Indrek Hargla: Melchior és a hóhér lánya

Indrek Hargla történelmi krimisorozatának eddigi három kötete a Galaktika legutóbbi néhány éves megjelenéseinek legjobbjai között van. A Melchior, a patikárius elképesztően erős hangulatával azonnal megragadja az ember figyelmét, a Melchior és a Kerekeskút utca lidérce súlyosabb, komorabb és elmélyíti az érdeklődést, a Melchior és a hóhér lánya pedig a kettő ötvözeteként megmutatja, hogy milyen is az, amikor kiforrja magát egy sorozat.

Gyilkossági kísérlet a Tallinn melletti erdőben. Az áldozat túléli, de elveszti emlékezetét, az egyetlen szemtanú pedig túlságosan messziről látta csak a bűntényt és nem tudná azonosítani a tettest, aki mindent elkövet, hogy ne juthassanak a nyomára. Ám a város éles elméjű patikusa, Melchior nem retten vissza a látszólag megoldhatatlan feladattól és nyomozni kezd, hogy felderítse az egyre furcsábbnak tűnő eset hátterét

Ha kíváncsi vagy a sorozat hátterére, a Könyvhéten beszélgettem egyet a szerzővel írásról, történelemről, az ideális középkori detektívről és arról is, hogy mit ír, amikor éppen nem Melchior történetét folytatja.

Melchior Wakenstede valószínűleg annyira nem bánná, ha széleskörű műveltségét, tapasztalatát és kognitív képességeit a tudomány, a kereskedelem és a városi pletykák kötnék le az időről időre előforduló, rejtélyes gyilkosságok felderítése helyett, ám az élet ezt nem így gondolja. A szeptember eleji vásár idején ugyanis kegyetlen támadás ér egy fiatalembert a város melletti erdőben. Az egyetlen szemtanú Wibeke, a tallinni hóhér lánya, aki csak távolról látta az erőszakos jelenetet, de így is megesküdne rá, hogy a támadónak gyilkos szándékai voltak. Az áldozat viszont élete helyett csak az emlékezetét veszti el, és még csak ki sem rabolják. A különös körülményekre való tekintettel Wentzel Dorn bíró ismét Melchiort bízza meg az ügy felderítésével, aki a tőle megszokott határozottsággal veti bele magát a nyomozásba.

"Meg akartam mutatni a világnak, hogy Észtország Nyugat-Európához tartozik" - interjú Indrek Hargla észt íróval

Az idei Könyvhéten a Galaktika vendége volt a népszerű észt író, Indrek Hargla, a Melchior, a patikárius c. regénnyel kezdődő történelmi krimisorozat szerzője. Külföldön a Melchior-sorozat tette ismertté, de főleg sci-fit és fantasyt ír, illetve színdarabokon és tévés forgatókönyveken is szokott dolgozni. A Vörösmarty téren tartott dedikálása előtt beszélgettem vele a sorozatról, írásról, történelemről és kultúráról, és azt is elmondta, hogy valójában nem álnéven ír. 

Kezdjük az elején, hogyan lett író? 

Az első történetemet 1998-ban publikáltam, huszonnyolc éves korom körül kezdtem el írni. Mindig is imádtam az irodalmat, különösen a sci-fit, ez vezetett az íráshoz is. Sci-fivel kezdtem, már csak azért is, mert akkoriban nem nagyon volt Észtországban ilyesmi, a sci-fi szcéna is éppen csak kialakulóban volt, és jó lehetőségnek, izgalmas kihívásnak tűnt, hogy egyfajta pionírként én lehetek az első az országban, aki fantasztikus regényeket ír.

Mik a kedvenc témakörei a fantasztikus irodalomban?

Őszintén szólva nincsenek konkrét kedvenceim. Nem nagyon válogatok alzsánerek szerint, főleg, hogy rengeteg átfedés van köztük. A sci-fi keveredik az alternatív történelemmel és a fantasyvel, a fantasy a horrorral… rendben, a horror nagyjából mindenhova illik. Szóval nem mondhatom, hogy például a hard sci-fit jobban szeretem egy jól megírt fantasynél, a lényeg, hogy színvonalas és kellően provokatív, gondolatébresztő legyen. Egy történet akkor jó, ha az olvasó könnyedén vizualizálja, érzelmileg átéli és a gondolatait is beindítja, nekem ez a legfontosabb, nem az, hogy milyen zsánerhez tartozik. 

