Brian McClellan: A birodalom bűnei

Brian McClellan korunk egyik legjobb fantasy-írója, aki a Lőpormágus-trilógiájával egészen új színt vitt a műfajba, ráadásul már a bemutatkozó kötete is gyakorlatilag hibátlanra sikerült. Emiatt igazán örömteli volt a hír, hogy még egy trilógiai erejéig visszatér az általa kreált univerzumba, 2018-ban pedig a magyar fantasyrajongók is kézbe vehették A birodalom bűneit.

Fatraszta nem túl nyugodt hely: bűnözők, szerencsevadászok, vakmerő telepesek és az ősidők relikviái után kutató mágusok végső állomása a vadon kapujában. Csak a kancellárasszony vasakarata és a titkosrendőrség acélos ökle tartja egyben az országot – egyelőre. A fővárost, Szárazpartot fenyegető felkelés ellen ármánnyal és fegyverrel egyszerre lehet csak küzdeni. A feladat súlya három megbízott vállát nyomja: a simlis ügynök, Michel Bravis, egy jogtalanul elítélt, verhetetlen háborús veterán, Őrült Ben Styke és a lőpormágus zsoldostábornok Vlora Flint képezi az utolsó védvonalat a káosszal szemben.

Tíz évvel járunk az adrói-kez háború után, ennyi idő telt el azóta, hogy az istenekkel vívott harcban életét vesztette Tamás tábornagy. De ez már nem számít, új kontinens, új szereplők, új problémák, új ellenségek.

A történet három párhuzamos szálon fut (Vlora, Styke, Bravis), a korábbiakhoz hasonlóan külön fejezetekre osztva, ahol egy-egy szereplő szemszögéből látjuk a történetet. A formula működik, nem megy az olvasmányosság rovására, de mivel a karakterek történetei nem egyszer keresztezik egymást, így csak óvatosan az előreolvasással.

Mark Lawrence: Szürke nővér

Izgalmas, fordulatos, szórakoztató történet humorral, vérrel, kihívásokkal és drámával, lenyűgöző karakterekkel és egy hihetetlenül érdekes világgal. Mark Lawrence végleg felnőtt a legnagyobbakhoz, a Szürke nővér után joggal nevezheti bárki G. R. R. Martin-szintű írónak.

Lawrence félelmetes: minél többet ír, annál jobb lesz. A Széthullott Birodalomban rengeteg volt a vér és az izgalmas karakter, de kezdetleges volt, túlságosan dark és öncélú. A vörös királynő háborúja már egy jobban sikerült trilógia, ahol megjelent a humor, a dráma és a fordulatok is, illetve kitágítja annyira a Széthullott birodalom világát annyira, hogy már érdekes legyen. Az Ős könyve-trilógia pedig olyan, mint egy Tarantino-film: a legjobb dolgokat átveszi a korábbi műveiből, majd további elemekkel tökéletesíti.

A Szürke nővér két-három évvel a Vörös nővér után veszi fel a fonalat. Nona Grey visszatér a Kegyes Irgalom Kolostorába, új ellenséget szerez magának egy nemes arrogáns és álszent, cserébe viszont rendkívül tehetséges lányának személyében, kapcsolat kezd kialakulni közte és a Kiválasztottnak tartott Zole között, lesz egy új, kéretlen társa, miközben lassan kibontakozik egy világot megrengető konfliktus.

Mark Lawrence: Vörös Nővér

Mark Lawrence A Széthullott Birodalom és A vörös királynő háborúja után újabb sorozattal jelentkezett. Az Ős könyve egy teljesen új világba kalauzol el bennünket, végképp szakítunk Jorggal és Jalannal. Ez akár még némi hiányérzetet is hagyhatna bennünk, hisz a két sorozat együtt már eléggé kiforrott és komplex volt ahhoz, hogy a kortárs epikus fantasy egyik jobb termékének nevezzük. Ezt azonban nagyon gyorsan felejtsük el: Lawrence előző két sorozata olyan, mint kelbimbó a desszert előtt, a Vörös Nővért pedig csak a legnagyobbakhoz lehet hasonlítani.

