A Hidrogén szonátával még egyszer, utoljára bepillanthatunk az Iain M. Banks által megálmodott univerzumba, ahol a technológia szinte már mágiának hat, a halál sokszor csak átmeneti, az űrhajók Elméi egészen bizarr neveket adnak önmaguknak, és ahol minden civilizációk talán legszabadabbika, a Kultúra virágzik.
De ha már búcsúzni kell, tegyük stílusosan. Így gondolják ezt a gziltek is: a komplett faj multidimenziós szublimációra készül, maguk mögött hagyva a szokványos világot. Csakhogy az előkészületek nem mennek zökkenőmentesen, a Zidhren-Maradvány, egy ősi szublimata civilizáció hátramaradt tagjai ugyanis még a távozás előtt meg akar osztani egy réges-régi titkot a gziltekkel, csakhogy a hajójukat lelövik. A Kultúra is megjelenik a környéken, egyrészt a hátrahagyandó bolygók és űrállomások értékesebb darabjaira pályázó roncsvadászok megfékezésére, másrészt egyszerűen csak megfigyelni az eseményt.
Ahogy az várható, kisebb-nagyobb konfliktusok törnek ki a távozni készülők körül, ősi igazságok bukkannak felszínre és identitások kérdőjeleződnek meg. A megoldás pedig ezúttal nem a Kultúra kezében van, hanem egy négykarú zenész (aki a címadó, szinte eljátszhatatlan darabot gyakorolgatja) és egy tízezer éves ember (aki ott volt a darab születésénél) jelenthetik hozzá a kulcsot.
Általános és egyáltalán nem alaptalan vélekedés, hogy a Kultúra-sorozatban csak minden második regény sikerült igazán jól. A Közelkép nagyon rendben volt, így nem lenne alaptalan attól tartani, hogy a Hidrogén szonáta nem az igazi, de szerencsére így a végén megtört a trend és két kiváló regénnyel köszönhetünk el a kortárs angolszász sci-fi egyik nagymesterétől. Itt is megjelenik minden, amiért a Kultúra-regényeket szeretjük: a nagyszabású világépítés, a hajók nevei és beszélgetéseik, a fantáziadús helyszínek, az érdekes kérdések, a mindent feje tetejére állító események és az enyhén bizarr karakterek, mindezzel együtt pedig regénynek sem utolsó.
A cselekmény ugyan időnként szakadozott és bizonyos események is random-jellegűek (mint Banks szinte minden regényében), viszont a kiváló ötletek, a képzeletgazdagság és a hangulat bőven kárpótol ezért. Illetve az sem hátrány, hogy nem kell úgy megküzdeni a szöveggel, mint a szerző néhány kora könyve esetén, ha gördülékeny a próza (amiben a fordítónak is nagy szerepe van), az már önmagában félsiker.
Természetesen a szublimata pszeudo-túlvilág mellett előkerülnek Banks kedvenc témái is: az intelligens űrhajók, megastruktúrák (most inkább csak látványelemként) a civilizációk kapcsolata egymással, a digitalizált tudatok és persze a szimulált valóságok, utóbbi rögtön legalább kétféle megközelítésben. Ezektől pedig jóval több lesz a regény egyszerű űroperánál, a Hidrogén szonáta telis-tele van izgalmas (kimondott és kimondatlan) kérdésekkel, és ha a szereplők nem is gondolkodnak el mindegyiken, mi azért megtehetjük. Banks igazi nagysága itt mutatkozik meg: persze a képzelete sem utolsó, de szinte már pratchetti humanizmussal és bölcsességgel szemléli az általa alkotott világot.
Nagyon szívesen olvasnám még a sorozatot (ilyen szempontból szerencse, hogy három kötet még kimaradt valahol féltáv körül) és nagyon sajnálom, hogy vége, ráadásul ilyen okból. Banks maga sem tudott felkészülni a távozásra, nem volt ideje megírni még egy könyvet, a Hidrogén szonáta így nem zárja le valamiféle végső konklúzióval a sorozatot. Ehelyett viszont megadja nekünk azt az érzést, hogy bár már nincs, aki meséljen nekünk róla, a Kultúra azért él tovább. És ez így van jól.
--
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadási év: 2016
Eredeti megjelenés: 2012
Eredeti cím: The Hydrogen Sonata
Fordító: Gálla Nóra
Borító: Magyar Péter
ISBN:978-96-3419-054-7
Oldalszám: 381
Ár: 3680,- 2760,- a kiadónál
--
Ahogy az várható, kisebb-nagyobb konfliktusok törnek ki a távozni készülők körül, ősi igazságok bukkannak felszínre és identitások kérdőjeleződnek meg. A megoldás pedig ezúttal nem a Kultúra kezében van, hanem egy négykarú zenész (aki a címadó, szinte eljátszhatatlan darabot gyakorolgatja) és egy tízezer éves ember (aki ott volt a darab születésénél) jelenthetik hozzá a kulcsot.
 |
| A xowni Gyűrűváros (Mark J. Brady illusztrációja | CC BY-NC-ND 3.0) |
A cselekmény ugyan időnként szakadozott és bizonyos események is random-jellegűek (mint Banks szinte minden regényében), viszont a kiváló ötletek, a képzeletgazdagság és a hangulat bőven kárpótol ezért. Illetve az sem hátrány, hogy nem kell úgy megküzdeni a szöveggel, mint a szerző néhány kora könyve esetén, ha gördülékeny a próza (amiben a fordítónak is nagy szerepe van), az már önmagában félsiker.
 |
| Egy rendszerhajó belseje (Mark J. Brady illusztrációja | CC BY-NC-ND 3.0) |
Nagyon szívesen olvasnám még a sorozatot (ilyen szempontból szerencse, hogy három kötet még kimaradt valahol féltáv körül) és nagyon sajnálom, hogy vége, ráadásul ilyen okból. Banks maga sem tudott felkészülni a távozásra, nem volt ideje megírni még egy könyvet, a Hidrogén szonáta így nem zárja le valamiféle végső konklúzióval a sorozatot. Ehelyett viszont megadja nekünk azt az érzést, hogy bár már nincs, aki meséljen nekünk róla, a Kultúra azért él tovább. És ez így van jól.
--
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadási év: 2016
Eredeti megjelenés: 2012
Eredeti cím: The Hydrogen Sonata
Fordító: Gálla Nóra
Borító: Magyar Péter
ISBN:978-96-3419-054-7
Oldalszám: 381
Ár:
--
Tetszett a bejegyzés? Oszd meg ismerőseiddel is! :)
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése