Szergej Lukjanyenko - Arkagyij Suspanov: Varázsőrség

Míg Szergej Lukjanyenko Őrség-regényeit nagyon kedvelem, az univerzumot bővítgető többi íróval enyhén szólva vegyesek az érzéseim. Egyedül Vlagyimir Vasziljev, a Nappali Őrség társszerzője tudott eddig értékelhetőt felmutatni azok közül, amiket eddig olvastam, ezért egyszerre vártam a Varázsőrséget és tartottam is tőle. Utóbbi alaptalannak bizonyult: fogalmam sincs, hogy Lukjanyenko mennyit tett hozzá a regényhez, de az biztos, hogy Arkagyij Suspanov jól ír és az univerzumhoz illő, szórakoztató és fordulatos történetet rakott össze.

Varázslóiskola. Kevés az ennél gyakoribb toposz a fantasy-irodalomban, az Őrség-sorozat világát valahogy mégis elkerülte eddig a téma. Persze az Őrségeknek vannak saját iskoláik, ahol az ifjú vagy kevésbé ifjú, de frissen hasonított Másfélék megtanulhatják azt, ami a hagyományos emberi oktatásból kimaradt, de ez a klasszikus, bentlakásos megoldás, ahol vegyesen tanulnak fénypártiak és setétek, valami új. Nem csak nekünk, olvasóknak, a Másfélék számára is.

Indokolt lenne meglovagolni az ifjúsági regények népszerűségét és direkt a fiatalabb közönségnek szóló belépőt nyújtani a sorozat világába, ahogy például John Scalzi tette a Zoë történetével, de a sorozat atyja, Szergej Lukjanyenko és a tehetséges új belépő, Arkagyij Suspanov nem ezt az utat választotta. Értelemszerűen sok az iskolás karakter, a főszereplő viszont egy huszonéves tanár, aki messze nem Harry Potter-korú, egyáltalán nem kiválasztott és Másfélének is gyengécske, alig hetedik szintű. Nem, ez a regény is elsősorban a felnőtt olvasókat célozza, de ahogy a teljes sorozat, tizenévesek számára is rendkívül szórakoztató és mindenkinek csak ajánlani tudom.

Dennis E. Taylor: MI, Bob

A nyár egyik legszórakoztatóbb sci-fijében Bobot elüti egy autó, lefejezik, a tudatát feltöltik egy szerverre, vezérlőszoftvert akarnak csinálni belőle, atombombával fenyegetik, rakétákat lőnek ki rá, és ez még csak a kezdet. Dennis E. Taylor trilógiájának első része, a MI, Bob kalandos, humorral és popkulturális utalásokkal teli, könnyed bevezető a kortárs sci-fi világába.

A mesterséges intelligencia, tudatfeltöltés és hasonló témák minden sci-fiben fel tudják kelteni az érdeklődésemet, de az a legjobb, ha egy történet kifejezetten erre épül. Dennis E. Taylor váratlanul frappáns magyar címmel ellátott regénye pedig pontosan ilyen, így amikor hosszas várakozás után megjelent itthon is, nem volt kérdés, hogy elolvasom-e.

Bob Johansson a szerzőhöz hasonlóan szoftverfejlesztő és tipikus SFF-rajongó kocka, mint rajta kívül még oly' sokan, különösen annak a las vegasi SF-connak a környékén, ahol épp előadásokat hallgat. Két dolog miatt viszont mégsem átlagos: nemrég jókora summát akasztott le a cége eladásával, illetve a befolyt összeg egy részéből megbízott egy céget, hogy a halála esetén fagyasszák le a fejét és csak akkor olvasszák ki, ha a technológia már elég fejlett egy új test létrehozásához.

