Ernest Cline: Ready Player One (magyar)

Gyakran vagyok úgy a jó könyvekkel, hogy elsőre nem tudok mit írni róluk. Hiába van egy csomó dolog, amit megosztanék mindenkivel, nem tehetem, mert vagy poénokat lőnék le vele, vagy olyan sok van belőlük, hogy nem tudnám kiemelni a lényeget, de ha meg nem írok semmit, attól nem lesz kedve az embereknek elolvasni a könyvet még akkor sem, ha tényleg érdemes. Persze van, akinek elég, ha azt mondom, hogy "ezt olvasd el, mert jó" és már veszi is a kezébe, de hogy nézne ki, ha csak ebből állna a blog?

Talán túlzás, hogy a Ready Player One "az új generáció Neurománca", ahogy Will Lavender fogalmaz a borítóra került ajánlásban, de az tény, hogy jól sikerült darab. Nem annyira újító, mint Gibson korszakalkotó műve, de nagyon is megállja a helyét az annyiszor emlegetett, rendkívül erős magyar nyelvű 2012-es sci-fi mezőnyben. Ha valaki "nyugaton" nőtt föl a nyolcvanas években, elképesztő mennyiségű nosztalgikus hívószóval találkozhat a regényben, de Ernest Cline nem csak erre épít: nagyjából mindenkinek szórakoztató és sokáig emlékezetes élményben lesz része, aki elolvassa a regényt.

Parzival rejtekhelye (Gordon Jones)

A 2040-es évekre történt néhány komolyabb változás a emberiség életében. Az energiaválság és a környezeti változások miatt háborúk, éhínség és járványok törtek ki, a nagyvárosok peremén menekültek tömegei élnek konténernegyedekben, embertelen körülmények között. A technológiai fejlődésnek köszönhetően viszont egy innovatív játékfejlesztő cég online virtuális világot hozott létre, ahol bárki olyan karaktert ölthet magára, amilyet csak szeretne, hihetetlen kalandokban vehet részt és bármit megtehet. Az OASIS nem csak játék: gyakorlatilag helyettesíti a ma ismert internet legfontosabb funkcióit és kiegészíti egy elképesztő méretű virtuális világgal, mely sokak számára menekülés a valódi elől, de használható oktatási célokra vagy üzleti találkozók lebonyolítására is. Hatalmas a kontraszt a hanyatlóban lévő, disztopikus-realista valóság és a színes-szagos, varázslatos, űrutazós OASIS között, egyáltalán nem csoda, hogy sokan teljesen elvesznek benne, még a könyv olvasása során is sokszor éreztem úgy, hogy valódibb, mint amiben a szereplők fizikailag élnek. A legnagyobb vonzereje pedig az egésznek, hogy a szükséges eszközöket és a regisztráció minimális költségét nem számítva teljesen ingyenes, ámbár bizonyos funkciókért, például a teleportálásért más bolygókra fizetni kell - ez viszont megtehető akár a játékban szerzett kreditekkel is.

A csoda megteremtője, a különc zseni, James Halliday azonban halott, végrendelet gyanánt pedig egy popkulturális utalásoktól hemzsegő klipet hagyott a világra, melyben bejelenti a valaha volt legnagyobb játékot: egy hatalmas kincsvadászatot az OASIS világában, melynek tétje nem kisebb, mint maga az OASIS. Bár segítségül közzétette tulajdon naplóját is, hiába vetették bele magukat rajongók milliói a kutatásba, egyelőre semmit nem találtak,  a leghalványabb nyomot sem, pedig olyanok is kutatnak a három kulcs és három kapu után, mint az IOI hálózati szolgáltató vállalat, akiknek a leghőbb vágya rátenni a kezüket Halliday hagyatékára és exkluzív, fizetős helyet csinálni a tömegek ingyenes játékából és semmitől sem rettennek vissza céljuk elérése érdekében.

Gratulálunk, megtaláltad az első kaput! 

Sokan fel is adták a keresgélést és a kincsvadászat évekre leült, egészen addig, amíg főszereplőnk, egy konténervárosban élő, tizennyolc éves srác, aki egész kilátástalannak tűnő életét a Halliday Húsvéti Tojása utáni hajszának szentelte, meg nem találta az első kulcsot és ezzel újra felbolydította az egész OASISt. Bár Parzival volt az első, ez korántsem jelenti azt, hogy a játék végéig a Toplista tetején marad, a többi tojásvadász, röviden csak "nyest" is hasonlóan behatóan tanulmányozta Halliday hagyatékát és legalább annyira jártas a nyolcvanas évek popkultúrájában a magnókazettáról töltődő számítógépes játékoktól az ikonikus mozifilmeken keresztül a rockzenéig. Apropó zene: ugyan nem nyolcvanas évekbeli, de a Hammerfall vagy más power metal bandák számai kifejezetten jól passzolnak az utolsó kétszáz oldal hangulatához...