Lawrence-t soha nem tartottam tehetségtelen írónak, de A Széthullott Birodalom történetein nagyon látszott, hogy az volt az első komolyabb próbálkozása. A poszt-apokaliptikus Európa nem volt egy rossz ötlet, de a világ, a mágia nagyon erőltetett, nagyon kiforratlan volt, Lawrence pedig túlságosan meg akart felelni a Trónok harca miatt felkapott véres, beles dark fantasynek, így pedig eléggé öncélú is lett. A vörös királynő háborúja már egy szinttel jobb volt, szellemes és szórakoztató, még akkor is, ha a karakterek kétségtelenül sablonosak, az írói stílusa pedig darabos volt. Az új sorozata, legalábbis annak első része, a Vörös Nővér azonban hibátlan.

Az író szakított az előző univerzumával és ez nagyon előnyére vált. A Vörös Nővér története egy jégkorszak által sújtott világban játszódik, ahol egyedül mesterséges hold által melegen tartott, keskeny, rövidke, pár kilométeres sáv lakható. Természetesen itt is vannak országok, különböző vallások és célok, itt is dominál az fantasykben megszokott arisztokratikus rendszer, csak még guillotine-ként ott lóg az emberiség nyaka fölött a fagyhalál is.

Szergej Lukjanyenko - Arkagyij Suspanov: Varázsőrség

Míg Szergej Lukjanyenko Őrség-regényeit nagyon kedvelem, az univerzumot bővítgető többi íróval enyhén szólva vegyesek az érzéseim. Egyedül Vlagyimir Vasziljev, a Nappali Őrség társszerzője tudott eddig értékelhetőt felmutatni azok közül, amiket eddig olvastam, ezért egyszerre vártam a Varázsőrséget és tartottam is tőle. Utóbbi alaptalannak bizonyult: fogalmam sincs, hogy Lukjanyenko mennyit tett hozzá a regényhez, de az biztos, hogy Arkagyij Suspanov jól ír és az univerzumhoz illő, szórakoztató és fordulatos történetet rakott össze.

Varázslóiskola. Kevés az ennél gyakoribb toposz a fantasy-irodalomban, az Őrség-sorozat világát valahogy mégis elkerülte eddig a téma. Persze az Őrségeknek vannak saját iskoláik, ahol az ifjú vagy kevésbé ifjú, de frissen hasonított Másfélék megtanulhatják azt, ami a hagyományos emberi oktatásból kimaradt, de ez a klasszikus, bentlakásos megoldás, ahol vegyesen tanulnak fénypártiak és setétek, valami új. Nem csak nekünk, olvasóknak, a Másfélék számára is.

Indokolt lenne meglovagolni az ifjúsági regények népszerűségét és direkt a fiatalabb közönségnek szóló belépőt nyújtani a sorozat világába, ahogy például John Scalzi tette a Zoë történetével, de a sorozat atyja, Szergej Lukjanyenko és a tehetséges új belépő, Arkagyij Suspanov nem ezt az utat választotta. Értelemszerűen sok az iskolás karakter, a főszereplő viszont egy huszonéves tanár, aki messze nem Harry Potter-korú, egyáltalán nem kiválasztott és Másfélének is gyengécske, alig hetedik szintű. Nem, ez a regény is elsősorban a felnőtt olvasókat célozza, de ahogy a teljes sorozat, tizenévesek számára is rendkívül szórakoztató és mindenkinek csak ajánlani tudom.

Andrzej Sapkowski: Fecske-torony (Vaják 6.)

Ahol véget ért a Tűzkeresztség, ott kezdődik a Fecske-torony. A sorozat utolsó előtti részében Andrzej Sapkowski a finálé előkészítésére helyezi a hangsúlyt, de Geralt és Ciri történetének aktuális epizódja így is simán hozza az elvárt szintet - és a szerző közgazdász-énje is újra előkerül.

A Vaják vitán felül a három-négy kedvenc kortárs fantasy-sorozatom egyike. Minden egyes kötet megjelenése piros betűs ünneppel ér fel, a Fecske-torony pedig még ezek között is különleges: az előző rész óta eltelt hosszú idő, Andzej Sapkowski magyarországi látogatása és az ebből az alkalomból megjelent díszkiadás csak fokozta a várakozást - és bizonyos mértékig az élményt is.