A többi ebből már logikusan következik: hősünket nyilván elüti egy autó, szépen lefejezik, aztán magához tér valamikor a jövőben, ami közel sem olyan vonzó, mint azt szerette volna. Kellemes kis vallási diktatúra, komoly nemzetközi feszültségek, gyakorlatilag a Trump-éra felturbózott változata, ha nagyon kortárs párhuzamot keresünk. A lefagyasztott személyeknek nincsenek jogaik, a feltöltött tudatukat vezérlőszoftvernek használják, magától értetődően Bobra is ez a sors vár. Legalábbis ha nem tud meglépni valahogy.

Indrek Hargla: Melchior és a hóhér lánya

Indrek Hargla történelmi krimisorozatának eddigi három kötete a Galaktika legutóbbi néhány éves megjelenéseinek legjobbjai között van. A Melchior, a patikárius elképesztően erős hangulatával azonnal megragadja az ember figyelmét, a Melchior és a Kerekeskút utca lidérce súlyosabb, komorabb és elmélyíti az érdeklődést, a Melchior és a hóhér lánya pedig a kettő ötvözeteként megmutatja, hogy milyen is az, amikor kiforrja magát egy sorozat.

Gyilkossági kísérlet a Tallinn melletti erdőben. Az áldozat túléli, de elveszti emlékezetét, az egyetlen szemtanú pedig túlságosan messziről látta csak a bűntényt és nem tudná azonosítani a tettest, aki mindent elkövet, hogy ne juthassanak a nyomára. Ám a város éles elméjű patikusa, Melchior nem retten vissza a látszólag megoldhatatlan feladattól és nyomozni kezd, hogy felderítse az egyre furcsábbnak tűnő eset hátterét

Ha kíváncsi vagy a sorozat hátterére, a Könyvhéten beszélgettem egyet a szerzővel írásról, történelemről, az ideális középkori detektívről és arról is, hogy mit ír, amikor éppen nem Melchior történetét folytatja.

Melchior Wakenstede valószínűleg annyira nem bánná, ha széleskörű műveltségét, tapasztalatát és kognitív képességeit a tudomány, a kereskedelem és a városi pletykák kötnék le az időről időre előforduló, rejtélyes gyilkosságok felderítése helyett, ám az élet ezt nem így gondolja. A szeptember eleji vásár idején ugyanis kegyetlen támadás ér egy fiatalembert a város melletti erdőben. Az egyetlen szemtanú Wibeke, a tallinni hóhér lánya, aki csak távolról látta az erőszakos jelenetet, de így is megesküdne rá, hogy a támadónak gyilkos szándékai voltak. Az áldozat viszont élete helyett csak az emlékezetét veszti el, és még csak ki sem rabolják. A különös körülményekre való tekintettel Wentzel Dorn bíró ismét Melchiort bízza meg az ügy felderítésével, aki a tőle megszokott határozottsággal veti bele magát a nyomozásba.

John Brunner: Zanzibár

Napjaink a hatvanas évek végéről nézve. John Brunner monumentális társadalmi sci-fije egy mondatban nagyjából így írható le, és még csak nem is az a legérdekesebb benne, hogy mennyi mindenre ráérzett a kétezertízes éveket meghatározó trendek közül. A Zanzibár fontos mérföldkő és meglehetősen nehéz "nem-regény", de ha nem hagyod, hogy az eleje elijesszen, ki fog derülni, hogy izgalmasabb sok kortárs sci-finél is.  

A hazai sci-fi kiadói szcéna nagy adósságát dolgozta le a Galaktika a Zanzibár kiadásával, szinte érthetetlen, hogy miért nem jelent meg az elmúlt negyvenhét évben (vagy legalább valamikor a rendszerváltás után, ugye...). A Mitágó-erdőhöz hasonlóan ebben az esetben is érvényes a jobb későn, mint soha, ráadásul váratlanul jó munkát is végeztek, itt-ott ugyan volt néhány furán sikerült mondat, de teljesen gördülékenyen sikerült átadni a (fiktív) szlenghasználata és írástechnikai megoldásai miatt nehezen lefordíthatónak tartott szöveget. 