Ez a Melchior-sorozatra is igaz, olvasás közben az ember szinte érzi maga körül a középkori Tallinnt.

Nos, ez azért nem az én találmányom, egyszerűen a klasszikus regényírás eszköztárának köszönhető. De keményen meg kell dolgozni azért, hogy az olvasó elégedett legyen egy történettel és rendesen el tudja képzelni az egészet. 

Mért éppen a középkori Észtországot választotta a regénysorozat helyszínéül? 

Erre a kérdése nem olyan egyszerű válaszolni. Amikor az ember elkezd írni egy regényt, sokszor nem tudja megindokolni, hogy miért választott egy helyszínt vagy időszakot. Ebben az esetben talán az volt a döntő, hogy a sci-fikhez hasonlóan történelmi krimiből sem volt nagy választék annak idején Észtországban, sőt, őszintén szólva egyáltalán nem volt egyetlen történelmi krimink sem. Illetve Tallinn óvárosa gyönyörű, az egyik legjobb állapotban megőrződött középkori város Észak-Európában. Ezek ismeretében pedig úgy voltam vele, hogy miért ne próbálnám meg? Vegyítsük össze ezeket! Az írók egyébként is ritkán találnak fel valami teljesen újat, amikor történeteket alkotnak, leginkább csak összevegyítik, újrakeverik a már meglévő dolgokat. Tehát fogtam a klasszikus krimit, a történelmi regényt, a középkori Tallinnt és a középkori gyógyszerészetet, aminek egyébként 1422-ig visszanyúló hagyománya van Tallinnban, és kevertem belőlük egy izgalmas koktélt.

Indrek Hargla a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban tartott könyvbemutatón. (Csata Judit fotója, via Galaktika fb)

Beszélgetés Andrus Kivirähk észt íróval

Erik Wahlström és Esko Valtaoja után egy harmadik északi íróval is sikerült beszélgetnem egy kicsit. Az interjú a Nyestre készült, de hogy ti se maradjatok róla, az elejét itt is megosztom. 

Egy történet arról, hogy az emberek önszántukból butábbakká válnak

Márciusban Budapestre látogatott Andrus Kivirähk, a legnépszerűbb kortárs észt szerző. Magyarul öt könyve jelent meg eddig, A Kék vagon a szocializmus utolsó évtizedeiről szóló dráma, az Ördöngös idők egy népmesei motívumokban bővelkedő, humoros és erőteljesen szatirikus történet, az Észt Intézet által kiadott Breviárium egy válogatás a szerző rövidebb történeteiből, a Sári, Samu és a titkok egy mesekönyv, Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét pedig mágikus realista társadalomkritika, utóbbi bemutatója előtt beszélgettünk a szerzővel. 

Andrus Kivirähk

Ez az ötödik magyarul megjelent könyve, mindegyik más irányból közelíti az irodalmat. Véletlenül alakult így, vagy egyszerűen szeret kísérletezni? 

Három különböző témában dolgozom főleg, ezek a színdarabok, regények és gyermekkönyvek, és ami magyarul megjelent, az a magyar fordítók választása, ők választották ki ezeket a köteteket. Az én elképzelésem az, hogy a könyvek írásának is izgalmasnak kell lennie, ezért a könyveknek nem kell egymásra hasonlítaniuk. Vannak olyan írók a világban, akik állandóan ugyanazokat a történeteket, ugyanazokat a szálakat használják újra és újra, így a könyveik is meglehetősen hasonlóak. Én nem ilyen vagyok.

Hasonló témák viszont fel-felbukkannak azért a történeteiben. Például az Ördöngös idők és Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét egyaránt népmesei, mitológiai témákkal dolgozik, illetve erősen szatirikusak és ironikusak. 

