figyelmünket. Ryannek ez itt nem jött össze, talán túl sokat szeretett volna elmesélni szeretett karaktereiről és helyszíneiről, túl sok jelenetvázlat és sztoriötlet maradt két kötet után a jegyzetfüzetben, mindenesetre az előző kötetek lendülete itt megtorpan, a történet terjengőssé válik és elvesznek a hangsúlyok.

Lehetett volna ez egy feszesebb tempójú, jóval összeszedettebb regény, de még úgy sem rossz, hogy itt ütközik ki a trilógia gyakorlatilag minden hibája, amire már az elejétől számítani lehetett, de úgy gondoltuk, hogy Ryannek sikerül megoldania. A világ változatlanul érdekes és már nincs is Gemmell-utánérzése, az események minden túlírtságuk ellenére izgalmasak és nem egyszer komolyan aggódni kezdtem egy-egy karakterért, ami különben egyáltalán nem jellemző rám. A szereplők között ugyan vannak olyanok, akiket nagyjából egy-egy tulajdonság köré épített a szerző, hogy a megfelelő pillanatban kulcsfiguraként felhasználhassa őket, a többiek viszont még mindig meglepően valóságosak. A félmondatos mellékszereplőnek is átélhető háttere és motivációi vannak, a központibb karakterek közül többen pedig egészen komplex személyiséget kaptak.

Ám nem a világ felépítésében és nem is a karakterek megírásában jó igazán Ryan, az erőssége a lendületes, drámai csatajelenetek komponálása. Ebből pedig van bőven: fogalmazzunk úgy, hogy ha A tűzkirálynő ivós játék lenne (egy korty minden alkalommal, amikor megvillan egy kard vagy más fegyver, pusztakezes vagy túlerő elleni harcnál kettő), néhány fejezet után már a mentő is hiába jönne a résztvevőkért, az egész kötetre pedig egy kisebb pálinkafőzde éves termése sem lenne elég. Mindezt úgy sikerült kivitelezni, hogy alig van ismétlődés (talán egyedül a rabszolga-felszabadítós szálon éreztem ilyet) és a kegyetlen naturalizmustól a nagyszabású, heroikus csatáig a skála gyakorlatilag minden szintjét bejárja. Személy szerint én azért jobban örültem volna egy kicsit több felfedezésnek, megismerésnek és gondolkodásnak a fentiek helyett, de ez már egyéni preferencia kérdése.

A hadjárat nem csak szárazföldi ütközetek sorából áll.
(George Arnald "The Destruction of "L'Orient" at the Battle of the Nile, 1 August 1798" c. festménye | Wikimedia Commons)

Érdekes utazás volt ez a három hatalmas regény. Szinte pontosan egy-egy év különbséggel jöttek ki a kötetek, közben sok mást is olvastam, mégsem volt nehéz visszatalálni a történethez (a rengeteg karakter megjegyzése már más kérdés, fogalmazzunk úgy, hogy jól jött a kötet végén a szereplőlista). Nem vagyok vele maradéktalanul elégedett, főleg itt, az utolsó kötetben maradt kihasználatlan potenciál (és kihúzható rész), de megérte rászánni az időt, kikapcsolódásra tökéletes. Minőségi szórakoztatást kaptam a trilógiától, Anthony Ryan további munkásságát pedig kíváncsian fogom figyelni, kezdve a The Draconis Memoria sorozat idén nyáron megjelenő első részével.

--
Kiadó: Fumax
Kiadási év: 2016
Eredeti megjelenés: 2015
Eredeti cím: Queen of Fire
Fordító: Matolcsy Kálmán
Borító: Frédéric Perrin
ISBN: 978-615-5514-54-8
Oldalszám: 762
Ár:  5495,-  4150,- a kiadónál
--

Tetszett a bejegyzés? Oszd meg ismerőseiddel is! :)