John Brunner 2010-es évei túlzsúfoltak, extremizmusokkal telítettek és úgy általában nem tekinthetők olyan időszaknak, amelyben szívesen élne az ember. Ez a karaktereken is meglátszik, a két new yorki, késő húszas-kora harmincas éveikben járó főszereplő minden társadalmi siker és elért pozíció ellenére sem érzi jól magát, mindketten nyugtalanok a jelen és a rájuk váró jövő miatt, és egyikük sem különösebben szimpatikus. Donald Hogan egy diáknak álcázott kém, Norman Niblock House pedig a General Technics technológiai cég egyik igazgatóhelyettese. A GT Beninia (egy fiktív afrikai miniállam) irányításának átvételét tervezi, hogy tesztelhessék a Salmaneszer névre hallgató mesterséges intelligencia által megtervezett, átfogó gazdasági-oktatási-társadalompolitikai programjukat, így Normanra némi terepmunka vár, Donald megbízói pedig (a szintén fiktív) délkelet-ázsiai Yatakang humángenetikai programjáról szeretnének közelebbi információkat. 

Röviden - Fantasy 2015

Az utóbbi időben kicsit eltávolodtam a blog kezdeti céljától. Eredetileg minden elolvasott könyvről írni szerettem volna, de már régóta csak a friss megjelenésekre jutott idő. Ezért kísérleti jelleggel, még az őszi könyvkiadási roham előtt, összeszedem azokat az idén olvasott könyveket, melyekről nem született blogbejegyzés, és tematikusan csoportosítva, röviden írok róluk néhány gondolatot. Ha a kísérlet sikeresnek bizonyul, számíthattok folytatásra is, elsőként pedig a méltatlanul alulreprezentált fantasykre kerül sor. 

Indrek Hargla: Melchior és a Kerekeskút utca lidérce

Indrek Hargla rendkívül plasztikusan ábrázolja az életet a tizenötödik századi Tallinnban, tökéletes arányban vegyíti a történelmet a fikcióval, a thrillert a humanizmussal és a humort a feszültséggel. Az észt történelmi krimisorozat önállóan is olvasható második kötete, a Melchior és a Kerekeskút utca lidérce, simán hozza az előző rész szintjét,  de azzal ellentétben csak tizennyolc éven felülieknek ajánlott. 

A magyarul két évvel ezelőtt megjelent első rész amellett, hogy izgalmas kriminek bizonyult, tökéletes országimázs-regény volt, de Észtország a fűszeres söröktől és a vonzó tallinni óvárostól eltekintve is olyan, hely, amivel érdemes foglalkozni. A Melchior és a Kerekeskút utca lidérce viszont kissé más irányba indul: hangulat megmarad ugyan, de egy idő után látványosan visszaköszön Indrek Hargla horrorszerzői múltja, az emberi természet cseppet sem visszafogott bemutatása és egyes fordulatok gyakorlott A tűz és jég dala-olvasókat (avagy Trónok harca-nézőket) is megdöbbenthetnek, és ez egyáltalán nem színpadias túlzás.

Kereken tíz évvel a Melchior, a patikárius és a Szent Olaf-templom rejtélye után ismét rejtélyes halálesetek borzolják az élénken fejlődő kereskedőváros, Tallinn lakóinak kedélyét. Az nem szokatlan, hogy egy részeges toronyőr, egy idős, gyenge egészségű kereskedő, vagy egy idegen csavargó meghal, de ha felmerül, hogy összefüggés lehet a mostaniak és néhány korábbi eset között, a kapocs pedig a Kerekeskút utca környékén kísértő, állítólagos lidérc, az már Tallinn éles szemű, ravasz patikáriusának is felkelti az érdeklődését.