Igen, természetesen, mivel az író azonos, kell, hogy legyenek benne azonos vonulatok, ilyen lényegében a folklór és a szarkasztikus humor. 

A szarkasztikus vagy ironikus humor egyúttal eszköznek is tűnik, amellyel mintegy tükröt tart a modern világ elé.

Ezt olyan jól van megfogalmazta, hogy nem is tudok mást hozzáfűzni. (nevet)

Illetve ennek segítségével erőteljes kritikát fogalmaz meg a könyvében kulturális, vallási témákat illetően.

Igen, ez a könyv egy nyelv és egy nép kihalásáról szól, úgyhogy valóban kritikusan viszonyul minden olyan indokhoz, ami a kihaláshoz vezethet.

Emellett a könyv a modern és az ősi kultúrák összeütközését is bemutatja több szemszögből, ami erőteljesen rímel arra, ahogy a domináns nyugati kultúra hat más népekre.

Ez egy ilyen típusú regény, ami egy régi nép kihalásáról beszél, de valójában kortárs jelenségekre reflektál. Természetesen a különböző olvasók másképpen viszonyulnak ezekhez a történetekhez, másképpen látja vagy értelmezi egy észt vagy egy francia, vagy más nemzetiségű. Az észtek annyira kevesen vannak, olyan kicsi nép, hogy a kihalás veszélye folyamatosan a fejünk felett lebeg.

A nagyobb népek másféle módon is értelmezhetik, ők akár az egész európai kultúra kihalásával hozhatják párhuzamba, vagy az iszlám előrenyomulásával tudják azonosítani. És természetesen beszél a kihaló nép erejéről is – ezt az erőt ebben a könyvben Észak Sárkánya szimbolizálja, aki él és virul ugyan, de alszik, és nincs elég ember, aki fel tudná ébreszteni.

>> A folytatást a Nyesten olvashatjátok. >>

Andrus Kivirähk: Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét

Andrus Kivirähk fogta az észt mitológiát, népmeséket, korszellemet és a személyes gondolatait, cinizmusát és humorát, majd az egészet alaposan összegyúrta és írt egy regényt, amiben az erdőlakó észt harcosok kígyónyelven sziszegnek, farkasháton lovagolnak és farkastejet isznak, míg asszonyaik odahaza óriási adag sülteket készítenek és medvékkel flörtölnek. Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét persze több mint egy sok helyütt bizarr humorral tűzdelt mágikus realista regény, betekintést enged abba, hogyan látja a legnépszerűbb kortárs észt író a világot az apró balti államból, és minden időben érvényes, meglehetősen kemény társadalomkritikai vonulattal is bír. 

Észtország egyre menőbb hely. Nyilvánvalóan ott is megvannak az élet árnyoldalai, társadalmi problémák, korrupt politikusok és miegymás, ugyanakkor nagyon aktívan dolgoznak azon, hogy a szovjet örökséget maguk mögött hagyva felérjenek a skandináv államok szintjére. Teszik ezt elsősorban a szovjet megszállás alatt megalapozott elektronikai ipar és az eredetileg Észtországban fejlesztett Skype nyomán, de a technológia mellett a kultúra is komoly hangsúlyt kap. Egy alig másfél milliós országnak a "soft power" a legjobb eszköze arra, hogy minél többfelé megismerjék, ennek eredménye például az is, hogy idén ősszel gyakorlatilag minden héten volt egy észt koncert, filmvetítés, kiállításmegnyitó vagy egyéb program Budapesten. Hozzáteszem, mindez úgy történik, hogy Magyarország nemrég egy váratlan és nem túl barátságos húzással bezárta a tallinni nagykövetségét. 

