"Meg akartam mutatni a világnak, hogy Észtország Nyugat-Európához tartozik" - interjú Indrek Hargla észt íróval

Az idei Könyvhéten a Galaktika vendége volt a népszerű észt író, Indrek Hargla, a Melchior, a patikárius c. regénnyel kezdődő történelmi krimisorozat szerzője. Külföldön a Melchior-sorozat tette ismertté, de főleg sci-fit és fantasyt ír, illetve színdarabokon és tévés forgatókönyveken is szokott dolgozni. A Vörösmarty téren tartott dedikálása előtt beszélgettem vele a sorozatról, írásról, történelemről és kultúráról, és azt is elmondta, hogy valójában nem álnéven ír. 

Kezdjük az elején, hogyan lett író? 

Az első történetemet 1998-ban publikáltam, huszonnyolc éves korom körül kezdtem el írni. Mindig is imádtam az irodalmat, különösen a sci-fit, ez vezetett az íráshoz is. Sci-fivel kezdtem, már csak azért is, mert akkoriban nem nagyon volt Észtországban ilyesmi, a sci-fi szcéna is éppen csak kialakulóban volt, és jó lehetőségnek, izgalmas kihívásnak tűnt, hogy egyfajta pionírként én lehetek az első az országban, aki fantasztikus regényeket ír.

Mik a kedvenc témakörei a fantasztikus irodalomban?

Őszintén szólva nincsenek konkrét kedvenceim. Nem nagyon válogatok alzsánerek szerint, főleg, hogy rengeteg átfedés van köztük. A sci-fi keveredik az alternatív történelemmel és a fantasyvel, a fantasy a horrorral… rendben, a horror nagyjából mindenhova illik. Szóval nem mondhatom, hogy például a hard sci-fit jobban szeretem egy jól megírt fantasynél, a lényeg, hogy színvonalas és kellően provokatív, gondolatébresztő legyen. Egy történet akkor jó, ha az olvasó könnyedén vizualizálja, érzelmileg átéli és a gondolatait is beindítja, nekem ez a legfontosabb, nem az, hogy milyen zsánerhez tartozik. 

Ez a Melchior-sorozatra is igaz, olvasás közben az ember szinte érzi maga körül a középkori Tallinnt.

Nos, ez azért nem az én találmányom, egyszerűen a klasszikus regényírás eszköztárának köszönhető. De keményen meg kell dolgozni azért, hogy az olvasó elégedett legyen egy történettel és rendesen el tudja képzelni az egészet. 

Mért éppen a középkori Észtországot választotta a regénysorozat helyszínéül? 

Erre a kérdése nem olyan egyszerű válaszolni. Amikor az ember elkezd írni egy regényt, sokszor nem tudja megindokolni, hogy miért választott egy helyszínt vagy időszakot. Ebben az esetben talán az volt a döntő, hogy a sci-fikhez hasonlóan történelmi krimiből sem volt nagy választék annak idején Észtországban, sőt, őszintén szólva egyáltalán nem volt egyetlen történelmi krimink sem. Illetve Tallinn óvárosa gyönyörű, az egyik legjobb állapotban megőrződött középkori város Észak-Európában. Ezek ismeretében pedig úgy voltam vele, hogy miért ne próbálnám meg? Vegyítsük össze ezeket! Az írók egyébként is ritkán találnak fel valami teljesen újat, amikor történeteket alkotnak, leginkább csak összevegyítik, újrakeverik a már meglévő dolgokat. Tehát fogtam a klasszikus krimit, a történelmi regényt, a középkori Tallinnt és a középkori gyógyszerészetet, aminek egyébként 1422-ig visszanyúló hagyománya van Tallinnban, és kevertem belőlük egy izgalmas koktélt.

Indrek Hargla a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban tartott könyvbemutatón. (Csata Judit fotója, via Galaktika fb)

Beszélgetés Brian McClellannel, a Lőpormágus-trilógia írójával

És Kivirähk után Brian McClellant is sikerült elcsípni egy rendkívül jó hangulatú és érdekes beszélgetésre. Az interjú az SFmagnak készült, de hogy véletlenül se maradjatok le róla, az elejét itt is megosztom. 

Márciusban Budapestre látogatott a Fumax Kiadó meghívására Brian McClellan, a Lőpormágus-trilógia harmadik kötete, az Őszi köztársaság bemutatójára. A könyvbemutató másnapján beszélgettem a szerzővel.  

Brian McClellan nézegeti a könyvbemutatón kapott űrhajót :)

Kérlek, mutatkozz be az olvasóknak. Kicsoda Brian McClellan? 

Oké. Én vagyok Brian McClellan, a Lőpormágus-trilógia szerzője. 2012 óta vagyok főállású író, ebben az évben adtam el az első kötetet, ami 2013-ban jelent meg az USA-ban. Jelenleg epic fantasyt írok megélhetésként. 

Hogyan lettél író? Hogyan lesz valakiből író az Egyesült Államokban? 

Ez a folyamat mindenkinél más. Nekem elég hagyományos történet volt, először csak úgy írogattam magamtól itt-ott, aztán még tizenéves koromban úgy döntöttem, hogy ez tetszik és író akarok lenni Az egyetemen kreatív írást tanultam és folyamatosan a saját írói készségeim fejlesztésén dolgoztam. Miután végeztem, továbbra is annyit írtam, amennyit csak tudtam, és olyan munkákat vállaltam, amelyek mellett ez lehetséges volt. Aztán amikor befejeztem az első könyvemet, a Vérrel írt ígéreteket, beküldtem néhány ügynökségnek, kaptam pár pozitív visszajelzést és találkoztam egy nagyszerű irodalmi ügynökkel, aki segített fejleszteni a könyvön, szerkeszteni meg ilyesmik, majd elvitte egy aukcióra, ahol le is csaptak rá. Nagyjából így lettem publikált író. 