Emmi Itäranta: A teamesternő könyve

Nem minden jövőkép pozitív. Vannak olyan sci-fik, amikben a technológiai haladás minden akadályt legyűr, és pár száz év múlva az emberek élete már csak nyomokban fog emlékeztetni a mienkre. A teamesternő könyve nem ilyen: a technika itt nem megmentette az emberiséget, hanem elemésztette. Emmi Itäranta finn írónő különleges hangulatú regénye egy olyan korszakba repíti az olvasót, ahol jelentősen átrendeződtek az erőviszonyok - és a víz legnagyobb hiánycikk.

A cím elsőre kissé megtévesztő lehet: a történet nem Kínában vagy Japánban játszódik, hanem a mai Skandinávia területén, de kétségtelenül részben ázsiai eredetű kulturális környezetben. Az emberiség túl van egy olajháborún és egy homályba vesző évszázadon, amikor senki nem tudja pontosan, hogy mi történt. A természeti katasztrófák kissé átrajzolták a Föld térképét, az Északi-sark és az Antarktisz jégtakarója már nem létezik, ahogy a tél se köszönt be többé a Földön. Finnország a Skandináv Unió része, amit a csieniek tartanak megszállás alatt, az egykor lakott területek nagy része most elveszett zónának minősül, ahova szigorúan tilos a belépés. Az élet nem lett egyszerűbb az olajkorszak végével: a legtöbb régi technológia használhatatlanná vált, a vízkészletek pedig a katonaság ellenőrzése alatt állnak.

Ebben a világban, a mai Finnország területén él egy tizenéves lány, Noria Kaitio, aki apjától igyekszik eltanulni a teamesterség fortélyait, hogy egyszer majd a nyomdokaiba léphessen. Noria öröksége azonban nem csupán a teaszertartás ősi tudományából áll, jár mellé egy nyomasztó titok is: egy titkos, bővizű forrás, amit a teamesteren és tanítványán kívül senki nem ismerhet.

Robert J. Sawyer: WWW 3 - Végzet

Lezárásához érkezett a kanadai sci-fi író, Robert J. Sawyer WWW-trilógiája. A Végzet semmiben sem marad el a korábbi két kötettől, a helyzet már ismerős, a végső konklúzióig viszont vár még néhány csavar az olvasóra. 

Gyakorlatilag hetente találkozunk mesterséges intelligenciával kapcsolatos hírekkel, általában új fejlesztésekről, tervekről, lehetőségekről és ilyesmivel foglalkozó cégek összeolvadásáról. Asimovnál a robotokat a robotika három törvénye hardveres szinten korlátozza és teszi biztonságossá emberi felhasználásra, de mi történne akkor, ha nem a Google vagy más techóriás fejlesztené ki az első MI-t, hanem spontán, minden korlát nélkül jönne létre? Robert J. Sawyer trilógiája egy ilyen esetről szól...

Sawyer általában a FlashForward sorozat eredetije miatt ismert, de most már a WWW-trilógia miatt is érdemes megjegyezni a nevét. A Világtalan-Vigyázók-Végzet szinte tökéletes "bevezetés a science fictionbe" regénynek. Szórakoztató, olvasmányos, és ami a lényeg: rengeteg érdekes, fontos és izgalmas témára hívja fel az olvasó figyelmét. 

A rendkívül divatos, butácska tinidisztópiák tengerében üde színfolt egy ilyen regény (kizárólag egyetlen regényként értelmezhető, hiába lett háromfelé szedve), ami szintén az ifjabb korosztályt célozza (mondjuk tizennégytől fölfelé), de értelmes dolgokról szól, nem nézi teljesen hülyének a kamaszokat és ráadásul egészen logikus és mégis optimista jövőképet tár elénk.

Szergej Lukjanyenko: Őrök világa

Fantáziadús és érdekes első rész után pörgős, de sokkal kevésbé ötletes befejezés: az Őrök világa stílusában ugyan jellegzetes Szergej Lukjanyenko-regény, az előzmény és az Őrség-sorozat tükrében mégis csalódás. 