Hamarosan elérkezünk a befejezéshez, már csak egy rész van hátra. A korábbi kötetek világ- és karakterépítése lassan beérik, alig van szükség mellékszálakra, a történet szinte kizárólag Cirire és Geraltra fókuszál. Ahogy az egy utolsó előtti résznél várható, már minden a finálé közvetlen előkészítéséről szól. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne történnének izgalmas dolgok, Geralt és társai továbbra is próbálják megtalálni Cirit, Yennefer is a vajáklányt keresi a maga módszereivel, ahogy kevésbé jó szándékú erők (elsősorban Nilfgaard kémei) is ebben mesterkednek. Ciri mindeközben próbál túlélni és elmeséli váratlan megmentőjének, hogyan is került halálos sebekkel egy mocsárba.

J. K. Rowling: Short Stories from Hogwarts

Kíváncsi vagy a Roxfort titkaira? Érdekel a varázsvilág történelme? Szeretnéd tudni, hogy milyen volt McGalagony professzor huszonéves korában, vagy éppen kiről mintázta J. K. Rowling Umbridge főinspektort? Ebből a három e-könyvecskéből választ kaphatsz a kérdéseidre, még azokra is, amiket fel sem mertél tenni a Harry Potter sorozattal kapcsolatban. 

Szóval úgy volt, hogy a Harry Potter sorozat hétrészes lesz és kész. A regények mellé még valahol féltáv előtt kijött A kviddics évszázadai és a Legendás állatok és megfigyelésük, két, a sorozatban is megjelenő, rövid könyvecske, amolyan színesítőnek, és nem mellesleg a hasznot a szegény gyerekeket segítő Comic Relief alapítvány kapta. Aztán a hetedik rész után, szintén jótékonysági céllal (ezúttal a Children's High Level Group javára) megkaptuk a Bogar bárd meséit, de a viszonylag felejthető és szintén elég rövidke mesegyűjtemény után úgy tűnt, hogy itt a vége, már csak a filmek maradtak. 

2011-ben elindult a Pottermore, a Rowling-féle varázsvilág online központja, ami az interaktív Roxfort-élmény mellett kiegészítő információkat és e-könyveket is kínált. Rowling időről időre feltett egy-egy rövid szösszenetet valamelyik szereplőről, jellegzetes tárgyról, bájitalról vagy helyszínről,, ezeket általában pozitívan fogadta a közönség, de olyan is volt, ami meglehetős vihart kavart, mint az amerikai varázsvilágot kínosan sztereotipizálva bemutató írás. Az egyetlen valódi folytatás, a magyarul a napokban megjelent Harry Potter és az elátkozott gyermek a dráma-formátum egyebek miatt nem aratott egyhangú sikert, de a rá - és a Legendás állatok... alapján készülő, immár ötrészesre tervezett filmsorozatra - irányuló médiafigyelem mellett valahogy nem kapott túl nagy visszhangot az a három, összesen alig kétszáz oldalas e-könyv, ami a Pottermore-os írások egy részét tartalmazza.

Max Gladstone: Nagyrészt halott

Steampunk urban fantasy-krimi kapitalista istenekkel, mágus-jogász-detektívekkel, élő vízköpőkkel, kocsis nélküli hintókkal és majdnem szó szerint alvilági szórakozóhelyekkel egy négymilliós, élettől nyüzsgő, színes metropoliszban. Max Gladstone tudja, hogyan kell kihozni a maximumot ebből az alapanyagból, a Nagyrészt halott vitán felül a nyár egyik legjobb megjelenése.

Ahhoz képest, hogy az Agave hagyományosan inkább a sci-fiben volt erős, az utóbbi időben a fantasy-felhozataluk is kezd igencsak impresszív lenni. A varázslókat nem kell bemutatni, de az elmúlt néhány hónapban Lev Grossman trilógiájának zárókötetén kívül is kihoztak három izgalmas, a műfajjal bátran kísérletező regényt, ezzel megmutatva, hogy ilyen téren is érdemes komolyan számolni a kiadóval - avagy van élet Neil Gaimanen és a pararománcokon kívül is. 

