2015. december 30., szerda

Giedra Radvilavičiūtė: Ma éjjel a falnál alszom

A Typotex Kiadó világirodalmi sorozatában már több remek mű is napvilágot látott, amelyeket igazán kár lett volna nem kiadni magyarul is. Giedra Radvilavičiūtė esszékötete is ezek közé tartozik: látomásszerű jelenetek sorából álló, gyönyörűen megírt történetekkel van dolgunk, amiket szinte lehetetlen nem egyhuzamban elolvasni.

A lazán összefüggő történetek egy írónő élete köré szerveződnek, a szereplők hosszan monologizálva, de remek stílusban, némi humorral fűszerezve adják elő a gondolataikat. Évtizedeken keresztül nyomon követhetjük a „főszereplő” életét: hol egy kortárs irodalmi fórumon szólal fel, hol a lányával beszélget, hol pszichológushoz jár, hol Amerikába utazik, hol ingatlanhirdetéseket nézeget cél nélkül. Nincs semmi különös az életében, semmi kiugró, Giedra Radvilavičiūtė stílusa azonban annyira egyedivé teszi az elbeszéléseket, hogy az olvasó már-már azt hiszi, hogy valójában egy evilági köntösbe bújtatott tündérmesét olvas.
„A hatásos szöveggel kapcsolatban van néhány minőségi kritériumom. Az első. Miután elolvastam, az elbeszélés újra kússzon vissza az emlékezetembe, anélkül, hogy ezt akarnám: nem feltétlenül a cselekménye vagy a szereplői miatt.” 
A Ma éjjel a falnál alszom ennek tökéletesen megfelel: a hangulata vissza-visszalopózik a saját valóságomba, ami itt a budapesti panel földszintjén, időtlenül szürke köddel körülvéve nem is csoda. Az esszék sorozatából álló (ön)életrajz nemcsak hogy olvastatja magát, hanem úgy magába szippantja az olvasót, mint a mesében Alice-t a tükör, s a végén nem biztos benne az ember, hogy a tükör melyik oldalán kötött ki.

2015. december 28., hétfő

John Scalzi: Árnyékszövetség

Vének háborúja, hatodik rész. John Scalzi ezúttal is hozza a formáját, az Árnyékszövetség az előzményekhez hasonlóan izgalmas, humoros, színes és mindenekfölött szórakoztató. Ezúttal négy, szorosan összefüggő kisregényben olvashatunk a Gyarmati Szövetség békefenntartói, diplomatái és a Konklávé vezetői küzdelméről a viszonylagos stabilitást megingatni igyekvő, fajokon és rendszereken átívelő összeesküvés ellen. 

Újabb év, újabb Vének háborúja kötet. John Scalzi jól tette, hogy nem állt le a harmadik rész után a sorozattal, nem csak üzleti, olvasói szempontból is megérte folytatni. Négy regény után egy epizódonként, e-könyvben publikált novelláskötet következett, majd - A lázadás hangjai folytatásaként -  a négy kisregényből álló Árnyékszövetség

A military-vonal a harmadik rész óta háttérbe húzódik, a hangsúly egyre inkább az emberek és a különféle idegen fajon közötti interakcióra, politikára, makroszintű konfliktusokra  és személyes sztorikra helyeződik. Ez egyáltalán nem hátrány: egy darabig szórakoztató az "elrepülünk X bolygóra és szétrúgjuk Y faj anatómiai szempontból megfelelő testrészét, esetleg Z faj a miénket", de egy idő után nehéz elkerülni az önismétlést és az érdektelenségbe fulladást. Persze azért van itt is katonai jellegű konfliktus, elvégre az egyik központi probléma a Gyarmati Szövetség rendszerének megingása és viszálya a Földdel, a Konklávéval és az összes komolyabb hatalmi rendszer megdöntésére készülő, homályos összeesküvéssel, a fókusz viszont inkább a diplomácián van.

2015. december 19., szombat

Ernest Cline: Armada (magyar)

Sci-fi filmeket nézni és videojátékokat játszani szórakoztató. De mi van akkor, ha a rendkívül népszerű űrhajós-lövöldözős játék, az Armada, nem csak egy eszköz arra, hogy az ember átmenetileg kizárja a kellemetlen külvilágot, hanem maga a valóság?

Úgy tűnik, a Ready Player One után Ernest Cline lett az ügyeletes retro-videojátékos író. A szórakoztatóipar egyébként is szereti beskatulyázni az alkotókat és egy már bevált receptet követni a profit érdekében, ameddig csak lehet. Erre a sémára épül az összes blockbuster-franchise, ezért írt John Scalzi még mindig Vének háborúja-történeteket (is), hiába mondta azt a harmadik rész után, hogy akkor ez most ennyi volt, és minden bizonnyal ilyen szempontok alapján született meg az Armada is. Azt viszont semmi nem garantálja, hogy meg lehet ismételni a rendkívül szórakoztató, közel tökéletesre csiszolt és elképesztően magas geek-faktorral bíró Ready Player One sikerét, de Cline (és a stábja) legalábbis megpróbálta. 

Nagyjából ezekkel a gondolatokkal fogtam a regénybe, a szkepszist az is erősítette, hogy a lövöldözős-űrhajós játékoknál mindig is jobban vonzottak a kaland- és szerepjátékok, az amerikai összeesküvés-elméleteknél pedig sokkal jobban érdekelnek a nyolcvanas évek filmjei és zenéi - talán túlságosan európai vagyok. Viszont az is egyértelmű volt, hogy ha valaki egyszer össze tudott hozni egy olyan könyvet, ami annyira lekötött, hogy képes voltam éjszakába nyúlóan, éppen csak nem zseblámpafénynél olvasni, akkor a második regénye is el fog szórakoztatni még akkor is, ha az utalások kevésbé fognak meg.

2015. december 14., hétfő

Andrus Kivirähk: Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét

Andrus Kivirähk fogta az észt mitológiát, népmeséket, korszellemet és a személyes gondolatait, cinizmusát és humorát, majd az egészet alaposan összegyúrta és írt egy regényt, amiben az erdőlakó észt harcosok kígyónyelven sziszegnek, farkasháton lovagolnak és farkastejet isznak, míg asszonyaik odahaza óriási adag sülteket készítenek és medvékkel flörtölnek. Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét persze több mint egy sok helyütt bizarr humorral tűzdelt mágikus realista regény, betekintést enged abba, hogyan látja a legnépszerűbb kortárs észt író a világot az apró balti államból, és minden időben érvényes, meglehetősen kemény társadalomkritikai vonulattal is bír. 

Észtország egyre menőbb hely. Nyilvánvalóan ott is megvannak az élet árnyoldalai, társadalmi problémák, korrupt politikusok és miegymás, ugyanakkor nagyon aktívan dolgoznak azon, hogy a szovjet örökséget maguk mögött hagyva felérjenek a skandináv államok szintjére. Teszik ezt elsősorban a szovjet megszállás alatt megalapozott elektronikai ipar és az eredetileg Észtországban fejlesztett Skype nyomán, de a technológia mellett a kultúra is komoly hangsúlyt kap. Egy alig másfél milliós országnak a "soft power" a legjobb eszköze arra, hogy minél többfelé megismerjék, ennek eredménye például az is, hogy idén ősszel gyakorlatilag minden héten volt egy észt koncert, filmvetítés, kiállításmegnyitó vagy egyéb program Budapesten. Hozzáteszem, mindez úgy történik, hogy Magyarország nemrég egy váratlan és nem túl barátságos húzással bezárta a tallinni nagykövetségét. 

Aztán kulturális (és számítógépes :)) programok mellett arra is jut idő és pénz, hogy lefordítsák észt szerzők könyveit, és a különféle szépirodalmi művek mellett olyan szórakoztatóirodalmi, vagy valahol a határterületeken egyensúlyozó könyvek is megjelenjenek, mint a Melchior-sorozat, vagy éppen a legnépszerűbb kortárs észt író, Andrus Kivirähk erősen szatirikus megközelítésű, mágikus realizmusba hajló féltörténelmi fantasyje, Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét. És még mielőtt rátérnék a konkrét regényre, álljunk meg és gondolkodjunk el egy kicsit azon, hogy vajon miért nem fordítanak színvonalas magyar szórakoztatóirodalmat más nyelvekre (vagy legalábbis az elmúlt egy-két évtizedben olyan keveset, hogy egy kezemen meg tudom számolni) és miért kell még a jó pozícióban lévő, népszerű és "kanonizált" szépíróknak is sokszor több évtized, mire egy-egy művük megjelenik más nyelveken. Segítség: egy Magyarországhoz hasonló lakosságszámú, vagy kisebb országban a kulturális ipar nagyon ritkán önfenntartó, szinte kivétel nélkül szüksége van valamilyen támogatásra...

Na de eredetileg a könyvről akartam írni. 

2015. december 8., kedd

Lev Grossman: A varázslókirály

És fél éven belül meg is érkezett A varázslók folytatása. Lev Grossman továbbra is keményen bánik a fantasysablonokkal, A varázslókirály ugyanolyan pimasz és cinikus, de sötétebb, kiszámíthatatlanabb és jóval akciódúsabb az előzménynél. 

