John Scalzi: Az összeomló birodalom

A fénysebességnél gyorsabb űrutazást lehetővé tévő Ár felfedezésével az emberiség kirajzik, kolóniákat alapít, kereskedni kezd és megalapítja az Egyesülést, a minden lakott rendszert magába foglaló birodalmat. Csakhogy generációkkal később valami megváltozik, a rendszert összeomlás fenyegeti, amit csak kevesen ismernek fel időben. John Scalzi, a Vének háborúja szerzője új űroperával jelentkezik, amelyre itthon sem kellett sokat várni: magyarul is a világpremier idején jelent meg. 

John Scalzit, az elképesztően sikeres Vének háborúja-sorozat szerzőjét itthon sem kell már bemutatni. A négy regényt és két novelláskötetet számláló sorozaton kívül két további regénye is megjelent már magyarul: a közeljövő Amerikájában játszódó Bezárt elmék elsősorban a krimikedvelőket célozta, a Vörösingesek pedig a Star Trek és más nagyszabású sci-fi filmek és sorozatok kliséit gyúrta össze jó humorú, enyhén cinikus és szórakoztató történetté. Az összeomló birodalom ismét valami új: egy két-három kötetesre tervezett űropera-ciklus első része, mely magyarul is a világpremierrel egy időben jelent meg, március végén.

Az Ár - afféle folyóként két térbeli pont között, adott irányba mozgó "hipertér" - felfedezése lehetővé tette a fénysebességnél gyorsabb űrutazást. Az emberiség hamarosan benépesítette az elérhető csillagrendszereket, majd kialakult az összes emberlakta rendszert magába foglaló vallási-gazdasági alapú Egyesülés, a Wu-ház uralma alatt. A rendszer generációkon át stabilnak bizonyult, ám bizonyos jelek most arra utalnak, hogy elkerülhetetlen az összeomlás. És ha ez nem lenne elég, az uralkodó haldoklik, lánya és örököse pedig a címadó probléma mellett a hatalomvágyó nemesekkel is kénytelen megküzdeni.

Ben H. Winters: Az igazság határán

Biztosan tudni szeretnéd? Jól gondold meg, mit válaszolsz, az igazság lehet felemelő, de roppant kegyetlen is. Az utolsó nyomozó-trilógia zárókötetében Ben H. Winters megmutatja, mi van az igazság határán és azon túl.

Az amerikai kisvárosi ex-nyomozó, Henry "Hank" Palace, a Maia becsapódása előtti utolsó heteket-napokat húga felkutatásának szenteli. Mostanra beérett a közelgő megsemmisülés okozta káosz, mindenki a maga módján próbál felkészülni a halálra, ez többnyire erőszakot, őrületet és hazugságokat jelent.

Már túl vagyunk az "és te mit tennél, ha tudnád, hogy pár hónap múlva megsemmisíti a földi életet egy bazinagy aszteroida?" jellegű kérdéseken, és jobb esetben az sem újdonság, hogy Ben H. Winters milyen jó érzékkel írja le a vidéki/kisvárosi USA pre-apokaliptikus mindennapjait. Hank már nyomozott, utazott, már csak a végjáték van hátra. Az igazság határán pontosan ennyi: az utolsó hét eseményei, melynek végén így vagy úgy, de elkerülhetetlenül lezárul a történet.

Neal Stephenson: Seveneves - A hét Éva

Azután, hogy maga Bill Gates is meglehetős lelkesedéssel nyilatkozott a Neal Stephenson regényéről, egy magamfajta könyvesblogger viszonylag keveset tud tenni a Seveneves további népszerűsítéséért, de szeretem a kihívásokat, úgyhogy íme az én verzióm: 

Felrobban a Hold. Teljesen váratlanul, minden előjel nélkül darabokra hullik, ami ugye a Föld nagyjából pontjáról feltűnik az embernek egy idő után. Ha olvastad Isaac Asimov A Hold tragédiája c. ismeretterjesztő munkáját, akkor az átlagnál jobban képben vagy azzal, hogy miért is fontos égi kísérőnk, de azt azért mindenki érzi, hogy annyira nem előnyös, ha szétesik kisebb, de még mindig jobbára hegységnyi darabokra. Röviden: a holddarabok a robbanásnak köszönhetően nem pontosan az eredeti pályát követik, ebből adódóan össze-összeütköznek és kisebb részekre törnek (ezek pályája ugye szintén megváltozik), a több darab több ütközést jelent, a láncreakció eredményeképpen pedig két éven belül olyan meteor(it)zápor szakad a Földre, ami évezredekre lakhatatlanná teszi kies planétánkat.

Nem túl vonzó kilátások, igaz? Viszont semmi más nem tud hatékonyabban összerántani egy csapat viszálykodó embert (ebben az esetben a teljes emberiséget), mint a külső fenyegetés. Nyilván vannak olyanok, akik simán feladják, de ők nem különösebben érdekesek. Mások megpróbálják folytatni az életüket a megszokott kerékvágásban, ameddig van értelme - a világvége itt nem csak pár hónapra van, mint a sok szempontból hasonló alaphelyzetet használó Az utolsó nyomozó-trilógiában, két év azért elég hosszú idő ahhoz, hogy ne csak bakancslistázzon az ember. Stephenson viszont a harmadik csoportra fókuszál, azokra, akik megtesznek minden tőlük telhetőt azért, hogy az emberiség egyszer újra benépesíthesse a Földet.

Ben H. Winters: Végső ígéretek

Hamarosan itt a világvége, a Maia névre keresztelt óriásmeteorit becsapódásáig már csak három hónap van hátra. A jóléti társadalmak rendszerei jobbára széthullottak, a világ egyre kevésbé emlékeztet arra, amit ismerünk. Ben H. Winters jó érzékkel viszi tovább a Gyilkosság világvége előtt történetét, a Végső ígéretek érdekesebb és izgalmasabb is az előzménynél. 

Ben H. Winters nagy fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntött, hogy megírja Az utolsó nyomozó-trilógiát. Annyian írtak már világvégés, kezdő (és kirúgott, de változatlanul a józan ész határán túl is kötelességtudó rendőrös) sztorikat papírra, mozivászonra és tévéképernyőre is, hogy külön-külön is gyakorlatilag lehetetlen újat mutatni a műfajban, együtt pedig csak sokszorozódnak a lehetséges buktatók. A Gyilkosság világvége előtt egészen korrekt történet lett, bár nem különösebben erőteljes és detektívregénynek is halvány, amiben viszont érdekes tudott lenni, az a közelgő megsemmisülés árnyékában széthulló társadalom ábrázolása. 

A Végső ígéretek szerencsére az utóbbi vonalat viszi tovább. Winters nagyon helyesen lemond a detektívregény-sablonról, ami eddig is legfeljebb a főszereplő karakterének bemutatása (kötelességtudó, elszánt és kissé zöldfülű) miatt volt szükséges, és a fókuszt egy határozott mozdulattal az emberekre és a társadalomra irányítja. Ennél jobb nem nagyon történhetett volna, még egy hasonló stílusú nyomozás után érdektelenségbe süllyedt volna a trilógia, így viszont továbbra is kíváncsian várja az olvasó a végkifejletet.