A Világok őrét nagyjából másfél éve olvastam és jó volt ugyan (sokkal érdekesebb, mint pl. Szergej Lukjanyenko másik kétrészes "sorozatának" első fele, az Ugrás az űrbe), de mégsem éreztem különösebb késztetést a beszerzésére. Az első kötet egész jól le volt zárva, nem igényelt folytatást, vagy legalábbis nem ilyen jellegűt. Most viszont ott figyelt a karácsonyfa alatt a megtévesztő című Őrök világa néhány másik regénnyel egyetemben, úgyhogy a lehetőség adott volt, csak el kellett olvasni. 

Az első részben megismerhettük Kirillt, akit valami titokzatos erő kiírt a saját, hétköznapi életéből és egy fejlettebb hatalom szolgálatába állított vámos funkcionálisként. A nem túl hangzatos cím nagyjából egy többé-kevésbé párhuzamos világok közötti átjárást biztosító portálrendszer néhány nyílásának moszkvai őrzőjét jelenti, aki a saját területén belül kvázi szuperhős, azon kívül viszont elpusztul. Hogy jobban megértsük: vannak rendőr, szakács, zenész, orvos stb. funkcionálisok is: mindegyikük szerepe az adott funkció tökéletes betöltése a világok közötti átjárást uraló hatalom szolgálatában, ám a különleges képességeknek röghöz kötöttség és a korábbi élet elvesztése az ára. 

John Wyndham: Szemünk fényei

"– Kollektív tudat? – borzongott meg Aenea. – Fúj. El tudsz képzelni ennél unalmasabb és visszataszítóbb jövőképet?" (Dan Simmons: Endymion felemelkedése)

2013-ban olvasva kényelmetlenül elavultnak hat John Wyndham 1957-es regénye. Az eltelt ötvenhat év önmagában nem indokolná ezt, elég csak Asimov 1942-50 között részletekben publikált Alapítványára gondolni, de a Csillagközi invázió is alig két évvel későbbi, mint a Szemünk fényei. Tény, hogy ekkoriban robbant igazán nagyot a science fiction és nem mindenki tudott alkalmazkodni az új trendekhez, viszont az is, hogy ez a regény sokkal inkább a tizenkilencedik század végi történeteket idézi írástechnikai szempontból. 

Ha egymás mellé teszi az ember Bram Stoker 1897-es Drakuláját és a Szemünk fényeit, az egyetlen dolog, ami elárulja, hogy nem azonos korban íródott művekről van szó, a technológiai fejlődés. Stokernél a viaszhengeres fonográf a high-tech netovábbja, Wyndham szereplői pedig telefonálnak, autóznak és repülnek, a hozzáállásul viszont éppen olyan naiv (majdhogynem bamba), mint hatvan évvel korábban, és ez nem tesz jót a történetnek sem. 

Valerio Evangelisti: Indulj, inkvizítor!

Középkor: pestisjárvány, pogány kultuszok és inkvizíció. Jövő: idő- és űrutazás, a gondolat hatalma... egy spanyol inkvizítor, egy excentrikus tudós és egy mindenre elszánt, csillagközi expedíció sorsa fonódik össze Valerio Evangelisti regényében. 

Kellemes színt visz a magyar nyelvű szórakoztatóirodalomba a Galaktika/Metropolis Media azzal, hogy nem csak angolról fordítanak, hanem más nyelvekről is és így fölfedeznek olyan zseniális dolgokat, mint például az észt Melchior, a patikárius. Az Indulj, inkvizítor! is eléggé alulreprezentált nyelvterületről érkezik, Valerio Evangelisti ugyanis olasz - méghozzá az egyik legnépszerűbb olasz SF-szerző.

Ez a regény más szempontból is hiánypótló: időutazásos témájú történetekből sem jelenik meg mostanában túl sok. Érdekes összefüggés, hogy a legutóbbi időutazós regény, az Ítélet könyve, tavaly szintén a Galaktikánál jelent meg és szintén a 14. századi nagy pestisjárvány körül játszódik, csak pár száz kilométerrel arrébb, Zaragoza helyett Oxfordban. 