Lev Grossman trilógiájának első része brutálisan nagyot szólt és meglehetős indulatokat kavart a fantasyrajongók között. Az eszképista fantasy kedvelői érthetően nem szerették az arcukba nyomott, cinikus, kiábrándult és szélsőségesen realista világképet. Ám aki nem így értelmezte (esetleg nem vette komolyan) a "Harry Potter felnőtteknek" reklámszöveget és hajlandó volt előfeltevések és előítéletek nélkül olvasni a regényt, rendelkezik némi egészséges cinizmussal, nyitott szemmel jár a világban és az egyetemi évei nem valami naiv ködben teltek, szinte kivétel nélkül rendkívül pozitívan fogadta a regényt. 

A varázslókirály esetében már találóbb "a Mátrix fantasyként" meghatározás, ráadásul egyből duplán. A kifejezés pozitív értelmében posztmodern (magam sem hittem volna, hogy ezt egyszer leírom) coming-of-age regényt felváltja egy részben sötétebb és egyértelműen akciódúsabb, két szálon futó történet, ami lényegesen fantasysebb az előzménynél, viszont a tabudöntögetés éppúgy megmarad.

A bejegyzés további része A varázslókirályra nézve gyakorlatilag spoilermentes, viszont többször nyíltan utal az első rész legnagyobb, legfontosabb, leghatásosabb fordulatára. Az pedig olyan élmény, amit kár lenne elrontani, ezért csak akkor olvass tovább, ha már befejezted A varázslókat

2015. december 1., kedd

John Brunner: Zanzibár

Napjaink a hatvanas évek végéről nézve. John Brunner monumentális társadalmi sci-fije egy mondatban nagyjából így írható le, és még csak nem is az a legérdekesebb benne, hogy mennyi mindenre ráérzett a kétezertízes éveket meghatározó trendek közül. A Zanzibár fontos mérföldkő és meglehetősen nehéz "nem-regény", de ha nem hagyod, hogy az eleje elijesszen, ki fog derülni, hogy izgalmasabb sok kortárs sci-finél is.  

A hazai sci-fi kiadói szcéna nagy adósságát dolgozta le a Galaktika a Zanzibár kiadásával, szinte érthetetlen, hogy miért nem jelent meg az elmúlt negyvenhét évben (vagy legalább valamikor a rendszerváltás után, ugye...). A Mitágó-erdőhöz hasonlóan ebben az esetben is érvényes a jobb későn, mint soha, ráadásul váratlanul jó munkát is végeztek, itt-ott ugyan volt néhány furán sikerült mondat, de teljesen gördülékenyen sikerült átadni a (fiktív) szlenghasználata és írástechnikai megoldásai miatt nehezen lefordíthatónak tartott szöveget. 

John Brunner 2010-es évei túlzsúfoltak, extremizmusokkal telítettek és úgy általában nem tekinthetők olyan időszaknak, amelyben szívesen élne az ember. Ez a karaktereken is meglátszik, a két new yorki, késő húszas-kora harmincas éveikben járó főszereplő minden társadalmi siker és elért pozíció ellenére sem érzi jól magát, mindketten nyugtalanok a jelen és a rájuk váró jövő miatt, és egyikük sem különösebben szimpatikus. Donald Hogan egy diáknak álcázott kém, Norman Niblock House pedig a General Technics technológiai cég egyik igazgatóhelyettese. A GT Beninia (egy fiktív afrikai miniállam) irányításának átvételét tervezi, hogy tesztelhessék a Salmaneszer névre hallgató mesterséges intelligencia által megtervezett, átfogó gazdasági-oktatási-társadalompolitikai programjukat, így Normanra némi terepmunka vár, Donald megbízói pedig (a szintén fiktív) délkelet-ázsiai Yatakang humángenetikai programjáról szeretnének közelebbi információkat. 

2015. november 24., kedd

Orson Scott Card: Az elme gyermekei (Végjáték 4.)

Ender elméjének gyermekei önálló utakon járnak és az emberiség éppen elpusztítani készül legjobb esélyét a túlélésre. Az elme gyermekei közvetlenül a Fajirtás történetét folytatja, a két kötet gyakorlatilag egyetlen epizódja a teljes regénysorozatnak, és szépen lekerekíti, bár teljesen nem zárja le a Végjátékkal indult történetet. 

És végül elérkeztünk a Végjáték-sorozat utolsó részéhez. Oké, ez nem ilyen egyszerű. Szóval van a Végjáték, amiből két éve egy jobb sorsra érdemes film is készült, és ami minden idők talán legjobb pszichológiai sci-fije, ezt szokás legszélesebb körökben ismerni. A Végjáték közvetlen, ám háromezer évvel később játszódó folytatása a bizonyos értelemben még jobb A holtak szószólója (egyik személyes kedvencem), a sorozat harmadik része (itt már nincs érdemi időugrás) a Fajirtás, aminek néhány aspektusa meglehetősen felbosszantott, a negyedik és mindezidáig utolsó pedig jelen kötet, Az elme gyermekei. Eddig követhető, igaz? 

De itt nincs vége a dolognak. Card megírta a Végjáték eseményeit Bean szemszögéből is, kiegészítve elég sok érdekes dologgal, ez lett az Ender árnyéka, amiből kinőtte magát a jelenleg ötrészes Árnyék-sorozat, ez elsősorban Ender testvéreire és a hadiiskola növendékeire fókuszálva mutatja be, hogy mi történt, miután Ender száműzetésbe vonult. Ebből magyarul három kötet jött ki, az Ender árnyékán kívül az Alexandránál jelent meg A hegemón árnyékában is, az Árnyékbábokat pedig már a fősorozathoz hasonlóan az Unio Mystica adta ki. Most már kezd bonyolódni, de még nincs vége.

2015. november 16., hétfő

Diederik Jekel: Szabotázs a hátizsákban és más mesék fizikából

Miért gabalyodik össze folyton a fülhallgatózsinór? Készíthetünk-e légdeszkát? Lehetünk-e időutazók, esetleg láthatatlanok? Mi a helyzet a relativitással és az univerzum végével? Ezekre és még sok más kérdésre is válaszol a holland fizikus-író, Diederik Jekel Szabotázs a hátizsákban című ismeretterjesztő könyvében. 

Ismeretterjesztő könyveket szórakoztatóan megírni nem egyszerű, de hálás dolog. Az olvasók értékelik, ha egy könyv tartalmas kikapcsolódást kínál, az ehhez hasonló példányok pedig pontosan ezt teszik. Diederik Jekel ügyesen válogat a témák között és a stílusa is jó, száraz információk és képletek helyett történeteket és a hétköznapokból ismerős példákat használ olyan ijesztő (és izgalmas) dolgok magyarázatához, mint a relativitás, a káoszelmélet vagy személyes kedvencem, a vákuumfluktuáció. 

A Szabotázs a hátizsákban és más mesék fizikából magyar kiadása mindössze egy évvel a holland eredeti után jelent meg, ami ismeretterjesztő könyvek esetén fontos. A magyar megjelenés más szempontból is érdekes, ugyanis a "Vissza a jövőbe nap", környékére esett, és mivel az egyik érintett téma a légdeszka (hoverboard), adta magát, hogy maga Marty McFly pózoljon a borítón :) 

2015. november 6., péntek

Dan Simmons: Ílion

Kvantumteleportáló görög istenek, szépirodalom-rajongó robotok, dekadens földi emberek, Trója ostroma újrajátszva a Marson, idegen lények, faxkapuk és megelevenedő Shakespeare-dráma az év (sőt, az évtized) egyik legszórakoztatóbb és legszínvonalasabb sci-fijében. 

Dan Simmons regénye már több mint egy hónapja megjelent, de az ilyen kaliberű műveknél (és most nem kizárólag a jókora terjedelemre gondolok) érdemes várni egy kicsit, amíg leülepedik az élmény és kiderül, hogy tényleg olyan jó-e, mint amilyennek elsőre, olvasás közben látszott. Simmonsról van szó, talán fölöslegesnek tűnhet az efféle óvatosság (mondjuk azért az Endymion felemelkedése néhány magyarázatának ismeretében nem feltétlenül), ám pont ezért nem lehetünk elnézőek. A Hyperion Cantos vitán felül meghatározó jelentőségű a sci-fi elmúlt néhány évtizedét nézve, kérdés, hogy képes lehet-e valaki még egyszer hasonló teljesítményre. 

Az Ílion alapból nagyon magasra helyezi a mércét: görög istenek a Marson, a trójai háború újrajátszása, Shakespeare-szonetteket elemző moravecek (meglehetősen strapabíró, félig-organikus lények a Naprendszer külső vidékeiről), poszthumánok és paradicsomi körülmények között éldegélő, "hagyományos" emberek, mindez leöntve egy adag jól kifundált rejtéllyel, iróniával és izgalommal - ha ezt bárki más próbálja megírni, káoszba fullad a kísérlet. Ezen a szinten Simmons az egyetlen, akinek sikerülhet az elképesztő bravúr, esetleg még egy Kim Stanley Robinson - William Gibson - Jacek Dukaj trió írhatna hasonlót. 