Az említett regények, az erős miéville-i hatásokat mutató Lépcsők városa és az elbeszélési formákkal kísérletező geofantasy,  Az ötödik évszak csavartak néhányat a hagyományos fantasy-toposzokon, ezt az utat követi a Nagyrészt halott is. Max Gladstone kiváló érzékkel épít világot, jól használja a karaktereket és ügyel arra, hogy a történet kellőképpen egyedi hangulatú legyen - nagyjából így érdemes fantasyt írni.

N. K. Jemisin: Az ötödik évszak

Egy világ, ahol a pusztító földrengések és vulkánkitörések időről időre eltörlik a civilizációt. Egy világ, ahol hatalmas erejű mágusok képesek manipulálni a föld erejét. N. K. Jemisin első magyarul megjelent regénye, Az ötödik évszak világa könyörtelen világ, amely gyűlöli lakóit. 

N. K. Jemisin a kortárs amerikai fantasyírók egyre nagyobb jelentőségű alakja, regényeiben a szokásos zsánerirodalmi témák mellett a mindennapi életben, a mi világunkban rendkívül fontos kérdéseket is boncolgat. Az ötödik évszak a hatodik regénye és az első, amit magyarul is olvashatunk,

Két elvárással kezdtem olvasni a regényt. Az első az volt, hogy valami újat szeretnék, valami olyat, amivel korábban még nem találkoztam. A második csak a szokásos: gördülékeny és élvezhető szöveg, érdekes történet. Ami az egyediséget illeti, már az előszót olvasva látszott, hogy nem lesz gond vele, a szöveggel viszont volt némi problémám.

Lev Grossman: A varázsló birodalma

Valahogy így érdemes sorozatzáró regényt írni. A varázslók-trilógia az egyik legjobb ezredforduló utáni fantasy-történet, a kifejezés pozitív értelmében kortárs, intelligens, erős érzelmeket keltő, hatásos és messzemenően elgondolkodtató, A varázsló birodalma pedig abszolút méltó az előző részekben lefektetett stílushoz és szellemiséghez. 

Határozottan az az érzésem, hogy Lev Grossman a legjobb, ami a kortárs fantasyvel történhetett. A varázslók melankolikus hangulatú tabudöntögetése, súlyos realizmusa, intelligens és ironikus humora egy olvasót sem hagyott hidegen. Érdekes módon a reakciók általában a két véglet valamelyikének közelében helyezkednek el, vagy nagyon bejön valakinek, vagy nem tudja elviselni, ritka a középutas vélemény. A második rész, A varázslókirály, nem tudta megismételni az első kötet gyönyörűen felépített fő fordulatát (annak természetéből adódóan ez nem is lett volna lehetséges), viszont elmélyítette az olvasók kapcsolatát a világgal és a karakterekkel, az előzőnél kalandosabb történet segítségével. A varázsló birodalma értelemszerűen ezt az irányt viszi tovább, megtartva mindent abból, ami az első két kötetben jó volt, és kiegészítve izgalmas, új ötletekkel, karakterekkel és helyszínekkel. Ja, és persze közel tökéletes trilógiazárás.

A bejegyzés további része A varázsló birodalmára nézve gyakorlatilag spoilermentes, viszont többször nyíltan utal az első kötet legnagyobb, legfontosabb, leghatásosabb fordulatára és a második kötet bizonyos részeire. Előbbi pedig olyan élmény, amit kár lenne elrontani, ezért csak akkor olvass tovább, ha már befejezted A varázslókat és ideális esetben A varázslókirályt is.

Naomi Novik: Rengeteg

Szláv népmesei köntösbe bújtatott, különleges hangulatú ifjúsági fantasy – talán így lehetne legrövidebben összefoglalni Naomi Novik legújabb könyvének lényegét. A Rengeteg olyan világba kalauzolja az olvasót, melynek egyes elemei a népmesékből közép-európaiként számára is ismerősek lehetnek, ugyanakkor egyáltalán nem érződik ismétlésnek más, hasonló ihletésű történetek után sem.

