Lev Grossman: A varázslók

Valahogy így érdemes kortárs fantasyt írni. Lev Grossman trilógiájának első kötete persze nem annak szól, aki Narnia/Harry Potter utánérzést vár (ők olvassanak fanfictionöket), az érettebb, felnőtt, nem kifejezetten eszképista élményt kereső közönséget célozza. A varázslók az egyik legjobb ezredforduló utáni fantasy-történet, a kifejezés pozitív értelmében kortárs, intelligens, erős érzelmeket keltő, hatásos és messzemenően elgondolkodtató regény. 

Soha nem hatott meg igazán a puszta tény, hogy egy könyv valamilyen díjat kapott, felkerült a New York Times bestsellerlistájára, vagy filmet/sorozatot forgatnak belőle. A népszerűség önmagában nem lesz a minőség szinonimája, általában pont ellenkezőleg: a tömegízlés legjobb esetben is a középszerűség felé tendál. Épp ezért nem voltak különösebb elvárásaim Lev Grossman felé, csak egy tisztességesen összerakott történetet szerettem volna, ami talán nem hagy különösebb nyomot maga után, de azért elszórakoztat és ki lehet belőle emelni pár dolgot, amikről aztán egy blogbejegyzésnyi terjedelemben össze tudok írni valamit. 

Ehhez képest a valóság egy kicsit másképpen alakult. Kezdjük az elején: A varázslók borítója jól néz ki (és illik a blog jelenlegi színvilágához), tetszik a tipó és a gerinc méh-kulcs sormintája, a 450 oldalas terjedelem pont olyan, hogy kellemes kézbe fogni és nem tűnik kellemetlenül kevésnek vagy fölöslegesen soknak, valahogy a helyén van az egész. Aztán ugye kinyitom és elkezdem olvasni, és egy idő után feltűnik, hogy lement a Nap, elhallgattak a madarak és jól jönne valami kaja, mert elég régen volt már az a pizza... Szóval az "oké, azért remélem legalább a minimumot hozza" helyett valami igazán fasza anyagot sikerült kimazsolázni a könyvheti megjelenések közül (meg az Agavénál valakinek az ennél lényegesen terjedelmesebb nemzetközi kínálatból, bár a készülő sorozat azért nyilván kiemelte a mezőnyből), mondom is, hogy ez pontosabban mit jelent. 

Ha valaki a kezembe nyomja ezt a könyvet, hogy tessék, kvázi-posztmodern fantasy, intertextualitás, meta, coming-of-age, meg ilyenek, akkor valószínűleg erőszakosan reagálok, ha pedig még azt is hozzáteszi, hogy tetszeni fog, kiröhögöm kegyetlenül. Hogy miért? Mert gyakorlatilag a lehetetlenséggel határos ilyen anyagból vállalható dolgot létrehozni, olyat, amit nem csak álszentségből, anyagi megfontolásból és a csordaszellem miatt dicsér az ember. Nagyjából ez volt az oka annak, hogy nem is néztem utána a regénynek, csak a készülő sorozat trailerét néztem meg (de az ilyesmiről tudjuk, hogy bármi lehet és az ellenkezője is), úgyhogy amikor találkoztam Grossman elképesztően érzékeny és alapos, sötét humorral és iróniával vegyített, mesélős-krónikás stílusával (amire a magyar fordítás lábjegyzetei is ráerősítenek), fogalmazzunk úgy, hogy igen kellemes meglepetés volt. 

A regényben rendszeresen idézett, Narnia-szerű, képzeletbeli fantasy-sorozat világának térképe, mert ugye egy tisztességes fantasyhez tartozik legalább egy térkép, még ha ilyen is. (forrás: Lev Grossman weboldala)

Meg a többi is, milyen menő már egy hobbiból bűvészkedő srácot megtenni főszereplőnek, aztán az arcába tolni, hogy márpedig a mágia létezik és van esélyed arra, hogy bekerülj egy varázslóegyetemre? Bármilyen hülyén is hangzik, de Grossman a mágiát a legjobb sci-fiket idéző realitással kezeli, ami alatt (szerencsére) nem sandersoni rendszereket kell érteni, egyszerűen tudományos pontossággal közelítenek hozzá a regény szereplői, tanulmányozzák, használják, kísérleteznek, és minden egyes pillanatban tudható (nem csak érezhető), hogy ez itt maga a kemény, súlyos valóság. Mágia van, de csoda nincs, mindennek következményei vannak és ha valaki felelőtlenül játszik azzal, amit nem ért, ugyanúgy megszívja, mint annak idején a radioaktivitást tanulmányozó kutatók, akik puszta kézzel piszkálták az uránt, esetleg még haza is vitték a zsebükben éjszakára. 