2015. október 14., szerda

Michael J. Sullivan: Percepliquis - Az elveszett város (Riyria-krónikák 6.)

Michael J. Sullivan tökéletes finálét írt rendkívül szórakoztató és egyre komolyabbá váló sorozatához: kedvenc tolvajpárosunk ezúttal egy elveszett romváros felderítését kapja feladatul. A tét óriási: Percepliquis rejtheti a eszközt az emberek vesztét jelentő elf támadás megállításához. 

2012 óta folyamatosan lehetett számítani évente egy-két részre Michael J. Sullivan kimondottan színvonalas és modern high fantasy sorozatából. A Riyria-krónikák eleinte nem tűnt többnek kellemesen szórakoztató történeteknél, de idővel egyre komolyabb kérdések merültek fel és egyre összetettebb és egyedibb lett a kezdetben átlagos világ, mire öt kötet után elérkeztünk idáig. A Percepliquis - Az elveszett város abszolút méltó befejezés, különösen azután, hogy a sorozat közepe azért egy kicsit leült. All-star gála, valódi válaszok korábbi kérdésekre, itt végre sok karakter tényleg önmaga lehet, a sorozat világát pedig most látjuk először, nagyjából torzítás nélkül, annak, ami. 

Nyilván ha valaki elolvasta az előző részeket, nem most fogja abbahagyni, de ha úgy keveredtél ide, hogy ez az első találkozásod a sorozattal: már a legelső rész is is nagyon jó, de ez az, amiért igazán érdemes elolvasni az egészet. Szórakoztató, kalandos és izgalmas, szerethető karakterek vannak benne és a fordulatokat is szépen kimérve adagolja Sullivan, kevés olyan klasszikus alapokra építkező kortárs fantasy van, ami ilyen színvonalat tud hozni még a végén is (vagy inkább pláne a végén!) ahelyett, hogy elmenne mindenféle öncélú, fölösleges irányokba, esetleg szenvedős szappanopera lenne belőle. 

2015. szeptember 30., szerda

Tristan Garcia: Browser zsinórjai

Lehet vonzóbb a halál a halhatatlanságnál? Milyen az, ha egy francia filozófus fantasztikus irodalmat ír? A formátumváltáson átesett Science in Fiction kiadói sorozat legfrissebb része, a Browser zsinórjai, sok kölcsönzött történetelem és Tristan Garcia filozófiai háttértudása segítségével ered az öröklét nyomába. 

Amikor Leena Krohn Hotel Sapiensét olvastam, nagyon örültem, hogy végre sikerült találni egy szépírót, akinek van némi fogalma a fantasztikus irodalomról és jó érzékkel vegyíti annak elemeit a szokásos értelemben vett szépirodalommal. Hasonló élményt vártam a francia filozófus-szépíró, Tristan Garcia első magyarul megjelent regényétől is, sőt, valamivel többet, hiszen nem a kiadó szépirodalmi sorozatában jelent meg, hanem Science in Fiction logót kapott. 

A Browser zsinórjai furcsa regény. Eredetileg 2012-ben jelent meg, de az olyan, minimum fél évszázaddal korábbi sci-fik stílusjegyeit viseli, amelyeknél a furcsaság és a "misztikum" volt a lényeg, nem a "science", avagy a természettudományos megközelítés, hanem nagyjából az ellenkezője. Más persze nem is lehetne egy olyan regény, ami arra épül, hogy egy pilóta elutazik kígyóforma űrhajóján az univerzum pereméhez és a határon nyíló résből kihúz egy fából készült szekretert, ami közvetve elhozza az emberiségnek a halhatatlanságot. 

2015. szeptember 14., hétfő

Röviden - Képregény 2015

A képregények helyzete elég mostoha: amellett, hogy magyarul viszonylag kevés jelenik meg és az is drágán, én is általában csak időkitöltőnek használom őket két "normál" könyv között, amikor éppen nincs kedvem újba kezdeni, de azért olvasnék valami rövidet. Egy kivétellel (Sandman 2.) az alábbi nyolc is ilyen, de csak három olyan volt (In Real Life, Kóbor lovagMy Japanese Husband Thinks I'm Crazy), amire tényleg azt mondom, hogy kár lett volna kihagyni.


2015. szeptember 9., szerda

Röviden - Sci-fi 2015

Ez rövidebb bejegyzés lesz, csak három könyvvel, ezek közül kettő ráadásul idei megjelenés, csak korábban nem kerültek sorra és időhiány miatt mostanában nem is írnék róluk hosszú értékelést. A lényeg ugyanaz: rövid értékelések az idén olvasott, de önálló bejegyzést nem kapott könyvekről. Most Scott Westerfeld Góliátja, Terry Pratchett és Stephen Baxter A Hosszú Föld c. regénye, illetve a J. Goldenlane visszatérését jelző Napnak fénye kerül terítékre.


2015. szeptember 3., csütörtök

Röviden - Fantasy 2015


Az utóbbi időben kicsit eltávolodtam a blog kezdeti céljától. Eredetileg minden elolvasott könyvről írni szerettem volna, de már régóta csak a friss megjelenésekre jutott idő. Ezért kísérleti jelleggel, még az őszi könyvkiadási roham előtt, összeszedem azokat az idén olvasott könyveket, melyekről nem született blogbejegyzés, és tematikusan csoportosítva, röviden írok róluk néhány gondolatot. Ha a kísérlet sikeresnek bizonyul, számíthattok folytatásra is, elsőként pedig a méltatlanul alulreprezentált fantasykre kerül sor. 

2015. augusztus 27., csütörtök

Erik Wahlström: Isten

Kíváncsi vagy, hogy valójában hogy zajlott a világ teremtése? Szeretnéd tudni, hogy működik Mihály arkangyal lángszórója, miért nincs Istennek telefonja, milyen sört iszik Rafael és ki Gábriel kedvenc harsonása? Egy kérdést lejjebb megválaszolok, a többihez viszont el kell olvasnod Erik Wahlström enyhén provokatív és rendkívül szórakoztató regényét. 

Nagyjából olyan érzésem volt az Isten olvasása közben, mintha Wahlström a Brian életét vegyítette volna a nemkülönben kiváló Képregényes világtörténet cinikus realizmusával és talán pár morzsa a Biff evangéliumának kevésbé öncélú pillanataiból is került bele. Az igazán izgalmas viszont az, hogy úgy sikerült a Biblia és a kereszténység történetének megszámlálhatatlanszor feldolgozott témájához nyúlnia, hogy az eredmény a maga nemében mégis egyedi és izgalmas, van íve a történetnek és éppen csak egy aprócska hiányérzetet hagy maga után. 

Annak idején végigültem a bibliaismeret és egyházismeret című, kötelező kurzusokat a Károlin, meg a filozófiatörténetnek álcázott hittérítést is, melynek során trükkösen úgy voltak összeválogatva a filozófusok és tételeik, hogy érdekes módon minden valamilyen formában a kereszténység mindenható istenének létezését igyekezett bizonyítani (megfigyeléseim szerint nem sok sikerrel). Még ezzel a háttérrel is kissé bizonytalan voltam, túl sok infó nem maradt meg és soha nem érdekelt annyira ez az egész ahhoz, hogy beleássam magam, a regény témája pedig gyanúsan sok belsős poénnal kecsegtetett. Szerencsé(m)re azonban nem csak jó ajánlást kaptam hozzá, hanem komolyan is vettem, és mint kiderült, tényleg vétek lett volna kihagyni.

2015. augusztus 15., szombat

Kim Stanley Robinson: Aurora (magyar)

Kim Stanley Robinson a 2312 után ismét egy rendkívül alapos és nagyszabású regénnyel áll az olvasók elé. Az Aurora lenyűgöző történet egy csillagközi útról, az emberiség első kísérletéről egy exobolygó benépesítésére.

Robinson, ahogy megszokhattuk, végletekig realistán közelít a megírt témákhoz. Minden esemény, minden apró részlet tökéletesen a helyén van, kizárólag ott nyúl fikciós eszközökhöz, ahol elkerülhetetlen. A hangsúly ezúttal is a világépítésen és tudományos alaposságon van, de mellé a 2312-nél sokkal több történetet, izgalmat és feszültséget kapunk, ráadásul a magyar fordítás is jóval igényesebb, ami szintén fontos szempont.

Kétezer ember egy űrhajóban, a fénysebesség tíz százalékával repül a tizenkét fényévnyire lévő Tau Ceti felé. Gyorsítással, fékezéssel együtt nagyjából másfél évszázadig tart az út, az eredeti asztronauták azzal a tudattal indultak el, hogy legfeljebb az unokáik fogják látni az új bolygót (pontosabban egy szuperföld holdját) és ha egy kis szerencséjük van, a dédunokák már nem fémdobozokban fogják tölteni életük utolsó éveit. Óriási vállalkozás, rengeteg buktatóval, de a felfedezés és vándorlás ösztöne hajt, mi pedig Robinsonnak köszönhetően komolyabb kockázatok nélkül átélhetjük az élményt.

