Kvantumteleportáló görög istenek, szépirodalom-rajongó robotok, dekadens földi emberek, Trója ostroma újrajátszva a Marson, idegen lények, faxkapuk és megelevenedő Shakespeare-dráma az év (sőt, az évtized) egyik legszórakoztatóbb és legszínvonalasabb sci-fijében.
Dan Simmons regénye már több mint egy hónapja megjelent, de az ilyen kaliberű műveknél (és most nem kizárólag a jókora terjedelemre gondolok) érdemes várni egy kicsit, amíg leülepedik az élmény és kiderül, hogy tényleg olyan jó-e, mint amilyennek elsőre, olvasás közben látszott. Simmonsról van szó, talán fölöslegesnek tűnhet az efféle óvatosság (mondjuk azért az Endymion felemelkedése néhány magyarázatának ismeretében nem feltétlenül), ám pont ezért nem lehetünk elnézőek. A Hyperion Cantos vitán felül meghatározó jelentőségű a sci-fi elmúlt néhány évtizedét nézve, kérdés, hogy képes lehet-e valaki még egyszer hasonló teljesítményre.
Az Ílion alapból nagyon magasra helyezi a mércét: görög istenek a Marson, a trójai háború újrajátszása, Shakespeare-szonetteket elemző moravecek (meglehetősen strapabíró, félig-organikus lények a Naprendszer külső vidékeiről), poszthumánok és paradicsomi körülmények között éldegélő, "hagyományos" emberek, mindez leöntve egy adag jól kifundált rejtéllyel, iróniával és izgalommal - ha ezt bárki más próbálja megírni, káoszba fullad a kísérlet. Ezen a szinten Simmons az egyetlen, akinek sikerülhet az elképesztő bravúr, esetleg még egy Kim Stanley Robinson - William Gibson - Jacek Dukaj trió írhatna hasonlót.