 A sorozat, melynek főszereplője Nicolas Eymerich, a valóban létezett aragóniai inkvizítor (senki sem számít a spanyol inkvizícióra!), jelenleg tíz kötetnél jár és változatlanul nagy népszerűségnek örvend, a képregény-változatok után idén még videojáték is jelent meg belőle.

Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Piknink az árokparton - Stalker (2013)

A huszadik századi sci-fi egyik alapműve. A Zóna, stalker, kívánságteljesítő aranygömb - mind-mind ismerős kifejezések.  Vajon tudod, hogy honnan származnak? 

Ha valakit megkérsz, hogy mondjon három klasszikus science fiction regényt, a Piknik az árokparton (avagy Stalker) biztosan köztük lesz - a másik kettő jó eséllyel az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal (avagy Szárnyas fejvadász), a Marsbéli krónikák és az Alapítvány közül kerül ki. Az orosz testvérpár, Arkagyij és Borisz Sztrugackij tizenharmadik regénye a többi történetükkel ellentétben nem csak a volt szovjet érdekszféra országaiban tett szert komoly népszerűségre, hanem Andrej Tarkovszkij filmadaptációja és a filmadaptáció ihlette játék meghozta a világhírt is, ámbár nem hiszem, hogy túl sok gémer ismerné a regényt, melyből csak néhány elemet és kifejezést emeltek át a fejlesztők. 

Ezt a hullámot lovagolja meg a Metropolis Media új, a szovjet cenzúra nyomaitól megszabadított kiadása is, a korábbi változatok szépirodalmi jellegű külseje helyett itt inkább a játék (és részben a film) hangulatát idézi, talán vitatható, de kétségtelenül figyelemfelkeltő formában. A lényeg viszont úgyis a borító mögött van: a történet az Álmodnak-e az androidok...-hoz hasonlóan időtálló és egy egészen érdekes probléma áll a középpontban: mi van akkor, ha a bolygónkat meglátogató idegenek észre sem vettek minket?

Joan Slonczewski: Agypestis

Tavaly, négy év várakozás után végre megjelent Joan Slonczewski Elízium-ciklusának negyedik része is magyarul. Az Agypestis ugyanolyan kiváló regény, mint a korábbi részek, és azoktól függetlenül is olvasható. 

Négy évvel ezelőtt olvastam az Elízium lányát, az Elízium-ciklus legutóbbi kötetét (mármint a magyarul legutóbb megjelentet, ami a jelenlegi négyből a második, mert valami rejtélyes okból a magyar kiadást a Génszimfóniával, a harmadik kötettel kezdték), a közvetlen előzményt pedig valamikor 2006-7 felé. Normál esetben ennyi kihagyás után, pláne a közben elolvasott több száz másik könyvet is figyelembe véve, kissé nehézkes lett volna újra fölvenni a fonalat még akkor is, ha ez nem egy Malazai Bukottak Könyvének regéje vagy A tűz és jég dala, de most egyrészt meglepően könnyen visszajöttek a szükséges emlékek, másrészt pedig annyira azért nem közvetlen a folytatás, teljesen külön regényként is olvasható az Agypestis, vagy Joan Slonczewski tetralógiájának bármely másik része. 

Indrek Hargla: Melchior, a patikárius

Az észt szerző történelmi krimije telitalálat: zseniális hangulat, szimpatikus karakterek és izgalmas nyomozás elegye, csak ajánlani tudom mindenkinek - és persze követelni a folytatást.  

Indrek Hargla (civil nevén Indrek Sootak) első regénye nagyjából már az előszóval megvett magának. Harminc-negyven oldallal később pedig már úgy voltam vele, hogy kit érdekel a gyilkosság vagy bármiféle rejtély, sokkal érdekesebb az, amit - és ahogyan - a szerző a tizenötödik század eleji Tallinnról és a városi életről ír. A Melchior, a patikárius stílusa meglehetős rokonságot mutat Sapkowski Vaják-sorozatával: itt is erősen jelen van az élet örömeinek élvezete, bizonyos morális problémák és a jellegzetes, intelligens és némileg cinikus világszemlélet. 