2015. augusztus 5., szerda

Jacek Dukaj: Más dalok

Jacek Dukaj neve nem ismeretlen a magyar olvasók előtt: a Más dalok a harmadik könyve, ami a Typotex Kiadó Science in Fiction sorozatában megjelent. És bár az előző két kötet (Zuzanna és a világmindenség, Extensa – regény az EPR-paradoxonra) is kifejezetten színvonalas volt, Dukaj legújabb könyve nem csak terjedelemben, hanem minőségben is felülmúlja mindkettőt.

A könyv olyan egyedi hangvételűre sikeredett, hogy még most is azon gondolkodom, milyen műfajba lehetne besorolni (hiába, vannak hátrányai is a rendszerezni szerető, biológus beállítottságú agynak). Sok mindenből van benne egy csipetnyi: fantasy, fűszerezve egy kis alternatív történelemmel, bőven meghintve filozófiával és egy kevés sci-fivel. Bár utóbbit mai mércével mérve talán nem is neveznénk tudományosnak: inkább mintha valamelyik korábbi században íródott science fiction regény lenne, ebből a szempontból egy kicsit például Catherynne M. Valente The Habitation of the Blessed-jére hasonlít. A Más dalok nehéz olvasmány, terjedelme, szövege és mondanivalója miatt is. 

Képzeld el egy pillanatra, hogy Krisztus meghalt a kereszten és nem támadt fel három nap múlva. A kereszténység nem lett állam-, sem világvallás. Nem voltak keresztes hadjáratok, kimaradt Európa sötét középkora – sőt, az öreg kontinens elmúlt kétezer éves történelmének nagy része. Az európai kultúra alapjait az ókori görögök határozzák meg, ami a szókincsben, a gondolkodásmódban, és filozófus-hivatkozások számában is megmutatkozik. Sokszor nehéz szétválasztani, hogy mi (ki) létezett a mi világunkban is, és mi az, ami csak Dukaj agyának szüleménye, úgyhogy ókori görög filozófiában jártas olvasók határozott előnnyel indulnak a mű olvasása és értelmezése során (én nem sorolom magam közéjük, ennek ellenére rettenetesen élveztem a könyvet). Ebben a világban Afrika nem a fekete kontinens, ami kiszipolyozása után jóval a többiek után lemaradva kullog a „civilizációs sorban”, hanem a világ központja: a történet idején, Róma bukása után ezerkétszáz évvel, a bolygó legpompásabb és legmodernebb városa Alexandria. 

2015. július 31., péntek

Alan Weisman: A világ nélkülünk

Gondolkodtál már azon, hogy mi történne, ha hirtelen eltűnnél a Földről? Mármint nem veled, hanem a világgal. És ha az összes ember, egytől egyig? Alan Weisman igen, és a gondolatkísérlet eredményeit ebben a könyvében összegezte.

A világ nélkülünk kiindulási pontja, hogy az emberiség nem hosszas haláltusa után távozik a Földről, fajok millióit magával rántva a sírba, hanem egy sokkal rövidebb időtartam alatt, hirtelen tűnik el mindenki. A feltételezés meglehetősen valószínűtlen, ámde nem teljesen lehetetlen, ennek Weisman szentel is néhány gondolatot az utolsó fejezetek egyikében. De nem is ez a lényeg. Mi történne nélkülünk? Felépülne a bolygó az általunk okozott sérülésekből, vagy már túlmentünk azon a határon, ahonnét nincs visszaút?

Az alcím egy kicsit megtévesztő: azt ígéri, hogy az ember utáni világba kalauzol bennünket. Az alapkoncepció valóban ez volt, ám a végeredmény jócskán túlnőtt ezen az egyébként is bámulatosan érdekes célon. Azonban ahhoz, hogy a mai emberi civilizáció eltűnésének következményeit fel tudjuk becsülni, alaposan körül kell néznünk a jelenben (és a múltban) – amit Weisman becsületesen meg is tesz. Összességében a jövőbeli Földről szóló látomások talán kisebb részt is tesznek ki a könyvből, mint a múlt- és jelenbéli viszonyok bemutatása, ezért talán érdemesebb lett volna valami ehhez hasonló alcímet adni a könyvnek: Egy lenyűgöző és gondolatébresztő kirándulás a Földön az ember előtt, alatt és után.

2015. július 23., csütörtök

2045 - Harminc év múlva - Kortárs magyar SF antológia

Realista novellákat olvasnál arról, hogy milyen lesz az élet harminc év múlva? Akkor ez a kötet nem neked szól. Ha viszont az érdekel, hogy hogyan látja tizenhat, többségében amatőr és feltörekvő magyar SF-szerző a 2045-ös jövőt, bírod a disztopikus történeteket és az esetleges csalódásokat, továbbá kíváncsi vagy, hogy azon a fél tucat ismertebb írón kívül kik szoktak még publikálni a hazai SF-szcénában, lapozz bele bátran. 

Általában nincs szerencsém az antológiákkal és novelláskötetekkel, utoljára a Bradbury-féle Marsbéli krónikák, illetve Robert Silverberg Legendák c. kétkötetes antológiája (az is csak második olvasásra) volt olyan, amiben az írások nagyobb része tetszett. Általában olyan tizenöt-húsz százalék körül szokott mozogni azon novellák aránya, amikre azt mondom, hogy megérte elolvasni, ez pedig ugye elég kevés... Épp ezért ritkán kísérletezem ilyesmivel, de - némi kedves rábeszélésnek és a borítóból készült poszternek köszönhetően - úgy döntöttem, hogy teszek egy próbát a 2045-tel és megnézem magamnak, mit tudnak azok a kortárs magyar SF-írók, akiket nem ismerek személyesen, vagy legalábbis nem olvastam tőlük több regényt az elmúlt másfél évtized során - mert a kötetbe csak ilyen szerzők írtak, az előszót jegyző és a kötetet szerkesztő Szélesi Sándort, illetve Trenka Csaba Gábort leszámítva. 

Azt hiszem, olyan nagy titkot nem árulok el azzal, hogy a novellák többségének nem sikerült lenyűgöznie, ugyanakkor arra ideális a gyűjtemény, hogy az olvasó valamivel szélesebb képet kapjon a hazai sci-fi írók munkásságáról. 

2015. július 16., csütörtök

William Gibson: Virtuálfény

A cyberpunk halott, de érdemes olvasni. Hiába lépett már maga Gibson is túl azon a műfajon, melynek vitán felül ő volt a legnagyobb alakja, a "korai" regényei változatlanul mérföldkőnek számítanak - és ami még fontosabb, a huszonegyedik században is élvezhetőek. 

Miután az Agavéhoz került William Gibson regényeinek magyar kiadása, értelemszerűen a legfrissebb, A periféria nyitotta a sort. Most visszaugrunk az ezredforduló elé, amikor Gibson még cyberpunkot írt: az 1993-as Virtuálfény a korszak egyik legjellegzetesebb emléke. Ugyan már egyszer megjelent magyarul, kereken húsz éve, azóta viszont felnőtt egy új olvasógeneráció, ráadásul némi ráncfelvarrás is ráfért a regényre, így az új kiadás egyúttal újrafordítást is jelent, Pék Zoltán szokás szerint minőségi munkát végzett. 

Sokan a cyberpunkot azonosítják Gibson "valódi" stílusával. Ez persze nem egészen igaz, tekintve, hogy a műfaj mára erősen túlhaladott, Gibson a kétezres évektől másfelé fordult (a Blue Ant trilógia "nowpunk", A periféria pedig tisztán kortárs sci-fi), mindenesetre így a régi rajongók méltóképpen nosztalgiázhatnak, az új olvasók pedig betekintést nyerhetnek a nyolcvanas években gyökeredző, sosem volt jövőbe. 

2015. július 14., kedd

Leena Krohn: Hotel Sapiens és más irracionális elbeszélések

Áll egy ház valahol a posztapokaliptikus romhalmazban, amit még mindig emberek laknak. Kevesen vannak, a pusztulás rajtuk hagyta a lenyomatát, a lehetőségekhez képest mégis kényelmesen élnek: a Hotel Sapiens ugyanis egyfajta múzeum, rezervátum az ember, az emberi elme számára. Leena Krohn abszurdba hajló novellafüzéréhez egyszerre merít a kortárs szépirodalom és a klasszikus sci-fi eszköztárából, hogy valami igazán különlegeset hozzon létre. 