A Rengeteg egyből magába szippantja az olvasót, és nem is engedi el magából, amíg le nem teszi a könyvet. Ebben a világban az erdő az úr, ahol mélyen gyökerezik a gyűlölet és a félelem, különös lények járnak a fák között, és ahol nem mindig érvényesek a világ működésére vonatkozó szabályok. A Rengeteg éhes, gonosz és erőszakos, fáinak árnyékában pedig több falu is meghúzódik. A falvak lakosait az elefántcsonttornyában élő mágus, a Sárkány védelmezi a Rengeteg gonosz varázserejétől. A Sárkány pedig a védelemért cserébe tíz évente egy hajadont kér, akit az erdő vonzáskörzetébe eső falvak lányai közül választ ki.

Agnyeska, történetünk főszereplője, pont abban a szerencsétlen évben született, melyből a Sárkány következő alkalommal válogatni fog. Életének tizenhét éve során nem sok félnivalója volt a mágustól – nem különösebben szép vagy ügyes, és egyetlen különleges képességének az tűnik, hogy bárhol és bármikor képes összekoszolni magát. Ami, lássuk be, azért nem egy olyan tulajdonság, amivel érdemes kitűnni a tömegből. Agnyeska korosztályából a legjobb barátnője, Kasja az, akit a Sárkánynak szánnak: szép, okos, kecses, és egyáltalán, minden megvan benne, ami ahhoz kell, hogy a tökéletességet hajszoló varázsló kiválassza maga mellé. Aztán persze minden másképp alakul…

Brian McClellan: Karmazsin hadjárat

A kortárs fantasy talán legbadassebb mágiája a lőpormágusoké, amit Brian McClellan a trilógia második kötetében csak tovább erősít. A Karmazsin hadjárat jó érzékkel folytatja a Vérrel írt ígéretek történetét és készíti elő a terepet a befejezéshez.  

Brian McClellan komor hangvételű (de a megfelelő pontokon jól eltalált humorral lazított) Lőpormágus-trilógiájának első része nagyon bejött. Kiválóan eltalálta a pszeudo-tizennyolcadik századi, forradalmi, kora-modern hangulatot, egyedül a túlságosan epikus fantasysre sikeredett utolsó fejezetekbe és a kissé logikátlan földrajzba lehet belekötni.

A Karmazsin hadjárat jó érzékkel viszi tovább ezt a vonalat, hangulatában inkább az előző rész elejére hajaz, ugyanakkor érezhetően emeli a téteket a finálé előtt.

Lev Grossman: A varázslókirály

És fél éven belül meg is érkezett A varázslók folytatása. Lev Grossman továbbra is keményen bánik a fantasysablonokkal, A varázslókirály ugyanolyan pimasz és cinikus, de sötétebb, kiszámíthatatlanabb és jóval akciódúsabb az előzménynél. 

Lev Grossman trilógiájának első része brutálisan nagyot szólt és meglehetős indulatokat kavart a fantasyrajongók között. Az eszképista fantasy kedvelői érthetően nem szerették az arcukba nyomott, cinikus, kiábrándult és szélsőségesen realista világképet. Ám aki nem így értelmezte (esetleg nem vette komolyan) a "Harry Potter felnőtteknek" reklámszöveget és hajlandó volt előfeltevések és előítéletek nélkül olvasni a regényt, rendelkezik némi egészséges cinizmussal, nyitott szemmel jár a világban és az egyetemi évei nem valami naiv ködben teltek, szinte kivétel nélkül rendkívül pozitívan fogadta a regényt. 

A varázslókirály esetében már találóbb "a Mátrix fantasyként" meghatározás, ráadásul egyből duplán. A kifejezés pozitív értelmében posztmodern (magam sem hittem volna, hogy ezt egyszer leírom) coming-of-age regényt felváltja egy részben sötétebb és egyértelműen akciódúsabb, két szálon futó történet, ami lényegesen fantasysebb az előzménynél, viszont a tabudöntögetés éppúgy megmarad.

A bejegyzés további része A varázslókirályra nézve gyakorlatilag spoilermentes, viszont többször nyíltan utal az első rész legnagyobb, legfontosabb, leghatásosabb fordulatára. Az pedig olyan élmény, amit kár lenne elrontani, ezért csak akkor olvass tovább, ha már befejezted A varázslókat. 

