Ari Turunen: Hát nem tudjátok, ki vagyok? - A pökhendiség története

Az ember bizony meglehetősen önelégült népség. Nem ok nélkül, elvégre nagyszerű dolgokat értünk el, ám a realitásérzék és empátia hiánya azért többnyire csak kárt okoz. Szerencsére itt van nekünk Ari Turunen, aki Hát nem tudjátok, ki vagyok? című könyvében megkísérli kipukkasztani a pökhendiség valóságtól elszigetelő buborékját, ráadásul mindezt igen szórakoztatóan teszi.

A finn Ari Turunen újságíró és kommunikációs szakember, az Academy of Finland kommunikációs igazgatója. Eddig kilenc könyve jelent meg, többnyire az emberi viselkedés egy-egy jellegzetes aspektusáról, mint a részegség, a babona, az ellenkezés, vagy éppen a hazugság. Ebben a művében a pökhendiség kulturális és történelmi hatásait járja körbe.

A Hát nem tudjátok, ki vagyok? - A pökhendiség története témaválasztása szokatlan, de csak míg bele nem gondolunk, milyen óriási mértékben befolyásolja a világot a pökhendiség. Ugyan a történelem fordulópontjaival kapcsolatban az Esko Valtaoja-féle álláspontot képviselem, miszerint a tudomány és a technológia formálja igazán az emberek életét, nem a politika és a háborúk, de a legnagyobb károkat kétségkívül a pökhendiség okozza. Teljesen mindegy, hogy politikáról, gazdaságról, diákokról, háborúról, vallásról vagy hegymászásról van szó, a pökhendiség, az ember saját nagyságába vetett túlzott hite és az ezzel ellentétes jelek figyelmen kívül hagyása idővel garantáltan katasztrófához vezet. Többnyire a pökhendi egyén/intézmény számára is, de mire idáig jut a folyamat, ártatlanok, kívülállók sokasága is megsínyli a dolgot.

Ann Leckie: Mellékes kegyelem

Ann Leckie minden jelentős díjat legalább egyszer elnyert trilógiája az eddigi legkiforrottabb résszel zárul: a Mellékes kegyelem jól sikerült regény és méltó befejezése a hajóját vesztett mesterséges intelligencia és a Radch Birodalom egyeduralkodója konfliktusának.

A Mellékes igazság magányos bosszúhadjárata a Radch Birodalom uralkodója ellen egy gendersemleges és érdekes kulturális-technológiai koncepciókat felvonultató környezetben ígéretes és érdekes kezdés volt, de az alapötletekben rejlő potenciált nem sikerült kihasználni. A Mellékes háború a magyar címével ellentétben nem volt különösebben háborús, inkább szűk fókuszú kultúrantropológiai-szociológiai krimi rengeteg teával és komoly fókusszal a szereplők érzelmein, de hangulat és elbeszélés tekintetében sikerült felülmúlnia az első részt. A Mellékes kegyelem pedig szépen egyesíti a másik két kötet erényeit, semlegesítve azok néhány bosszantó hibáját és a koncepcióhoz illő befejezést kínál.

A helyszín továbbra is az Athoek Állomás és környéke, a feladat pedig még mindig Anaander Mianaai uralkodó semlegesítése, de minimum a belviszály túlélése. Így, hogy a környezetet és a karakterek többségét már megismertük az előző részben, a cselekmény jóval akciódúsabb és lendületesebb lehet, ami kellemes meglepetés a korábbi kötetek kétségtelenül érdekes, de sokszor fölöslegesen lassú és körülményes történetvezetése után.

Ziemowit Szczerek: Jön Mordor és felfal minket, avagy a szlávok titkos története

Bizarr kalandok, rengeteg hajmeresztően random trip, "ha nem lennének ki kellene találni őket" típusú karakterek és események. Ziemowit Szczerek politológus, szociológus és jó tollú újságíró, aki két évtizednyi ukrajnai élményt gyúrt gonzó-riporttá a Jön Mordor és felfal minket, avagy a szlávok titkos története lapjain. 

Rengeteg olyan útleírással lehet találkozni, ahol a szépreményű szerző naivan veti bele magát a varázslatos ismeretlenbe és minden egyes rácsodálkozását kritika nélkül az olvasó elé hányja. Valamivel kevesebb, de még mindig jelentős számú az a típus, melyben a szerző folyamatosan önnön kulturális felsőbbrendűségét igyekszik megmutatni a vadak közé tett expedícióján keresztül. Megfelelő háttérismerettel, éleslátással, humorérzékkel, forrás- és önkritikával szerelt utazó viszont annál kevesebb van, és ők sem mind osztják meg tapasztalataikat a nagyközönséggel - micsoda szerencsénk, hogy Szczerek éppen közéjük tartozik. 

Az első lengyel gonzó-riportként is emlegetett Jön Mordor és felfal minket természetesen nem száz százalékban megbízható forrás, ha pontos tényeket vársz Ukrajnáról, jobban teszed, ha tovább keresgélsz. Viszont ha erős hangulatot, ennek érdekében eltúlzott eseményeket, sötét humort és rengeteg ön- és társadalomkritikus kommentárt és beszélgetést szeretnél, pontosan erre a kötetre van szükséged. Szczerek a legjobbaktól tanult: ő a stílus "feltalálója", Hunter S. Thompson egyik lengyel fordítója.

Párizs 2016

Négy különböző nemzetiség képviselője volt a szobában. Egy cseh világutazó-ökológus-szociális munkás, a Mongol Állami Egyetem volt lengyel nyelvi lektora, egy német orientalista-nyelvtanár-életművész és szerény személyem - orosz hússaláta nincs köztük. 

Idő: egy márciusi szombat délután. 