Érdekes SF-olvasóként belepillantani, hogy miként látják a zsáneren kívülről érkezők a fantasztikus irodalmat. Sokan megelégszenek azzal, hogy fognak néhány régi klisét, amire felszínesen emlékeznek gyerekkorukból, vagy olyan technológiai jelenséget, amiről hallották a tévében, hogy ez most menő, és megpróbálnak csinálni velük valami furát, hiszen a sci-finek ez a lényege - szerintük. A magyar közönség előtt rég nem ismeretlen Leena Krohn viszont hiába elismert, kortárs szépíró, nem esik ebbe a hibába, váratlanul átgondoltan kezeli a - különben tényleg nem kimondottan eredeti - SF-elemeket, az eredmény pedig egy határozottan színvonalas, kellemesen igényes novellafüzér lett. 

Sci-fis megközelítésben azt mondanám, hogy adott egy posztapokaliptikus világ, melyben a technológiai szingularitás után az MI-k trónfosztották az addig uralkodó emberiséget, a saját ízlésük szerintire formálták a bolygót, a pár túlélőt pedig bedugták egy rejtélyes módon egyben maradt épületbe, ahol afféle házi kedvencként, esetleg egy kihalásra ítélt faj rezervátumba zárt utolsó egyedeiként tartják őket. Szépirodalmi szemszögből kicsit más a helyzet: egy csapat, mentálisan instabil ember egy bentlakásos otthonban konfrontálódik egymással, az elidegenedett külvilággal, a múlttal és az elmúlással, miközben az olvasó számára egyértelmű, ami nekik nem feltétlenül: már nincs jövőjük. 

2015. július 9., csütörtök

Andrzej Sapkowski: Tűzkeresztség (Vaják 5.)

A saját neve, saját végzete elől senki sem menekülhet. A Tűzkeresztség méltó az előzményekhez, Sapkowski a szokásos, rendkívül magas színvonalon szállítja a nemzetközi mezőnyből is magasan kiemelkedő Vaják-sorozat ötödik kötetét. 

Két novelláskötet és két regény, illetve a még szélesebb körben ismert The Witcher játékok után valószínűleg mindenki ismeri a Vaják-sorozatot, aki egy kicsit is érdeklődik a műfaj iránt. Andrzej Sapkowski történetei már régóta nem csak "Lengyelországban világhírűek", az angol verzióval nagyjából azonos ütemben érkező magyar kiadás ötödik kötetét is a legjobb fantasyket megillető várakozás előzte meg. Így, hogy két év is eltelt A megvetés ideje óta, kiadók szűntek meg vagy kerültek csődközelbe a hazai könyvpiacon és sorozatok szakadtak félbe, kicsit aggódtunk, hogy mi lesz Geraltékkal, de tavaly ősszel, majd idén télen elkezdtek szállingózni a nyári megjelenésre vonatkozó információk, és ahogy a mellékelt ábra mutatja, szépen ki is jött a Tűzkeresztség, a szokásos, kiemelkedően színvonalas fordításban.

Annak idején bosszantott, hogy három rész után változtatott a kiadó a borítódizájnon, ha már egyszer az egységes, játékgrafikás verziót kezdték el, az egységes kinézet kedvéért érdemes lett volna végigvinni. Most viszont már látszik, hogy jó irányba haladnak a saját készítésű borítókkal, sokkal szebb és nem kelt olyan hatást, mint a mai szemmel idejétmúltnak tűnő első részek, valószínűleg a gémerek sem bánják annyira a dolgot :)

2015. július 3., péntek

Cory Doctorow: Homeland (magyar)

Te mit tennél, ha a kezedbe nyomnának egy pendrájvot, rajta olyan adatokkal, ami összedöntheti az USA politikai rendszerét? Mit tennél, ha korábban ártatlanul börtönbe zártak és megkínoztak volna, és tudnád, hogy ha nyilvánosságra hozod az információkat és kiderül, hogy te tetted, újra ez vár rád? Meg tudnád őrizni a józan ítélőképességedet és azt tenni, ami helyes? Képes lennél szembeszállni a korrupt hatalommal a demokráciáért és szabadságért vagy a személyes biztonságodat tartanád fontosabbnak? Ez nem valami távoli, bizonytalan történet, a Homelandben Cory Doctorow abszolút kortárs, nagyon fontos problémákat vet fel, izgalmas, pörgős és szórakoztató regénynek álcázva. 

Jó ideje szerettem volna már olvasni valamit a kanadai Cory Doctorowtól, de valahogy mindig háttérbe szorult az aktuális megjelenések mellett. A CEU-n tartott januári előadása – szólásszabadságról, adatbiztonságról, a dolgok internetéről, privát szféráról a digitális korban – viszont jó alkalmat kínált arra, hogy beszerezzem a magyarul már két éve elérhető Kis testvért és egyúttal dedikáltassam is. Önmagában ez még mindig nem volt elég, hogy azonnal el is olvassam, eléggé zsúfolt volt a tavasz, de amikor a Galaktika kihozta a folytatást a Könyvhétre, egyértelmű volt, hogy valahogyan beillesztem mindkettőt az olvasási tervbe. Ez nem bizonyult különösebben nehéznek, rendkívül olvasmányosak, nagyon gyorsan lehet haladni velük, három nap alatt lement mindkettő. 

Ha valaki hozzám hasonlóan halogatta az elolvasását, a Kis testvér Marcus Yallow, egy átlagos, san franciscói, kocka középiskolás történetét meséli el, akit egy terrortámadás után letartóztatnak a nemzetbiztonságiak, gyanúsítottként kezelik és illegális, kegyetlen módszerekkel próbálják beismerő vallomásra bírni. Miután ez sikertelen, elszabadulnak az események, a Belbiztonsági Hivatal egyre jobban szigorítja a civilek megfigyelését, lehallgatását és nyomkövetését, a vélt terrorfenyegetettségre hivatkozva egyre jobban beférkőznek az állampolgárok privát szférájába. Aki a legkisebb mértékben is szokatlanul viselkedik, vagy ami még rosszabb, fel mer szólalni a rendkívül szigorú, diktatúrákat idézően erőszakos megfigyelés ellen, ellenőrzésre és letartóztatásra számíthat, és örülhet, ha ennél rosszabb nem történik vele. Természetesen ezt nem tűri mindenki szó nélkül, Marcus és néhány haverja úgy döntenek, hogy az állam által elkövetett bűncselekmények és immorális tettek nem maradhatnak elkendőzve, és minden tőlük telhetőt megtesznek céljuk érdekében, egyébként bárki számára rendelkezésre álló informatikai eszközök segítségével. 

A klasszikus megfigyelős ősdisztópia, az 1984 a mi hétköznapjainktól meglehetősen távol álló környezetével legfeljebb elméleti és valamelyest érzelmi síkon megrázó, a Kis testvér – és a Homeland – viszont abszolút a mi jelenünkre (oké, az előbbi esetében a regény 2008-as születésének idejére) épül, kortárs technológiát használ, létező és jelenlévő problémákat feszeget, ráadásul minden pillanatában tökéletesen hiteles és életszerű, az olvasó kényelmetlenül tisztában van azzal, hogy mindez akár most is bekövetkezhet. Talán még Magyarországon is, elvégre rendelkezésünkre áll a technológia, legfeljebb telepíteni kell még egy pár kamerát és be kell sorozni néhány kellően intelligens és gátlástalan embert a terrorelhárítás/nemzetbiztonság kötelékébe, akik adott esetben kezelni is tudják a felszerelést. Aztán egyszer csak újra felmerül a netadó ötlete és a médiatörvény putyini, blogokra és más, személyes weboldalakra is kiterjesztett verziójának életbe léptetése, rendőrségi ellenőrzésnek vetik alá azokat, akik jógafesztiválra mennek – bocs, utóbbi már valóság Magyarországon is. A tüntetők telefonjainak adatait hordozható bázisállomások segítségével rögzítik, az így beazonosított személyekkel pedig már azt csinál a kritikát nem bíró hatalom, amit csak szeretne - Doctorow előadásában említett példája alapján, nyomásgyakorlásképpen akár az illető lakóhelyét is elvághatják a közművektől (elvégre a legtöbb szolgáltató állami, így rendszeren belül marad a dolog), egy hidegebb télen pedig nem sokan bírják fűtés nélkül, ugyebár. 

Na de Homeland. 

2015. június 30., kedd

Helene Wecker: A gólem és a dzsinn

Helene Wecker regényében két, egymással szöges ellentétben álló alak sorsa fonódik össze: egy száz éves dzsinné, aki a tűz teremtménye, és egy agyagból készített, frissen felébresztett gólemé. A gólem és a dzsinn a tizenkilencedik század végi New Yorkba kalauzolja el az olvasót, ahol többek között az Európából érkező bevándorlók életébe nyerhet bepillantást.