Természetesen rejtély és nyomozás is van bőven, klasszikus krimis stílusban zajlik a nyomgyűjtögetés, a lehetséges szemtanúk kikérdezése és a különféle csavarok utáni nagy szembesítés sem marad el, de ami igazán kiemelkedővé teszi a könyvet (illetve most már trilógiát), az a világ, a szereplők és a stílus tökéletes keveréke. 

Robert J. Sawyer: WWW 2 - Vigyázók

Robert J. Sawyer WWW-trilógiája egyre jobb: a második rész, a Vigyázók még az erős kezdést is felülmúlja. Hatásos, jól megírt és komolyan elgondolkoztató, pontosan olyan, mint amilyennek egy jó sci-fi regénynek lennie kell. Kezdőknek és haladóknak is bátran ajánlom. 

A WWW-trilógia első kötete, a Világtalan, a maga kategóriájában látszólag szinte tökéletes volt. Kiváló ötletek, precíz kivitelezés, friss és gondolatébresztő történetelemek, nem gondoltam volna, hogy lehet olyan folytatást írni, ami felér hozzá. Robert J. Sawyer azonban megcsinálta: a Vigyázók nem csak tartja a szintet, hanem bizonyos szempontból még jobb is az előző kötetnél. 

Ha nem hívja össze a Galaktika az ország legismertebb, fantasztikus irodalommal (is) foglalkozó könyvesbloggereit tavaly decemberben, ha nem lepik meg a résztvevőket a kiadó három karácsonyi újdonságával, köztük a Világtalannal, talán még évekig eszembe sem jut beleolvasni a trilógiába, ami óriási hiba lett volna. Így viszont legalább már ti, akik követitek a Kultnaplót, tudjátok, hogy érdemes hozzáfogni :)

Harry Harrison: Édentől nyugatra / Fagyos Éden

Harry Harrison Éden-trilógiája érdekes kísérlet. Alternatív történelmi regény, de nem a szokásos értelemben: jóval korábban játszódik annál, amit "történelmi időknek" szokás nevezni. Itt a dinoszauruszokat nem pusztította ki a hatvanötmillió évvel ezelőtti meteorit-katasztrófa és kifejlődött egy intelligens hüllőfaj. A több tízmillió év "előnnyel" induló jilanèk egzotikus biotechnológiát alakítottak ki és eszközként használható élőlényekkel próbálják meghódítani a tüzet és tárgyakat használó emberek területeit. 

A trilógia első kötete, az Édentől nyugatra, e közdelem kezdetét mutatja be. A jégkorszak közeledtével az emlősök dominálta Észak-Amerikában élő emberek és a magukat Afrika napsütötte  vidékein otthon érző jilanèk is melegebb vidékekre kényszerülnek, elkerülhetetlen, hogy egy csapat jilanè felfedező ne emberek által benépesített területre, valahova Florida környékére érkezzen. A két intelligens fajt gondolkodásuk, viselkedésük, életmódjuk idegensége a széles óceánnál is nagyobb mértékben választja el egymástól: félelmetesen idegenek egymás szemében és kölcsönösen rettegéssel és felsőbbrendűségi érzéssel vegyes agresszivitással fordulnak a másik felé, ahogyan az ilyen helyzetben teljesen logikusan várható is. 

A történetben a konfliktus fókuszpontja két karakter, egy ifjú vadász és egy jilanè vezető, a szereplők mégis elvesznek a rendkívül alaposan kidolgozott, különleges háttér előtt. Ez tulajdonképpen nem is probléma, egyszerűen érdekesebb a "mi lett volna, ha..." és a jilané biotechnológia az egyes szereplők motivációjánál és gyakran idegesítő viselkedésüknél. Nem egy könnyű olvasmány, a marbak és jilanè szavak nagy számban, sokszor egészen fölöslegesen történő alkalmazása rendszeresen kizökkenti az olvasót az egyébként is bonyolult ritmusból, de akit érdekel a dolog, érdemes végigrágnia magát rajta még úgy is, hogy egyelőre csak az első két rész jelent meg magyarul.