Andrzej Sapkowski: Tűzkeresztség (Vaják 5.)

A saját neve, saját végzete elől senki sem menekülhet. A Tűzkeresztség méltó az előzményekhez, Sapkowski a szokásos, rendkívül magas színvonalon szállítja a nemzetközi mezőnyből is magasan kiemelkedő Vaják-sorozat ötödik kötetét. 

Két novelláskötet és két regény, illetve a még szélesebb körben ismert The Witcher játékok után valószínűleg mindenki ismeri a Vaják-sorozatot, aki egy kicsit is érdeklődik a műfaj iránt. Andrzej Sapkowski történetei már régóta nem csak "Lengyelországban világhírűek", az angol verzióval nagyjából azonos ütemben érkező magyar kiadás ötödik kötetét is a legjobb fantasyket megillető várakozás előzte meg. Így, hogy két év is eltelt A megvetés ideje óta, kiadók szűntek meg vagy kerültek csődközelbe a hazai könyvpiacon és sorozatok szakadtak félbe, kicsit aggódtunk, hogy mi lesz Geraltékkal, de tavaly ősszel, majd idén télen elkezdtek szállingózni a nyári megjelenésre vonatkozó információk, és ahogy a mellékelt ábra mutatja, szépen ki is jött a Tűzkeresztség, a szokásos, kiemelkedően színvonalas fordításban.

Annak idején bosszantott, hogy három rész után változtatott a kiadó a borítódizájnon, ha már egyszer az egységes, játékgrafikás verziót kezdték el, az egységes kinézet kedvéért érdemes lett volna végigvinni. Most viszont már látszik, hogy jó irányba haladnak a saját készítésű borítókkal, sokkal szebb és nem kelt olyan hatást, mint a mai szemmel idejétmúltnak tűnő első részek, valószínűleg a gémerek sem bánják annyira a dolgot :)

Tim Powers: The Anubis Gates / Anubisz kapui

Időutazás, tizenkilencedik századi London, Coleridge, ősi egyiptomi mágia. Csak egy kis ízelítő Tim Powers The Anubis Gates című művéből, ami magyarul az Anubisz kapui címmel jelent meg a Valhalla Páholy kiadásában.

Az időutazás nem csak a sci-fi írók körében népszerű téma: legalább ugyanolyan jó fantasy-történetet lehet köré kanyarítani, és még csak tudományosan sem kell megmagyarázni. Powers könyvében az időkapuk megnyílásának meglehetősen prózai, de azért izgalmas oka van: az ősi Egyiptomban használt mágia segítségével sikerül megnyitni  Anubisz kapuit, amelyeken „átlépve” az ember egy másik korban találja magát. Utána már csak arra kell figyelni, hogy időben odaérjen a következő kapuhoz, nehogy lekésse a hazautat...

Brendan Doyle a tizenkilencedik századi angol költők – egészen pontosan William Ashbless és Samuel Taylor Coleridge - nemzetközileg elismert kutatója. Így amikor egy bizonyos Darrow nevű úriember felajánlja neki a lehetőséget, hogy élőben meghallgassa Coleridge egyik előadását, természetesen nem tud nemet mondani, és pár órával később már ugranak is 1810-be, ahol az előzetes terveknek megfelelően végig is hallgatják Coleridge előadását. A bonyodalmak a hazaúton kezdődnek, ugyanis Doyle-t elrabolja egy cigánybanda, és lekési a kaput, ami visszarepítené 1983-ba...

Brian McClellan: Vérrel írt ígéretek

Karcos, árnyékos, forradalmi hangulat. Cselszövések, akció és nyomozás. Brian McClellan első regénye nagyon erős nyitás, a Vérrel írt ígéretek egyértelműen az utóbbi évek egyik legjobb fantasyje. 

Ez már a második fumaxos könyv, ami a címe alapján akár valami orgyilkosos lányregény is lehetne, de nem az. A Vérrel írt ígéretek egy igényes olvasóknak írt, kemény urban fantasy, néhány szokatlan megoldással.