Az alapfelállás meglehetősen egyedi. A gólemet egy lengyel, kabbalista mágiát űző ex-rabbi alkotta, egy kevésbé szimpatikus férfi kívánságára, aki kénytelen volt bevallani, hogy másképp nem tehet szert feleségre. A férj azonban váratlanul elhalálozik a tengeren, így a mindössze pár napos teremtménynek egyedül kell boldogulnia az emberek világában, amiről jószerével semmit nem tud. Szerencsére egy jóindulatú rabbi a zsidó negyedből befogadja és segít neki, azonban a gólemnek így sincs egyszerű dolga, ha nem akar feltűnést kelteni. A dzsinn története némileg eltérő: évszázadokkal korábban született a szír sivatagban, azonban egy nagy hatalmú varázsló hosszú időre egy rézflaskába zárta, ahonnan egy new york-i arab bádogos szabadítja ki (aki, mit ad isten, pont Szíriából származik). A dzsinnek egész más problémákkal kell megküzdenie, mint a gólemnek: ő ugyan tud egyet s mást az emberi világról, ám méltóságán alulinak tartja, hogy alkalmazkodjon annak szabályaihoz.

A történet lassan indul, körülbelül a könyv felétől kezdenek felpörögni az események. Előtte sem unalmas a könyv, csak lassan csordogál, és nem egészen egyértelmű, hogy hova fog kifutni. Sajnos van egy olyan érzésem, hogy a fordítás sokat rontott a szövegen: nem igazán éreztem a tizenkilencedik század végén – huszadik század elején magam, nem tudott elkapni a hangulat. Az egész könyv (de főleg az első harmada) teli van magyartalan mondatokkal és szókapcsolatokkal (leginkább a szélsőségesen éhes maradt meg bennem, mint megkérdőjelezhető összetétel), és a szóhasználat sem igazodik ahhoz a korhoz. Persze lehet, hogy az eredeti szöveg sem tette, nem tudom, mindenesetre kár érte.

2015. június 25., csütörtök

Moskát Anita: Horgonyhely

A Horgonyhelyben a terhes nőké az uralom. Viccesen hangzik? Nem az. Egyedül ők képesek pár ezer lépésnél távolabbra kerülni születési helyüktől, így nélkülük összeomlana a társadalom. Moskát Anita véresen komoly, provokatív ötletekre épülő, második regénye az elmúlt évek-évtizedek felhozatala alapján nyugodtan nevezhető a magyar gender-fantasynek, és biztos vagyok benne, hogy a nemzetközi piacon is remekül megállná a helyét.

A Horgonyhely fjordokkal szeldelt világában az emberek helyhez vannak kötve. Senki nem képes pár ezer lépésnél messzebb távolodni a horgonyhelyétől, kivéve egyetlen társadalmi csoportot: a várandós nőket. Ők az egyetlenek, akik képesek vándorolni, így tőlük függ az összes többi ember megélhetése is. A könyv egyik legnagyobb erénye a jól átgondolt, aprólékosan kidolgozott háttérvilág, melyben minden kis részlet a helyén van. Jól látszik, hogy ez nem csupán egy izgalmas ötlet gyorsan összecsapott megírása, hanem komoly munka van a háttérvilág megalkotásában (erről egyébként itt ír bővebben Anita) a helyhez kötöttség következményei (legyen szó társadalmi, életmódbeli vagy akár egyénekre vonatkozó dolgokról) olyan részletesen ki vannak dolgozva, hogy az embernek szinte eszébe sem jut feltenni a kérdést: Miért? Hogyan alakulhatott ki mindez?

A könyv hangulata is magával ragadó. Anita olyan hitelesen tudja átadni a szereplőket meghatározó keserűséget, kétségbeesést és félelmet, hogy az ember egy kicsit depressziós is lesz tőle, ha túlságosan beszippantja a könyv. A világ komor, hideg, és látszólag teljesen hiányzik belőle a szeretet: az, hogy a terhesség eszközzé silányult a vándorlás képességének megszerzése érdekében, szinte teljesen kiirtja azt a fajta szeretetet, amit mi talán leginkább magától értetődőnek tartunk: a szülő és a gyermek közti kapcsolatot. Mivel a férfiak képtelenek vándorolni, a társadalom legaljára szorultak, így a fiúgyermek nem csak a terhesség nem kívánt mellékterméke, hanem társadalmi szempontból is felesleges kolonc. Ez a férfi-női kapcsolatokat is nem kis mértékben átalakítja, tovább árnyalva a világképet.

2015. június 22., hétfő

Lev Grossman: A varázslók

Valahogy így érdemes kortárs fantasyt írni. Lev Grossman trilógiájának első kötete persze nem annak szól, aki Narnia/Harry Potter utánérzést vár (ők olvassanak fanfictionöket), az érettebb, felnőtt, nem kifejezetten eszképista élményt kereső közönséget célozza. A varázslók az egyik legjobb ezredforduló utáni fantasy-történet, a kifejezés pozitív értelmében kortárs, intelligens, erős érzelmeket keltő, hatásos és messzemenően elgondolkodtató regény. 

Soha nem hatott meg igazán a puszta tény, hogy egy könyv valamilyen díjat kapott, felkerült a New York Times bestsellerlistájára, vagy filmet/sorozatot forgatnak belőle. A népszerűség önmagában nem lesz a minőség szinonimája, általában pont ellenkezőleg: a tömegízlés legjobb esetben is a középszerűség felé tendál. Épp ezért nem voltak különösebb elvárásaim Lev Grossman felé, csak egy tisztességesen összerakott történetet szerettem volna, ami talán nem hagy különösebb nyomot maga után, de azért elszórakoztat és ki lehet belőle emelni pár dolgot, amikről aztán egy blogbejegyzésnyi terjedelemben össze tudok írni valamit. 

Ehhez képest a valóság egy kicsit másképpen alakult. Kezdjük az elején: A varázslók borítója jól néz ki (és illik a blog jelenlegi színvilágához), tetszik a tipó és a gerinc méh-kulcs sormintája, a 450 oldalas terjedelem pont olyan, hogy kellemes kézbe fogni és nem tűnik kellemetlenül kevésnek vagy fölöslegesen soknak, valahogy a helyén van az egész. Aztán ugye kinyitom és elkezdem olvasni, és egy idő után feltűnik, hogy lement a Nap, elhallgattak a madarak és jól jönne valami kaja, mert elég régen volt már az a pizza... Szóval az "oké, azért remélem legalább a minimumot hozza" helyett valami igazán fasza anyagot sikerült kimazsolázni a könyvheti megjelenések közül (meg az Agavénál valakinek az ennél lényegesen terjedelmesebb nemzetközi kínálatból, bár a készülő sorozat azért nyilván kiemelte a mezőnyből), mondom is, hogy ez pontosabban mit jelent. 

2015. június 19., péntek

Nigel Barley: Az antropológia nem extrém sport

Gyakorlatilag tökéletes borítóval jelent meg a Könyvhétre Nigel Barley brit kultúrantropológus első indonéziai útjáról szóló könyve. Az antropológia nem extrém sport finom, intelligens humorral és iróniával szól emberekről, hagyományokról, modernitásról, terepmunkáról és utazásról, miközben az elveszőben-átalakulóban lévő, hegyvidéki toradzsa kultúrát is megismerjük. 

Nigel Barley Cambridge-ben tanult nyelvészetet, majd Oxfordban doktorált  kulturális antropológiából, illetve a British Museum etnográfiai részlegének munkatársa volt, de szélesebb körben ismertté a nagyközönségnek szóló, humoros és érdekes könyvei tették. Az afrikai terepmunka-élményeit feldolgozó Egy zöldfülű antropológus kalandjai magyarul is elérhető (egészen konkrétan ez nyitotta a Typotex Szokatlan szempontok sorozatát), míg jelen kötet a későbbi, indonéziai élményeit mutatja be. 

A fergetegesen szórakoztató Az antropológia nem extrém sport olyasféle humoros-realista-(ön-)ironikus írás, aminek Magyarországon Gerald Durrell és Farley Mowat a legismertebb művelői, és természetesen minőségben is könnyedén hozza a szintjüket. A miénktől eltérő kultúrák rengeteg emlékezetes, mulatságos és szórakoztató pillanatot tartogatnak az utazónak (ha kellően nyitott, ellenkező esetben persze több a bosszúság) és egyúttal tükröt tartanak elénk. Ahogy Durrellnél, itt is az önirónia és a furcsa kulturális átvételek, hatások, szokások jelentik az elsődleges humorforrást, ami, ha olyan olvasztótégelyről van szó, mint Indonézia, gyakorlatilag kiapadhatatlan. 

2015. június 15., hétfő

Indrek Hargla: Melchior és a Kerekeskút utca lidérce

Indrek Hargla rendkívül plasztikusan ábrázolja az életet a tizenötödik századi Tallinnban, tökéletes arányban vegyíti a történelmet a fikcióval, a thrillert a humanizmussal és a humort a feszültséggel. Az észt történelmi krimisorozat önállóan is olvasható második kötete, a Melchior és a Kerekeskút utca lidérce, simán hozza az előző rész szintjét,  de azzal ellentétben csak tizennyolc éven felülieknek ajánlott. 