Színhely: egy aprócska hostel a Montmartre tövében. 

Nagyjából úgy történt, mint egy filmben. Egy hirtelen ötletre négy régi ismerős, négy különböző országból, négy eltérő időpontban megérkezik Párizsba, találkoznak - és mintha nem is teltek volna el évek, pontosan ugyanott folytatják, ahol annak idején elbúcsúztak. Időtlen buborék minden egyes alkalom, a változás, személyiségfejlődés, annak ellenére nem jelent törést, hogy minden szereplőnk meglehetősen individualista és nem szeret kompromisszumokat kötni, ha a saját életéről van szó. Az összhang ugyanolyan tökéletes, mint egyszer régen, az ulánbátori külföldi hallgatók kollégiumában. Csak ezúttal nincs vodka.

Én érkeztem elsőnek, még péntek délután, nem egész egy nap előnnyel a többiekhez képest. A repülőút abszolút eseménymentes volt - oké, a Ryanair jobb sorsra érdemes légiutas-kísérőinek azirányú próbálkozásai, hogy kaparós sorsjegyeket sózzanak az utazóközönségre, még mindig keserű nevetésre ingerelnek -, egyedül a transzfer volt szívás a Beauvais-Tillé reptérről, de így jár az, aki az anyagiakat és nem a kényelmet nézi. A buszpályaudvarról séta a hostelhez, picit több egy óránál, keresztül a városon - egy jó offline térkép mindig segít. Becuccolás, egy éjszakára enyém az egész szoba.  

Kilátás a Sacré-Cœur lépcsőiről. A telefonos képek minőségéért előre is elnézést kérek az érzékenyebb olvasóktól, a fényképezőgépen sajnos beszedett valami koszt és nem igazán használható jelenleg. 

Szergényi István: Energia, civilizáció, szintézisigény

Eredetileg csak felületesen terveztem végiglapozni Szergényi István, az energetika közelmúltban elhunyt, kiváló szakértője utolsó munkáját, de sokkal jobban lekötött, mint vártam, illetve így lehetőség nyílt egy rendhagyó, a könyvet két, eltérő nézőpontból bemutató bejegyzés megírására is. 

Az Energia, civilizáció, szintézisigény ránézésre nem különösebben vonzó, külsőre átlagos, költséghatékony tankönyvre vagy más egyetemi kiadványra emlékeztet, ám ez csak részben utal a tartalomra. Persze használható tankönyvként - gyakorlatilag minden olyan kurzuson, ahol az energetika kérdése előkerülhet és számít a közgazdasági, illetve kulturális/civilizációs nézőpont -, ahogy a felépítése, szerkesztése, az egészen triviális kifejezéseket és fogalmakat magyarázó lábjegyzetek is ezt a vonalat erősítik, ám a kötet ötven-hatvan százaléka simán elmegy népszerű ismeretterjesztésnek is. 

Érdekes, hogy milyen vékony a határ szakkönyv és ismeretterjesztő irodalom között. A tankönyves stílusjegyeket elhagyva, izgalmasabb dizájnnal és a jelenleginél is olvasmányosabb szöveggel, egy kicsit kevesebb adattal, több illusztrációval és egy kis humorral jóval szélesebb kört is meg lehetne szólítani. 

Már rég nem a korlátlan (vagy legalábbis annak tűnő) energia korában élünk, az erőforrások érezhetően csökkennek és az energiaigény növekedésének hatásait is nap mint nap tapasztaljuk. Ha másért nem, legalább az alacsonyabb számlaösszeg miatt figyelünk az eszközeink energiafogyasztására, de komolyabban aligha merülünk el a részletekben, pedig érdemes lenne. Szergényi ebben nyújt segítséget, rengeteg érdekes és fontos összefüggésre mutat rá, és ez az, amitől univerzálisan ajánlható lesz a könyv. 

[Pomsár Péter]

Eddig a pro, kontra a hajtás után. 

Ann Leckie: Mellékes háború

Ann Leckie minden fontosabb díjat elvitt a Mellékes igazsággal. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, sokan megkérdőjelezték a jelölések és díjak jogosságát, időnként józan megfontolásból, sokszor viszont vállalhatatlan elvek mentén. Én a magam részéről simán megadtam volna Az Idő Kereke sorozatnak a Hugót, de a BSFA, a Nebula és a legjobb első regényért járó Locus azért a mezőnyt nézve egyáltalán nem olyan megalapozatlan. De mi a helyzet a folytatással, a Mellékes háborúval? 

A Mellékes igazság messze nem volt hibátlan regény. Legnagyobb hiányossága, hogy az alaphelyzetben és a karakterekben rejlő óriási potenciált nem használja ki kellőképpen, ezt pedig sem a környezet, sem a történet dramaturgiája nem indokolja. Ugyanakkor nagyon ígéretes is: az egy elme által vezérelt több test például ebben a formában egyszerűen zseniális, a karakterek jól eltaláltak és kellőképpen ambivalensek, a kulturális környezet a második kötetben már nagyobb mélységet mutat és nem hat annyira légből kapottnak, az angoltól eltérő nyelvtan (a radchban nincsenek nyelvtani nemek, ami kissé szokatlan módon a szociális érintkezésre is kihat) a magyar olvasónak ugyan kevésbé jön át, de egyébként szintén érdekes ötlet, és a szerző humanista, intelligens, kételkedő világszemlélete is szimpatikus. 

Ezek után leginkább az volt a kérdés, hogy a folytatás miben tud újat mutatni, illetve milyen irányba viszi tovább a történetet, sikerül-e kibontani és megvalósítani a lehetőségeket, vagy egy óriási kihagyott ziccer lesz-e az egész. Örömmel jelentem: a Mellékes háború jobb az első résznél.