Ari Turunen: Hát nem tudjátok, ki vagyok? - A pökhendiség története

Az ember bizony meglehetősen önelégült népség. Nem ok nélkül, elvégre nagyszerű dolgokat értünk el, ám a realitásérzék és empátia hiánya azért többnyire csak kárt okoz. Szerencsére itt van nekünk Ari Turunen, aki Hát nem tudjátok, ki vagyok? című könyvében megkísérli kipukkasztani a pökhendiség valóságtól elszigetelő buborékját, ráadásul mindezt igen szórakoztatóan teszi.

A finn Ari Turunen újságíró és kommunikációs szakember, az Academy of Finland kommunikációs igazgatója. Eddig kilenc könyve jelent meg, többnyire az emberi viselkedés egy-egy jellegzetes aspektusáról, mint a részegség, a babona, az ellenkezés, vagy éppen a hazugság. Ebben a művében a pökhendiség kulturális és történelmi hatásait járja körbe.

A Hát nem tudjátok, ki vagyok? - A pökhendiség története témaválasztása szokatlan, de csak míg bele nem gondolunk, milyen óriási mértékben befolyásolja a világot a pökhendiség. Ugyan a történelem fordulópontjaival kapcsolatban az Esko Valtaoja-féle álláspontot képviselem, miszerint a tudomány és a technológia formálja igazán az emberek életét, nem a politika és a háborúk, de a legnagyobb károkat kétségkívül a pökhendiség okozza. Teljesen mindegy, hogy politikáról, gazdaságról, diákokról, háborúról, vallásról vagy hegymászásról van szó, a pökhendiség, az ember saját nagyságába vetett túlzott hite és az ezzel ellentétes jelek figyelmen kívül hagyása idővel garantáltan katasztrófához vezet. Többnyire a pökhendi egyén/intézmény számára is, de mire idáig jut a folyamat, ártatlanok, kívülállók sokasága is megsínyli a dolgot.

Erik Wahlström: Isten

Kíváncsi vagy, hogy valójában hogy zajlott a világ teremtése? Szeretnéd tudni, hogy működik Mihály arkangyal lángszórója, miért nincs Istennek telefonja, milyen sört iszik Rafael és ki Gábriel kedvenc harsonása? Egy kérdést lejjebb megválaszolok, a többihez viszont el kell olvasnod Erik Wahlström enyhén provokatív és rendkívül szórakoztató regényét. 

Nagyjából olyan érzésem volt az Isten olvasása közben, mintha Wahlström a Brian életét vegyítette volna a nemkülönben kiváló Képregényes világtörténet cinikus realizmusával és talán pár morzsa a Biff evangéliumának kevésbé öncélú pillanataiból is került bele. Az igazán izgalmas viszont az, hogy úgy sikerült a Biblia és a kereszténység történetének megszámlálhatatlanszor feldolgozott témájához nyúlnia, hogy az eredmény a maga nemében mégis egyedi és izgalmas, van íve a történetnek és éppen csak egy aprócska hiányérzetet hagy maga után. 

Annak idején végigültem a bibliaismeret és egyházismeret című, kötelező kurzusokat a Károlin, meg a filozófiatörténetnek álcázott hittérítést is, melynek során trükkösen úgy voltak összeválogatva a filozófusok és tételeik, hogy érdekes módon minden valamilyen formában a kereszténység mindenható istenének létezését igyekezett bizonyítani (megfigyeléseim szerint nem sok sikerrel). Még ezzel a háttérrel is kissé bizonytalan voltam, túl sok infó nem maradt meg és soha nem érdekelt annyira ez az egész ahhoz, hogy beleássam magam, a regény témája pedig gyanúsan sok belsős poénnal kecsegtetett. Szerencsé(m)re azonban nem csak jó ajánlást kaptam hozzá, hanem komolyan is vettem, és mint kiderült, tényleg vétek lett volna kihagyni.

Stephen Greenblatt: Egy reneszánsz könyvvadász

Hogyan vált modernné a világunk? Stephen Greenblatt nagy fába vágta a fejszéjét, amikor elhatározta, hogy megírja a Poggio Bracciolini által felfedezett, ókori Lucretius-költemény történetét, ami egyúttal a középkor intellektuális téren gyakran erőszakkal korlátozott közegéből a modern világba való átmenet krónikája is. Az Egy reneszánsz könyvvadász izgalmas, inspiráló és kifejezetten olvasmányos kultúrtörténeti ismeretterjesztő munka, kiválóságát 2012-ben Pulitzer-díjjal is elismerték. 

Nagyon szeretem az ilyen könyveket. Általában nem kötnek le az unásig ismételt témák, legyenek amúgy mégoly' érdekesek és fontosak is, az ókori Róma és a reneszánsz Itália pedig ilyenek. Bizonyos mértékig nyilván érdemes foglalkozni velük, mégiscsak az európai kultúrtörténet fontos szakaszait képviselik, de az az öncélú műveltségfitogtatás és a választott érdeklődési- vagy tudományterület mindenek fölé helyezése,  ami túlságosan sokszor jellemzi az ezen témákkal foglalkozókat, inkább visszatetszést keltő.  

Az Egy reneszánsz könyvvadász nem ilyen mű. Stephen Greenblatt nyilván hangsúlyozza a kötet gerincéül szolgáló Lucretius-költemény fontosságát, de nem érzelmi alapon érvel, érdekesen és jó stílusban ír, és egy pillanatra sem tetszeleg a legfőbb tudás letéteményesének szerepében. És ebben az az igazán nagyszerű, hogy közben egyértelműen tökéletesen elemében van irodalmárként és történészként is, az összegyűjtött hatalmas tudásanyagot pedig úgy adja át, hogy a (majdnem) teljesen laikus olvasó sem megterhelőnek, hanem lelkesítőnek és inspirálónak érzi.