Tanakok és jilanèk (forrás: Michael Carroll)

A hajtás után a Fagyos Édenről olvashattok, némi spoilert tartalmaz az első kötetre nézve. 

Robert Silverberg: Valentine, Napkirály

A Majipoor-sorozat harmadik magyarul megjelent kötete sem okozott csalódást: Robert Silverberg itt is hozza a formáját. A Valentine, Napkirály megdöbbentően kortárs regény, ha nem tudom, hogy először 1983-ban jelent meg, bemondásra simán elhiszem, hogy a tavalyi év termése. Komoly teljesítmény, ha valaki meg tudja jósolni a jövő technológiáját vagy társadalmait (ez még a valaha élt egyik legnagyobb SF-szerzőnek és egyik kedvenc írómnak, Isaac Asimovnak sem sikerült - legalábbis rövidebb távon), de ha irodalomról van szó, az számít igazán, ha valaki olyat alkot, ami kereken harminc év múlva is tökéletesen friss. És Silverberg megcsinálta: a kiváló stílus mellett a feszegetett problémák sem lehetnének soha kevésbé aktuálisak, mint napjainkban. 

Robert Silverberg: Majipoor krónikái

A Lord Valentine kastélya után már kaptam is le a polcról a következő könyvet, ha akartam volna, sem tudtam volna elszakadni Robert Silverberg gyönyörűen felépített világától. A Majipoor krónikái nem is okozott csalódást, visszarepített a gigantikus bolygóra és a rövid történetek során kicsit mélyebb betekintést nyújtott tízezer év történelmének néhány, talán véletlenszerűen, talán nagyon is okkal kiválasztott időszakába. 

Robert Silverberg: Lord Valentine kastélya

Évek óta itt figyel már a polcomon Robert Silverberg okkal népszerű regénye, valami miatt mégsem olvastam el eddig. Talán azért, mert tartottam tőle, hogy mégsem tetszene annyira, talán azért, mert mindig volt valami új és ezt ínségesebb időkre tartogattam, tulajdonképpen mindegy is már. 2012-13 fordulóján, miután végeztem az Ítélet könyvével és nem mellesleg a Rukkolának köszönhetően sikerült hozzájutnom az eddig magyarul megjelent két folytatás hiányzó részéhez és a Lord Valentine kastélya új kiadásához, végül sorra került. 

Silverbergtől korábban alig olvastam (ebben azért a magyar könyvkiadás is ludas), nagyjából csak az Asimovval közösen írt Leszáll az éjt, illetve 2010 nyarának elején a Legendák novellagyűjtemény második kötetében egy novellát, ahogy látom, már akkor tervben volt a Majipoor-sorozat elolvasása, most pedig ennek a novellának az újraolvasása fog következni. 

Robert J. Sawyer: WWW 1 - Világtalan

A karácsonyi szezonra érkezett Robert J. Sawyer nem ok nélkül népszerű trilógiájának első kötete, a WWW 1 - Világtalan. Korábban semmit nem olvastam még a szerzőtől, valahogy elkerültek az eddig megjelent könyvei, de kezdésnek ez elég jó volt ahhoz, hogy ne csak a folytatásra, hanem a szerző más műveire is kíváncsi legyek. 

A Ready Player One ajánlása szerint az "az új generáció Neurománca", szerintem sokkal inkább ez: tematikáját és hangulatát tekintve is jóval közelebb áll a klasszikus cyberpunkhoz, ráadásul még Sawyer stílusa is emlékeztet William Gibsonéra a Blue Ant trilógiából.