G. Norman Lippert: James Potter sorozat

Ez a mostani rendhagyó blogbejegyzés lesz, legalább három szempontból: egyrészt praktikus okokból nem követem a korábbi bejegyzéssablont, másrészt meg nem jelent könyvről írok, harmadrészt olyanról, ami nem is fog megjelenni. G. Norman Lippert James Potter sorozata ugyanis nem hivatalos folytatása J. K. Rowling Harry Potter szeptalógiájának, bár az átlag fanfictionök közül messze kiemelkedik.

Aki nem olvasta a HP-sorozatot, itt hagyja abba és válasszon másik bejegyzést, aki viszont olvasta, kizárt, hogy ne emlékezzen az utolsó könyv utolsó fejezetére.

Ez adta az ihletet Lippertnek a regényei megírásához: a főszerepben James Sirius Potter, Harry legidősebb fia található, aki az első könyv, a James Potter és az Ősök udvara elején (az apjáról szóló sorozathoz hasonlóan) éppen megkezdi tanulmányait a Roxfortban. A Harryék iskoláskora óta eltelt idő alatt persze sok minden megváltozott, a kastélynak a Voldemort elleni ütközetben megsérült részeit újjáépítették, néhány régi tanár helyére újak kerültek és az eredeti sorozatban megszokott szereplők gyerekei járnak már ide. A környezet ugyanakkor kellemesen ismerős és ezt a szerző is jól kezeli: ahogy az olvasónak nosztalgikus élmény a beosztási ceremónia, a Griffendél klubhelységében ücsörgő diákok, a bagolyház, a kviddicspálya, Hagrid kunyhója, a fúriafűz, a mozgó lépcsők és a beszélő portrék, James is ugyanúgy ismeri őket szülei és barátaik sztorijaiból. A tulajdonképpen fölösleges körök lefutása, vagyis a környezet bemutatása így jócskán lerövidül és annál több hely jut a tényleges kalandokra, meg persze azokra a dolgokra, melyek megváltoztak.

A tágabb értelemben vett környezet is átalakult persze, mindenféle politikai problémák aggasztják a Mágiaügyi Minisztériumot: sokan látszólag elfelejtették, hogy Voldemort micsoda szörnyűségeket is tett és azt hangoztatják, hogy ezt az egészet csak az aktuális hatalom találta ki, hogy démonizálja korábbi ellenségeit, a valóság ezzel szemben az, hogy Voldemort csak egy jó szándékú individualista volt, aki azt próbálta elérni, hogy a varázsvilág és a muglik újra békében élhessenek egymás mellett, az előbbi rejtőzködése nélkül. Bár ez egyértelműen hülyeség, az ideológia mégis sok követőt vonz, nem csak Nagy-Britanniában, hanem az Egyesült Államokban is (itt még többet, hiszen az itt élők nem tapasztalták meg személyesen Voldemort rémuralmát, csak a sajtón keresztül értesültek róla – második világháborús áthallás?). Részben emiatt is érkezik a Roxfortba egy csapat amerikai tanár és vendégdiák az Alma Aleron mágusiskolából: a diákok tanítása mellett tárgyalnak is a problémáról a brit mágikus vezetéssel.

A Voldemort gonosztetteit megkérdőjelezőknek szép számmal akadnak támogatói a roxforti, elsősorban mardekáros diákság körében is, ami persze mindenféle feszültségekhez vezet, ráadásul a háttérben olyan erők munkálkodnak, akik valami titokzatos és nagy hatalmú fegyver segítségével akarják átvenni a hatalmat és feltárni a varázsvilágot a muglik előtt, ami totális háborúhoz és ezzel a sötét oldal győzelméhez vezetne.

A régi karaktereket és helyszíneket az újakhoz hasonlóan ügyesen kezeli G. Norman Lippert, az első könyvben teljesen rowlingi a hangulat. Nem megy el erőltetetten nagyszabású vagy sötéten lelkizős irányba mint a fanfictionok nagy része, igazán profi munka, mint ahogy a fordítás (Csonki Tibor műve) is. A történet jól lett összerakva, akár hivatalos folytatásnak is elmenne minimális szerkesztéssel. Szinte tökéletesen adaptálta a világ szabályait és az új dolgokat is azokkal összhangban írta hozzá, érdemes elolvasni azoknak is, akik a fent említett hibák miatt nem kedvelik a fanfictionöket, ez igazán profi munka és kellemes olvasmány.