Aztán kulturális (és számítógépes :)) programok mellett arra is jut idő és pénz, hogy lefordítsák észt szerzők könyveit, és a különféle szépirodalmi művek mellett olyan szórakoztatóirodalmi, vagy valahol a határterületeken egyensúlyozó könyvek is megjelenjenek, mint a Melchior-sorozat, vagy éppen a legnépszerűbb kortárs észt író, Andrus Kivirähk erősen szatirikus megközelítésű, mágikus realizmusba hajló féltörténelmi fantasyje, Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét. És még mielőtt rátérnék a konkrét regényre, álljunk meg és gondolkodjunk el egy kicsit azon, hogy vajon miért nem fordítanak színvonalas magyar szórakoztatóirodalmat más nyelvekre (vagy legalábbis az elmúlt egy-két évtizedben olyan keveset, hogy egy kezemen meg tudom számolni) és miért kell még a jó pozícióban lévő, népszerű és "kanonizált" szépíróknak is sokszor több évtized, mire egy-egy művük megjelenik más nyelveken. Segítség: egy Magyarországhoz hasonló lakosságszámú, vagy kisebb országban a kulturális ipar nagyon ritkán önfenntartó, szinte kivétel nélkül szüksége van valamilyen támogatásra...

Na de eredetileg a könyvről akartam írni. 

Indrek Hargla: Melchior és a Kerekeskút utca lidérce

Indrek Hargla rendkívül plasztikusan ábrázolja az életet a tizenötödik századi Tallinnban, tökéletes arányban vegyíti a történelmet a fikcióval, a thrillert a humanizmussal és a humort a feszültséggel. Az észt történelmi krimisorozat önállóan is olvasható második kötete, a Melchior és a Kerekeskút utca lidérce, simán hozza az előző rész szintjét,  de azzal ellentétben csak tizennyolc éven felülieknek ajánlott. 

A magyarul két évvel ezelőtt megjelent első rész amellett, hogy izgalmas kriminek bizonyult, tökéletes országimázs-regény volt, de Észtország a fűszeres söröktől és a vonzó tallinni óvárostól eltekintve is olyan, hely, amivel érdemes foglalkozni. A Melchior és a Kerekeskút utca lidérce viszont kissé más irányba indul: hangulat megmarad ugyan, de egy idő után látványosan visszaköszön Indrek Hargla horrorszerzői múltja, az emberi természet cseppet sem visszafogott bemutatása és egyes fordulatok gyakorlott A tűz és jég dala-olvasókat (avagy Trónok harca-nézőket) is megdöbbenthetnek, és ez egyáltalán nem színpadias túlzás.

Kereken tíz évvel a Melchior, a patikárius és a Szent Olaf-templom rejtélye után ismét rejtélyes halálesetek borzolják az élénken fejlődő kereskedőváros, Tallinn lakóinak kedélyét. Az nem szokatlan, hogy egy részeges toronyőr, egy idős, gyenge egészségű kereskedő, vagy egy idegen csavargó meghal, de ha felmerül, hogy összefüggés lehet a mostaniak és néhány korábbi eset között, a kapocs pedig a Kerekeskút utca környékén kísértő, állítólagos lidérc, az már Tallinn éles szemű, ravasz patikáriusának is felkelti az érdeklődését.

Indrek Hargla: Melchior, a patikárius

Az észt szerző történelmi krimije telitalálat: zseniális hangulat, szimpatikus karakterek és izgalmas nyomozás elegye, csak ajánlani tudom mindenkinek - és persze követelni a folytatást.  

Indrek Hargla (civil nevén Indrek Sootak) első regénye nagyjából már az előszóval megvett magának. Harminc-negyven oldallal később pedig már úgy voltam vele, hogy kit érdekel a gyilkosság vagy bármiféle rejtély, sokkal érdekesebb az, amit - és ahogyan - a szerző a tizenötödik század eleji Tallinnról és a városi életről ír. A Melchior, a patikárius stílusa meglehetős rokonságot mutat Sapkowski Vaják-sorozatával: itt is erősen jelen van az élet örömeinek élvezete, bizonyos morális problémák és a jellegzetes, intelligens és némileg cinikus világszemlélet. 

Természetesen rejtély és nyomozás is van bőven, klasszikus krimis stílusban zajlik a nyomgyűjtögetés, a lehetséges szemtanúk kikérdezése és a különféle csavarok utáni nagy szembesítés sem marad el, de ami igazán kiemelkedővé teszi a könyvet (illetve most már trilógiát), az a világ, a szereplők és a stílus tökéletes keveréke.