Brian McClellan a sandersoni iskolát követi, nem csak a saját mágiarendszer, de írástechnika szempontjából is. Ez alapvetően pozitív, a kortárs fantasy egyik legkellemesebb iránya, és szerencsére van is olyan jó szerző, hogy bemutatkozó regénye simán hozza Sanderson korai történeteinek szintjét (avagy: erre az emberre érdemes odafigyelni).

A legtöbb fantasy általában arról szól, hogy hosszas küzdelem árán sikerül legyakni az ellent, visszaszerezni a trónt vagy megbuktatni a zsarnokot. A Vérrel írt ígéretek - egyébként Sanderson Ködszerzetéhez némileg hasonlóan - itt indul. Egy középkorú lőpormágusnak, a király tábornagyának, elege lesz a néppel nem foglalkozó, ellenséges hatalmakkal összejátszó, nemzeti vagyont elherdáló arisztokratákkal és puccsot hajt végre (egykori) ura ellen. Durvát, véreset. Amikor az utolsó fej is belepottyant a guillotine alá gondosan odakészített kosárba, a nép pedig kezdene örvendezni, hogy jön a jó világ, kenyérosztás meg minden, természetesen kiderül, hogy nem mindenki forradalmárkodik olyan őszintén, mint Tamás tábornagy. Szövetségesei közül többen is a saját zsebükre játszhatnak, polgárháború veszélye fenyeget, ráadásul esélyes, hogy a régóta barátságtalan Kez birodalom is kihasználja az adrói gyengeséget és támadást indít. Avagy a közmondásos palacsintába szar kerül és mindenki azt szeretné, ha valaki más harapna belőle szép nagyot...

Mark Lawrence: Tövisek császára (Széthullott birodalom 3.)

A Holt Király és nekromantái zombiserege a széthullott birodalmat fenyegeti, talán mégsem a császári trónra vágyó, kegyetlen és céltudatos Jorg jelenti a legnagyobb fenyegetést a királyságok számára. A színvonal-emelkedés a Tövisek császárában is folytatódik, Mark Lawrence egyre többet mutat meg a világból, a trilógia elkerülhetetlen vége pontosan olyan, amilyennek lennie kell. Sokkoló és véres, egyúttal viszont meglepően érzékeny is. 

Hercegből király, királyból császár. Honorous Jorg Ancrath nem az a fajta ember, aki a minden halandó feletti uralomnál kevesebbel is beéri. Az első kötetben még visszataszító, fölöslegesen kegyetlen, koravén útonálló-vezér volt, mellesleg egy király az udvarból elmenekült fia. A második kötet során valamelyest megkomolyodott, öncélú, fölösleges kegyetlenkedésből is kevesebb volt, a történet is kezdett egészen érdekes formát ölteni és a világból is egyre többet pillanthattunk meg, ezek után már kíváncsi voltam a befejező részre is. 

A Tövisek császára az eddigiek fényében pozitív csalódás volt, de azt is mondhatnám, hogy nem kellett csalódnom, mert nagyjából erre számítottam. Még kevesebb kegyetlenkedés és visszataszító jelenet, a történet most már tényleg izgalmas, na meg a világról is sokat megtudunk, ami visszamenőleg is megmagyaráz egyes dolgokat (de sajnos a logikátlan anakronizmusokat nem). Három külön regény helyett érdemesebb egyetlen történetként értelmezni Mark Lawrence trilógiáját, így kicsit ugyan vontatott az eleje, de legalább nem érzi úgy az ember, hogy fölöslegesen olvasott el másfél kötetet, amíg végre elkezdtek értelmet kapni az események.

Mark Lawrence: Tövisek királya (Széthullott birodalom 2.)

Jorg elérte célját: király lett. Ez persze nem elég, most már a császári trónra fáj a foga, csakhogy más is hasonló terveket dédelget. És ez a "más" jó ember, nem egy tizenéves rablóvezér, a jóslatok és az emberek is őt támogatják. 

A Széthullott birodalom trilógia második része jóval meggyőzőbb az elsőnél, ezzel is erősítve azt a nézetet, mely szerint egy trilógiát vagy sorozatot nem érdemes rögtön az első rész után kukázni, hanem érdemes adni neki még egy esélyt. A Tövisek hercege csak a vége felé kezdett érdekessé válni, a Tövisek királya pedig ezen a szinten indul és innen kapaszkodik még magasabbra, akár a sziklatornyokat biztosítás nélkül megmászó Jorg Antrach. 