Azért ebben a szerencse is közrejátszhatott, másoknak biztos nem megy ilyen simán és gyorsan. 

Igen, ezt tényleg elég gyorsnak éreztem. Vannak olyan szerzők, akiknél még kevesebb időt vesz igénybe a dolog, de a legtöbbeknél azért eltart egy darabig. Nekem olyan hét év volt az egész, attól a ponttól, amikor eldöntöttem, hogy tényleg írni akarok, az első regényem kiadásáig. Van, akinek húsz-harminc évébe is beletelik. 

Gondolkodtál azon, hogy magánkiadásban jelentesd meg a regényeidet? Ez mostanában elég népszerű, Michael J. Sullivan vagy Andy Weir is így lett ismert. 

Akkoriban nem nagyon tudtam semmit a magánkiadásról, ezért nem is gondolkodtam rajta. A hagyományos utat akartam követni. 

Mit tanultál az írásról, mialatt megírtad ezt a három regényt és a kapcsolódó novellákat? 

Sokat tanultam a történet ritmusának fontosságáról és egyéb alapvető strukturális dolgokról. Megtanultam, hogyan tervezzem meg előre a történetet és hogyan tartsam meg a szöveg tempóját. Amikor írsz valamit, halad a történet és tudnod kell, hogyan tartsd megfelelő szinten, hogy az olvasó ne veszítse el az érdeklődését, de azért követhetetlenül gyors se legyen. Ez egy nagyon érzékeny egyensúly, nem egyszerű megtalálni.

>> a folytatást az SFmagon olvashatjátok >>

Beszélgetés Andrus Kivirähk észt íróval

Erik Wahlström és Esko Valtaoja után egy harmadik északi íróval is sikerült beszélgetnem egy kicsit. Az interjú a Nyestre készült, de hogy ti se maradjatok róla, az elejét itt is megosztom. 

Egy történet arról, hogy az emberek önszántukból butábbakká válnak

Márciusban Budapestre látogatott Andrus Kivirähk, a legnépszerűbb kortárs észt szerző. Magyarul öt könyve jelent meg eddig, A Kék vagon a szocializmus utolsó évtizedeiről szóló dráma, az Ördöngös idők egy népmesei motívumokban bővelkedő, humoros és erőteljesen szatirikus történet, az Észt Intézet által kiadott Breviárium egy válogatás a szerző rövidebb történeteiből, a Sári, Samu és a titkok egy mesekönyv, Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét pedig mágikus realista társadalomkritika, utóbbi bemutatója előtt beszélgettünk a szerzővel. 

Andrus Kivirähk

Ez az ötödik magyarul megjelent könyve, mindegyik más irányból közelíti az irodalmat. Véletlenül alakult így, vagy egyszerűen szeret kísérletezni? 

Három különböző témában dolgozom főleg, ezek a színdarabok, regények és gyermekkönyvek, és ami magyarul megjelent, az a magyar fordítók választása, ők választották ki ezeket a köteteket. Az én elképzelésem az, hogy a könyvek írásának is izgalmasnak kell lennie, ezért a könyveknek nem kell egymásra hasonlítaniuk. Vannak olyan írók a világban, akik állandóan ugyanazokat a történeteket, ugyanazokat a szálakat használják újra és újra, így a könyveik is meglehetősen hasonlóak. Én nem ilyen vagyok.

Hasonló témák viszont fel-felbukkannak azért a történeteiben. Például az Ördöngös idők és Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét egyaránt népmesei, mitológiai témákkal dolgozik, illetve erősen szatirikusak és ironikusak. 

Igen, természetesen, mivel az író azonos, kell, hogy legyenek benne azonos vonulatok, ilyen lényegében a folklór és a szarkasztikus humor. 

A szarkasztikus vagy ironikus humor egyúttal eszköznek is tűnik, amellyel mintegy tükröt tart a modern világ elé.

Ezt olyan jól van megfogalmazta, hogy nem is tudok mást hozzáfűzni. (nevet)

Illetve ennek segítségével erőteljes kritikát fogalmaz meg a könyvében kulturális, vallási témákat illetően.

Igen, ez a könyv egy nyelv és egy nép kihalásáról szól, úgyhogy valóban kritikusan viszonyul minden olyan indokhoz, ami a kihaláshoz vezethet.

Emellett a könyv a modern és az ősi kultúrák összeütközését is bemutatja több szemszögből, ami erőteljesen rímel arra, ahogy a domináns nyugati kultúra hat más népekre.

Ez egy ilyen típusú regény, ami egy régi nép kihalásáról beszél, de valójában kortárs jelenségekre reflektál. Természetesen a különböző olvasók másképpen viszonyulnak ezekhez a történetekhez, másképpen látja vagy értelmezi egy észt vagy egy francia, vagy más nemzetiségű. Az észtek annyira kevesen vannak, olyan kicsi nép, hogy a kihalás veszélye folyamatosan a fejünk felett lebeg.

A nagyobb népek másféle módon is értelmezhetik, ők akár az egész európai kultúra kihalásával hozhatják párhuzamba, vagy az iszlám előrenyomulásával tudják azonosítani. És természetesen beszél a kihaló nép erejéről is – ezt az erőt ebben a könyvben Észak Sárkánya szimbolizálja, aki él és virul ugyan, de alszik, és nincs elég ember, aki fel tudná ébreszteni.

>> A folytatást a Nyesten olvashatjátok. >>