A kiváló stílus és a realista világ önmagában is elegendőek lennének egy tisztességes, sőt, egészen jó regényhez, de azért néhány összetevő hiányzik ahhoz, hogy tényleg ütős legyen. Az egyik ilyen a karakterek képében érkezett: nagyon ritka, hogy különösebb közösséget érezzek egy regény szereplőivel, de Quentinnel sokkal-sokkal több ponton tudtam azonosulni, mint azt szívesen elismerném. Részleteket legfeljebb a (képzeletbeli) pszichológusommal vagyok hajlandó megosztani ezzel kapcsolatban, elvégre nem rólam szól ez a bejegyzés, de az biztos, hogy ennek óriási szerepe volt, és az is, hogy a legtöbb olvasó a főbb karaktereken keresztül önmagával is szembesülni fog, legalábbis ha átlagos, nyugati kultúrkörben felnőtt huszonéves, és elképzelhető, hogy ez fájdalmas lesz.

A varázslók gyönyörűen egyensúlyozik a valóság és a képzelet határán, gyakorlatilag mindennek fontos szerepe van, a rengeteg előreutalás egy rendkívül komplex bűvésztrükk illúzióját kelti (igen, pontosan így akartam fogalmazni), és nagyjából a második-harmadik fejezet után bármi simán van olyan komoly spoiler, mint a Trónok harcában a legdurvábbak (ezért lehetőleg óvatosan beszéljetek másokkal a könyvről, akár olvastátok, akár még csak tervezitek). Ahogy egy rendes bűvésztrükknél, itt is a végén múlik minden, minimum kétesélyes végig, hogy mi lesz belőle, csak annyit mondok, hogy engem elégedettséggel töltött el a befejezés. 

A Varázskapu címere (Cecilia Bohlin illusztrációja, innen)

Általában azt szokás kiemelni, hogy ez egy súlyos, sötét, komor történet, ami bizonyos szempontból igaz is, csakhogy a realizmusa teszi azzá. Ha Narnia vagy Harry Potter lenne, ott a valóságot elfedné a cukormáz, tanító szándék (ami ugye a Narnia esetében kifejezetten pocsék lett a végére), színpadiasság és a célközönségnek/megrendelőnek megfelelés, de itt nem volt semmi, ami gúzsba kötné az írót. Felnőtt közönségnek szól, (fiatal) felnőtt szereplőkkel és tabuk nélkül. A legtöbb fantasy fő vonzereje az eszképizmus, na itt ilyen nincs (csak igény rá a szereplők részéről), ez egy kegyetlen világ, ahogy a valóság is az, legalábbis, ha (el-) hagyod magad. Viszont, ahogy az egy jó bűvészmutatványhoz (vagy inkább egész estés illuzionista-műsorhoz) illik, rendszeresen átélheti az olvasó a vegytiszta ámulat érzését, mialatt Quentin Coldwater és a többi mágus-növendék újabb és újabb lépcsőfokot hódít meg mágia óriási hegyének csúcsa felé haladva.

Kissé tartok attól, hogy mit lehet kihozni a folytatásból, az viszont már most egyértelmű, hogy nem megélhetési trilógiáról van szó, akkor már ez az egy kötet is minimum háromfelé lett volna szedve. Nem, itt nincsenek fölösleges drámai elemek, kalandok, párbeszédek és egyéb helykitöltők, az élet egyébként sem így működik. A varázslók ideje pontosan olyan, ahogy azt egy átlagos egyetemista érzékeli: időnként kétségbeejtően felgyorsul, vagy éppen jótékonyan, ha unalmas időszak következik, máskor pedig lassan telik, ráérünk élvezni az életet, figyelni a részletekre és törődni azokkal, akiket közel érzünk magunkhoz. Ha eljutunk valahova, az nem egy láthatatlan szerkesztőnek köszönhető, hanem saját magunknak, mint ahogy az is, ha körbe-körbe járunk, eredmény nélkül. Grossmann ügyesen adja át mindezt és még sokkal többet, ráadásul sikerült elkerülni a szépirodalmi történetek rákfenéjét is: az átlagemberek átlagéletének művészi szándékkal ábrázolt unalmát.

Az az érzésem, hogy az utóbbi időben többet használtam ehhez hasonló kifejezéseket mint az feltétlenül szükséges lett volna (de ha egyszer egymást érték a jó könyvek...), magától értetődő, hogy utólag már nem érzem minden esetben szükségesnek. Ám abban teljesen biztos vagyok, hogy ezt nagyon nehéz lesz felülmúlni, ritka az ennyire alaposan, intelligensen és jó érzékkel megírt, egyértelműen többször olvasós regény. Idén ez a második, ami feljut a kedvenc-listámra és csak azért nem az első, mert történetesen az volt közelebb a polc széléhez, így előbb olvastam el. Ennél jobb ajánlást értelemszerűen nem tudok mondani, de azt hiszem, ebben az esetben nincs is rá szükség. 

--

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadási év: 2015

Eredeti megjelenés: 2009

Eredeti cím: The Magicians

Fordító: Dr. Sámi László

Borító: Demeter Zsuzsa

ISBN: 978 61 5552 253 6

Oldalszám: 441

Ár: 3780,- (borítóár) / 2835,- (Agavebolt)

--

Szeretnéd azonnal olvasni a legújabb bejegyzéseket? Iratkozz fel a blog feedjére, lájkold az oldalt a Facebookon, kövess a Twitteren vagy a Google+-on, és ha kíváncsi vagy, hogy mit olvasok éppen, a Molyon is figyelhetsz! 

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! :)