Nem pusztán az analógia kedvéért: időnként tényleg meginog a történet, de töretlenül és rendkívül magabiztosan megy előre, a végén pedig jóleső kimerültséggel, diadalmasan tekint körbe a csúcson. Úgy tűnik, Mark Lawrence karcos, egyre sötétebb, poszt-apokaliptikus fantasy/sci-fi trilógiája felnő a híréhez, bár arról a szirtről még le is kell majd ereszkedni. 

Robert E. Howard: Solomon Kane történetei

Az egész úgy kezdődött, hogy még tavaly megnéztem egy Solomon Kane című filmet, amiben az egyház kötelékeiből kilépett címszereplő mindenféle ronda és vérszomjas kreatúrát fosztott meg az evilági létezéstől, afféle viktoriánus horror-fantasy stílusban. Nem rajongok a túlkecsapozott filmekért, de ebben érezhető volt valami átgondoltság és érdekesen elütött a korábban látott fantasyktől, úgyhogy amikor később teljesen véletlenül megtudtam, hogy az eredetije egy novellasorozat, arra is kíváncsi lettem. Múlt héten a Könyvudvarban a kezembe akadt, occó' volt, elhoztam. Még aznap sikerült befejezni, sajnos nem győzött meg. 

Steven Erikson: Csontvadászok

Steven Erikson hatalmas terjedelmű, A Malazai Bukottak Könyvének regéje címre hallgató fantasysorozatának ez a hatodik része. Önálló könyvként nem olvasható, de aki eljutott idáig, annak mindenképpen ajánlott folytatni: sok régi ismerős sorsát követhetjük tovább és néhány új, de legalább olyan stílusos karakter is akad. Ráadásul múlt héten megjelent a hetedik rész, A Kaszás vihara is, tehát minden körülmény adott, hogy ez legyen a kanadai szerző történeteit kedvelőknek a következő az olvasmánylistán.

Vlagyimir Vasziljev: Káosz-Őrség

A Setét nem tartja helyénvalónak jelen szöveg kommentálását.
Nappali Őrség

A Fény nem tartja helyénvalónak jelen szöveg kommentálását.
Éjszakai Őrség

Az Inkvizíció, mint mindig, hallgat.
Aláírás nélkül



Erősen gondolkoztam rajta, hogy újraolvasom az Őrség-sorozatot, mert már nagyon elvonási tüneteim voltak (hiába van vagy félszáz másik könyv a várólistámon), aztán megtörtént az, amire nem számítottam (talán gyakrabban kéne nézegetni a megfelelő oldalakat?): a galaktikabolt.hu-n írták, hogy hamarosan kapható lesz ez a könyv.

Mit tesz ilyenkor a hárdkór olvasó? Azonnal molyos adatlapot hoz létre, aztán egy csütörtök reggelen azon veszi észre magát, hogy éppen regisztrál és megrendel egy példányt pár perccel azután, hogy el kellett volna indulnia ókori és keleti vallások előadásra (de azért még időben beértem). Aztán a suliban a hárdkór olvasóból türelmetlen olvasó lesz és kitalálja, hogy még éppen belefér az időbe, ha elugrik a szerkesztőségbe a könyvért, mielőtt hazarohanna, ledobná a cuccait és elmenne az Okinawa Music koncert-előadásra (erről majd egy következő bejegyzésben).

Nyilván némi naivitásra vall, mindenesetre a vadászat sikeres volt: galaktikáséknál szimpatikus fogadtatás, majd részemről enyhe meglepődés, hogy névről ismernek. Az üzletre térve megbeszéltük, hogy magas az elvárás Vasziljev irányába, illetve hát igen, drágák a könyvek (na persze örülnék recenziós példányoknak a friss megjelenésekből :)) - amit lehet, ezért is a kiadóktól szerzek be, mert az nekem is jó meg nekik is. Ja, és persze a lelkemre lett kötve, hogy írjak valami jót róla, hát ez lenne az :)