A második részben James már másodéves és öccse, Albus az új gólya. A történet itt ér össze Rowlingéval: annak a bizonyos utolsó fejezetnek egy részét szó szerint beépítette Lippert. A környezet már minden újdonságával és szereplőjével együtt megszokott, de persze azért akadnak friss dolgok is. Az amerikai tanárok hazamentek, a rowlingi hagyományt folytatva ebben az évben is új SVK tanárt kap az iskola, a beosztási ceremónián pedig egészen meglepő dolgok történnek...

Sajnos a James Potter és a Kapuőr átka már kevésbé profi munka mint az előzmény, túlságosan olcsó eszközöket használ hatáskeltésre: a testvérek közötti feszültség, a világot fenyegető sötét főgonosz, az főszereplők kellemetlen helyzetbe hozása és hasonlók mind elég gyengén sikerültek, ennél sokkal jobban is meg lehetett volna oldani az Ősök udvara ismeretében.

Emellett azért sok pozitív dolog is van a könyvben, Lippertnek van humora és fantáziája, nem rossz író, csak a dramaturgiát kellett volna megbeszélni egy jó szerkesztővel.

A harmadik részben, ahogy a szerző az utószóban is írja, ki akarta próbálni saját magát és olyan környezetbe helyezte a történetet, ahol Rowling hatása alig befolyásolja: a fokozódó politikai problémák miatt Harry Potter főaurori szerepében az Egyesült Államokba látogat családjával és munkatársaival, hogy ott folytasson nyomozást a Voldemortot pozitív történelmi szereplőnek tartó, esetenként terrorcselekményektől sem visszariadó szervezet miatt. Ebből adódóan a gyerekek Percy örökbefogadott lányával kiegészülve az Alma Aleronban tanulnak idén, ahol amellett, hogy újra találkozhatnak amcsi haverjaikkal és tanáraikkal, újra megmenthetik a világot, folytatva a Harry által megkezdett hagyományt.

Ahogy az logikusan következik, a James Potter és a Sorsok tárháza tele van mindenféle új dolgokkal, az amerikai mágusvilág és -iskola teljesen Lippert fantáziájának szüleménye. Itt ismét bebizonyosodott, hogy képzelete van rendesen, írni is tud, na de a történet az csapnivaló. Ami az első részben és többé-kevésbé a másodikban pozitívum volt, hogy nem akar erőltetetten és sablonosan nagyszabású dolgokat leírni, illetve hogy nem megy el léleknyomorgatós irányba, azt itt sikerült elrontania ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Nem olyan gáz persze, mint a tizenéves HP-rajongó lánykák „darkos” fanfictionjei, ahol minden a szereplők belső kínjai körül mozog, nem is rombolja le teljesen a világot vagy viszi el logikusan egyáltalán nem következő irányokba, de azért van ezekből benne rendesen. Az utószóból persze kiderül, hogy miért: nem csak azt akarta bemutatni, hogy önállóan mire képes, hanem fel akarta kelteni Rowling kíváncsiságát, az olvasókat is arra biztatja, hogy ha folytatást akarnak, zaklassák Rowling nénit, mert az ő szavára azonnal belekezdene a következő rész megírásába. Azért ez gáz. Ha én lennék a szerző, a negyedik könyvet azzal indítanám, hogy James fölébred és rájön, hogy az egészet csak álmodta...

Az egyenletesen (szerencsére nem exponenciálisan) csökkenő színvonal ellenére javallom a sorozatot (egyelőre trilógiát) mindenkinek, aki szerette a Harry Potter regényeket és rendelkezik e-könyv olvasóval, kifogyhatatlan nyomtatóval vagy monitorálló szemekkel (1236 oldal a három könyv egyben), legfeljebb a harmadik részt nem fogja komolyan venni.