A magyarul két évvel ezelőtt megjelent első rész amellett, hogy izgalmas kriminek bizonyult, tökéletes országimázs-regény volt, de Észtország a fűszeres söröktől és a vonzó tallinni óvárostól eltekintve is olyan, hely, amivel érdemes foglalkozni. A Melchior és a Kerekeskút utca lidérce viszont kissé más irányba indul: hangulat megmarad ugyan, de egy idő után látványosan visszaköszön Indrek Hargla horrorszerzői múltja, az emberi természet cseppet sem visszafogott bemutatása és egyes fordulatok gyakorlott A tűz és jég dala-olvasókat (avagy Trónok harca-nézőket) is megdöbbenthetnek, és ez egyáltalán nem színpadias túlzás.

Kereken tíz évvel a Melchior, a patikárius és a Szent Olaf-templom rejtélye után ismét rejtélyes halálesetek borzolják az élénken fejlődő kereskedőváros, Tallinn lakóinak kedélyét. Az nem szokatlan, hogy egy részeges toronyőr, egy idős, gyenge egészségű kereskedő, vagy egy idegen csavargó meghal, de ha felmerül, hogy összefüggés lehet a mostaniak és néhány korábbi eset között, a kapocs pedig a Kerekeskút utca környékén kísértő, állítólagos lidérc, az már Tallinn éles szemű, ravasz patikáriusának is felkelti az érdeklődését.

2015. június 11., csütörtök

Pék Zoltán: Feljövök érted a város alól

Sötét, erős hangulatú és gyors tempójú Pék Zoltán első regénye. A Feljövök érted a város alól jól sikerült és ígéretes írás, tele társadalmi-, történelmi-, kortárs folklór- és popkulturális utalásokkal, szórakoztató és színvonalas olvasmány. 

A Trethon Judit Emlékgyűrűvel díjazott Pék Zoltán le sem tagadhatná, hogy ő fordítja többek között Philip K. Dicket és Neil Gaimant, első regényén erőteljesen érződik a saját stílusa mellett minimum a fenti két íróóriás hatása. Ez persze nem hátrány, sőt: a gyönyörűen (befejezetlen) hexameteres című Feljövök érted a város alól tipikus példája annak, hogy a nagyoktól érdemes tanulni, főleg, ha valami személyes és legalább ilyen izgalmas lesz az eredmény. 

Ilyen irdatlan mennyiségű fordítás után (amiből néhány tucat nekem is itt figyel a polcaimon) az egyértelmű, hogy a szerző színvonalas magyar szöveget gyárt (és talán ez a legfontosabb eleme az élvezhető regénynek), legfeljebb az lehetett kérdéses, hogy a történet és a világ fel tud-e érni hozzá. Utóbbiról már az elején kiderült, hogy nagyon is, a végletesen-végzetesen megosztott Budapest nem csak díszlet, hanem gyakorlatilag teljes értékű szereplő, karaktere és egyénisége van, legalább annyira, mint Gaiman Londonjának. Ami pedig a történetet illeti, panasz nem lehet rá, legfeljebb a vége lett egy kicsit dickes. Az pedig már abszolút ízlésfüggő, hogy ez kinek probléma vagy éppen extra vonzerő, én a magam részéről azért még kíváncsi lettem volna néhány dologra.

2015. június 9., kedd

Emmi Itäranta: A teamesternő könyve

Nem minden jövőkép pozitív. Vannak olyan sci-fik, amikben a technológiai haladás minden akadályt legyűr, és pár száz év múlva az emberek élete már csak nyomokban fog emlékeztetni a mienkre. A teamesternő könyve nem ilyen: a technika itt nem megmentette az emberiséget, hanem elemésztette. Emmi Itäranta finn írónő különleges hangulatú regénye egy olyan korszakba repíti az olvasót, ahol jelentősen átrendeződtek az erőviszonyok - és a víz legnagyobb hiánycikk.

A cím elsőre kissé megtévesztő lehet: a történet nem Kínában vagy Japánban játszódik, hanem a mai Skandinávia területén, de kétségtelenül részben ázsiai eredetű kulturális környezetben. Az emberiség túl van egy olajháborún és egy homályba vesző évszázadon, amikor senki nem tudja pontosan, hogy mi történt. A természeti katasztrófák kissé átrajzolták a Föld térképét, az Északi-sark és az Antarktisz jégtakarója már nem létezik, ahogy a tél se köszönt be többé a Földön. Finnország a Skandináv Unió része, amit a csieniek tartanak megszállás alatt, az egykor lakott területek nagy része most elveszett zónának minősül, ahova szigorúan tilos a belépés. Az élet nem lett egyszerűbb az olajkorszak végével: a legtöbb régi technológia használhatatlanná vált, a vízkészletek pedig a katonaság ellenőrzése alatt állnak.

Ebben a világban, a mai Finnország területén él egy tizenéves lány, Noria Kaitio, aki apjától igyekszik eltanulni a teamesterség fortélyait, hogy egyszer majd a nyomdokaiba léphessen. Noria öröksége azonban nem csupán a teaszertartás ősi tudományából áll, jár mellé egy nyomasztó titok is: egy titkos, bővizű forrás, amit a teamesteren és tanítványán kívül senki nem ismerhet.

2015. június 1., hétfő

Sci-fi és fantasy a 86. Ünnepi Könyvhéten (2015. június 4-7.)

2015. június 4-7. között kerül megrendezésre a szokásos helyen, a Vörösmarty téren, a 86. Ünnepi Könyvhét. Ahogy mindig, idén is sok friss megjelenés várható, de lesznek dedikálások és könyvbemutatók is. 


Nem vagyok egészen biztos abban, hogy jól értelmezem az idei könyvheti logó egyszerre népies és diktatúrák propagandaplakátjaira emlékeztetően harsány stílusát, de ha nem értenék magyarul, simán elhinném, hogy felhívás valami könyvégetős bulira. Oké, biztosan az olvasás izgalmasságára akarják felhívni vele a figyelmet, de az eredmény inkább arra utal, hogy a könyvek agymosásnak vetik alá a gyermekeinket és elszakítják őket a valóságtól.

Az idei Könyvfesztivál díszvendége: Arthur Brown (nem)

Mindenesetre legyen akármilyen disztopikus is az idei arculat (a kifejezés klasszikus értelmében), a valóság éppen az ellenkezője: június 4-7. között ellepik a kiadók emberei a Vörösmarty teret és néhány vidéki, illetve határon túli helyszínt, és jobbnál jobb olvasnivalókat kínálnak az arra járóknak. Még ha el is mossa az eső a bulit egy-egy délután, mint az mostanában sajnos kezd hagyománnyá válni, szórakoztató esemény lesz, rengeteg könyvvel, szerzővel és kiadói munkatárssal, akikkel akár beszélgetni is lehet egy jót az aktuális irodalmi trendekről, a legfrissebb megjelenéseikről és jövőbeni terveikről, vagy bármi másról, legalábbis, ha éppen nem vár túl nagy sor hozzájuk. Lesznek akciók, több mint kéttucatnyi (!) friss-ropogós SF/F regény, dedikálások és beszélgetések, idén is érdemes minden könyvszeretőnek kilátogatni a rendezvényre. Megjelenések, akciók, térkép és programok a hajtás után.

Ti melyik könyveket tervezitek beszerezni és kikkel szeretnétek dedikáltatni idén? 

2015. május 30., szombat

Brandon Hackett: Az időutazás tegnapja

Egy jól sikerült regény kiváló folytatása. Az időutazás tegnapja pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol Az időutazás napja végén abbamaradt, kiegészíti és több szempontból túlszárnyalja az előzményt. Ahogy azt már megszokhattuk, Brandon Hackett legújabb regénye is a kortárs magyar fantasztikus irodalom csúcsterméke, izgalmas és intelligens akció-scifi a javából. 

Volt egyszer egy első rész, aminek tavaly megszavaztam az év magyar SF/F regénye címet. Na nem mint ha túlságosan nagy választék lett volna, de jóval szélesebb mezőnyben is simán megállta volna a helyét. Jogosan merül fel a kérdés, hogy egy vitán felül jól sikerült, önmagában is értelmes regényt egyrészt miért kell folytatni, másrészt a folytatás vajon tudja-e hozni a korábbi szintet. Nos, Az időutazás tegnapja akkorát csavar a történeten, hogy emiatt már megéri összerakni még egy regényt, de ha ez nem lenne elég, színvonal tekintetében sem marad el Az időutazás napjától. 

Brandon Hackett regényeit mindig szívesen veszem kézbe, stabilan szállítja a minőséget és a történetei logikája is közel áll hozzám (itt szigorúan A poszthumán döntés utáni regényekre kell gondolni, de a maguk kategóriájában amúgy a korábbiak sem rosszak), természetesen itt is ez a helyzet. Ráadásul úgy lett duológia (nem trilógia!), hogy nincs benne fölösleges üresjárat, kell a kétkötetnyi hely és a történet ritmusa is megkívánja. Ó, és azt is fontos megemlíteni itt az elején, hogy attól még, hogy egy könyvben tizenéves főszereplők vannak, még nem lesz YA/ifjúsági regény.*

2015. május 28., csütörtök

Buglyó Gergely: A bábu és a Talizmán (Oni-trilógia 3.)

Ha egy sorozat a zárókötetre éri el történet és irodalmi színvonal tekintetében is a csúcspontját, az olvasó elégedetten teszi a polcra a többi mellé. A bábu és a Talizmán ilyen, Buglyó Gergely nevét pedig érdemes felírni a többi minőségi sci-fit és fantasyt író hazai szerző mellé. 

Az első kötet ígéretes volt, a másodikon szépen látszott a fejlődés, de egyértelműen a harmadik rész az Oni-trilógia csúcspontja. Kalpag és Barathrum után most Japánba látogatunk, ahol hőseink beépülni igyekeznek az emberek világát az oniktól védő Virrasztók közé. A cél: megtalálni Áronék foglyul ejtett apját és a Szilánkot, de ahogy az lenni szokott, a dolgok nem mennek zökkenőmentesen, az improvizálásnak pedig nem lesz mindig jó vége. 

Nehéz spoilerek nélkül írni egy trilógia harmadik kötetéről, de azért igyekszem, azt pedig már most elárulom, hogy A bábu és a Talizmán önmagában van olyan jó, hogy csak ezért is érdemes elolvasni az előzményeket. Az is épp eléggé izgalmas, ahogy a korábbi kötetekben felépített történet teljesen kibontakozik, de vitán felül a Japánban játszódó rész lett a kedvencem az egész trilógiában, és nem azért, amire először gondolnátok.

2015. május 25., hétfő

Stephen Greenblatt: Egy reneszánsz könyvvadász

Hogyan vált modernné a világunk? Stephen Greenblatt nagy fába vágta a fejszéjét, amikor elhatározta, hogy megírja a Poggio Bracciolini által felfedezett, ókori Lucretius-költemény történetét, ami egyúttal a középkor intellektuális téren gyakran erőszakkal korlátozott közegéből a modern világba való átmenet krónikája is. Az Egy reneszánsz könyvvadász izgalmas, inspiráló és kifejezetten olvasmányos kultúrtörténeti ismeretterjesztő munka, kiválóságát 2012-ben Pulitzer-díjjal is elismerték. 

Nagyon szeretem az ilyen könyveket. Általában nem kötnek le az unásig ismételt témák, legyenek amúgy mégoly' érdekesek és fontosak is, az ókori Róma és a reneszánsz Itália pedig ilyenek. Bizonyos mértékig nyilván érdemes foglalkozni velük, mégiscsak az európai kultúrtörténet fontos szakaszait képviselik, de az az öncélú műveltségfitogtatás és a választott érdeklődési- vagy tudományterület mindenek fölé helyezése,  ami túlságosan sokszor jellemzi az ezen témákkal foglalkozókat, inkább visszatetszést keltő.  

Az Egy reneszánsz könyvvadász nem ilyen mű. Stephen Greenblatt nyilván hangsúlyozza a kötet gerincéül szolgáló Lucretius-költemény fontosságát, de nem érzelmi alapon érvel, érdekesen és jó stílusban ír, és egy pillanatra sem tetszeleg a legfőbb tudás letéteményesének szerepében. És ebben az az igazán nagyszerű, hogy közben egyértelműen tökéletesen elemében van irodalmárként és történészként is, az összegyűjtött hatalmas tudásanyagot pedig úgy adja át, hogy a (majdnem) teljesen laikus olvasó sem megterhelőnek, hanem lelkesítőnek és inspirálónak érzi.

2015. május 20., szerda

Ben H. Winters: Gyilkosság világvége előtt

Mit tennél, ha megtudnád, hogy fél év múlva megsemmisül a Föld? Csak magaddal törődnél? Foglalkoznál mások problémáival is? Megpróbálnád fenntartani a lassan széteső rendet? Ben H. Winters regényének főszereplője az amerikai Concord városának utolsó lelkiismeretes nyomozója, aki még a végzet árnyékában is igyekszik felderíteni a a bűntények hátterét, és eközben nem csak embertársaival, önmagával is szembe kell néznie. 

A Gyilkosság világvége előtt nem kimondottan science fiction regény. Az összes sci-fis elem benne a preapokaliptikus környezet, a Föld felé közelítő aszteroidával és a lassan széthulló társadalmi rendszerrel, egyébként egy hagyományos, nyomozós krimiről van szó. Ilyen téren hasonlít valamelyest a Bezárt elmékre, de a konkrét ügyben még annál is kevesebb szerepet játszik a különben érdekesen felépített környezet.

Ben H. Winters korábban az Értelem és érzelem meg a tengeri szörnyek és az Android Karenina c. regényparódiáknak köszönhetően volt ismert, de Az utolsó nyomozó trilógia megírása után már nem csak a klasszikusok kifigurázásával, hanem saját jogán is elismert író lehet, a trilógia első része ugyanis Edgar-díjat, a középső kötet pedig Philip K. Dick-díjat is nyert. Ja, és persze egyébként is egy jó alapötletre épülő, izgalmas történet.

2015. május 18., hétfő

Anthony Ryan: A várúr

Az Egységes Királyságot a voláriak rabszolga-hadserege fenyegeti, de a háttérben valami sokkal sötétebb mozgolódik. A várúr a Hollóárnyék-trilógia harmadik részének epikus fölvezetése, de legalább olyan gazdag fordulatokban és eseményekben, mint A vér éneke volt. 

Vannak azok a történetek, amiket anyagi okok miatt hizlalnak trilógiává (egy helyett három könyvet eladni mégiscsak többet hoz a konyhára), esetleg a szerzőnek nincs annyi önkontrollja és/vagy jó szerkesztője, hogy kompakt méretűre vágja a sztorit. Ritka, hogy ténylegesen szükség van három-négyszáz oldal fölötti kötetekre, ezer oldalnál lényegesen hosszabb trilógiákra és több ezer oldalas sorozatokra, az esetek nagy részében, pestiesen szólva, egyszerű szófosás megy. Aztán vannak azok a történetek is, amiket nem lehet röviden elmesélni, mert alaposan kidolgozott a háttér, élő a világ, a karaktereknek valódi életük és motivációik vannak, a rövidítés csak kárt okozna. A Hollóárnyék-trilógia az utóbbiak közé tartozik: A vér éneke is nettó 637 oldal, A várúr pedig 693, de kritikus szemmel olvasva is szinte üresjáratok nélküli, szükség van a monstre féltéglákra. 

Anthony Ryan nem próbálta megismételni az előző kötet sikerét hasonló beállításokkal, a trilógia második része gyökeresen más irányt vesz A vér énekéhez képest. Persze van itt is tizenéves nézőpont-karakter, némi coming of age szál és sötét hangulat, de a katonaiskola növendékei rég felnőttek, többségük már nem is él, a történelem halad tovább, nem lehet visszalépni. Persze David Gemmell hatása még mindig érződik, talán még erősebben, mint eddig, hiszen két nagyon fontos motívum is a hősi fantasy nagymesterének talán legismertebb műveit idézi (egészen konkrétan a Legendát és az Árnyjáró-trilógiát), de ez nem feltétlenül negatívum. A gemmelli iskolát érdemes követni, főleg, ha valaki tudja is hozni azt a szintet, Ryan pedig általában képes erre.

2015. május 16., szombat

Grady Hendrix: Horrorstör (magyar)

Nappal a letisztult, skandináv hatású dizájn otthona, éjjel viszont leírhatatlan borzalmak történnek az Orsk bútoráruházban. Ügyes koncepció, gördülékeny történet, önironikus humor és társadalomkritika, illetve némi futás meg sikoltozás: Gary Hendrix nem csak valami feltűnőt, hanem szórakoztatót is alkotott a Horrorstörrel. 

Valamikor tíz-tizenkét éve, egy gimnáziumi magyarórán arról beszélgettünk, hogy melyik a legszebb magyar szó, pusztán a hangzása alapján, ahogy az hallaná, aki nem beszéli a nyelvet. Az eredményre már nem emlékszem, de arra élénken, hogy - magától értetődően - megpróbáltuk megtalálni a legfélelmetesebbet is, ami a mordori Fekete Beszédet idéző bútorraktár lett. Ugye nem kell elmagyaráznom...

Grady Hendrix regénye tipikusan olyan, amit a borítója miatt veszünk kézbe. Sok ilyen könyvnél a kezdeti lelkesedést csalódás követi, a tartalom nem mindig tud felnőni a (marketing-) ötlethez, a Horrostör viszont belül is legalább olyan szórakoztató, mint az IKEA-katalógusra hajazó borító.

Szerintem nyilvánvaló, de más visszajelzéseket elnézve érdemes hangsúlyozni, hogy horrorparódiáról és nem komoly (-kodó) horrorregényről van szó, a cinikus, sötét humor lényegesen hangsúlyosabb az ijesztgetésnél. Ugyanakkor ez nem jelent igénytelenséget és olcsó, poénokat, Hendrix humora kifejezetten intelligens és kritikus, jó érzékkel tart tükröt a fogyasztói társadalom, a nagyvállalati kultúra, a túlfinomított marketing és a korunkra jellemző szociális problémák elé.