Parzival, avagy hétköznapi nevén Wade Watts egycsapásra az események sűrűjében találja magát innentől az egész regény kellemes fordulatszámon pörög, mindenhonnan újabb érdekes dolgok érkeznek az olvasó "képzelőközpontjába", hosszú ideje ez volt az első tényleg szinte letehetetlen könyv, amivel találkoztam. Ugyan olyan feltételes reflexeket nem indított be Ernest Cline rajongása a nyolcvanas évek iránt, mint amire a tíz-tizenöt évvel idősebbek számíthatnak, de éppen elég olyan elem van, ami megkerülhetetlen és mindenki találkozott vele - olyan ember például biztos nem él a bolygón, akinek nem ismerős a Csillagok háborúja, Vissza a jövőbe, Gyalog galopp stb. és mégis a kezébe veszi a könyvet.

Néhány "nyest": Art3mis, a 3. szintű Parzival, H, Daito és Shoto (Bill Mudron)

A szereplők nem túl bonyolultak, de ez nem róható fel hátrányul: az egész történet tulajdonképpen egy klasszikus meseíven meg végig: a nagy varázsló elrejti a kincsét és próbák elé állítja a kalandozókat, akik közül a legérdemesebb nyeri el a végső jutalmat, de közben meg kell küzdenie az uniformizált katonákból  álló gonosz ellenséggel - a hagyományos népmeséktől a modern filmekig számtalan helyen felbukkan a sablon, a népmesék arctalan hőseihez hasonlóan itt is teljesen elegendő a nem tökéletesen árnyalt karakter, úgyis hozzáadjuk a saját hasonló tapasztalatainkat és ettől lesz igazán élő a regény. Ezzel persze nem azt mondom, hogy bármi komolyabb probléma lenne velük, semmi nem akadályozza az olvasás élvezetét és nagyon sokan nosztalgikusan vigyorogva fognak felnézni a könyvből az egyes karakterek leírásánál vagy tevékenységeinél, legfeljebb a mostanában jellemző, komoran realista ábrázolások sorába nem illik annyira. Jobban belegondolva persze talán ez is tetszett benne annyira: végre tarka színek a sok komor árnyalat között...

A Dilis Glóbusz (Gordon Jones)

Ugyanakkor mégis ehhez kapcsolódik az egyetlen dolog, ami... azt nem mondhatom, hogy nem tetszett, mert így kerek a történet, de szerintem máshogy lett volna ideális. Már valahol az első tizenöt oldalon kiderül, hogy James Halliday, az OASIS megalkotója élete utolsó másfél évtizedét tökéletes elszigeteltségben töltötte. Egyből az ugrott be, hogy ha adott egy kőgazdag technikai zseni, aki ilyen elképesztő virtuális valóságot hozott létre, az lenne a logikus, ha valami igazán nagy dobás kieszelésével töltötte volna ezt az időt - oké, a verseny is elég komoly munka, de valami olyasmi kéne, ami újra megváltoztatja a világot, ha egyszer a feltételek adottak. És mi más lenne erre a legjobb és a háttérből adódóan leglogikusabb, mint a tudat digitalizálásának kifejlesztése amolyan Valós halál, A hícsík krónikái vagy A poszthumán döntés stílusban, melynek révén ő maga is örökké (vagy legalábbis amíg létezik az adatszféra) élhet? Egy igazi virtuális tudat pedig, aki/ami nem csak valami szimuláció és gyakorlatilag isteni hatalommal bír az önmaga teremtette világban, aminek a hatása az emberi valóságra is mindennél nagyobb, megadta volna a történetnek a megfelelő baljós lezárást. Azt nyugodtan elárulhatom, hogy nem ezzel zárul a regény, de így is rendben van. És ugye manapság trilógiáknál nem szokás alább adni, ez viszont úgy tökéletes, ahogy van, bármiféle folytatás fölösleges lenne, bár szívesen olvastam volna még egy darabig.

A borítóválasztás jó, a színek kifejezetten tetszenek, mint ahogy a megszokottnál kisebb, kellemesen kézbeillő (ámbár túl szoros kötésű) zsebkönyvszerű formátum is - ehhez a regényhez tényleg ez illik, még ha furán is néz ki a polcon a többi agavés kötet mellett. Kíváncsi vagyok, hogy csak egyszeri próbálkozás-e vagy találkozunk még a jövőben hasonló formátumú megjelenéssel.

--
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadási év: 2012
Eredeti megjelenés: 2011
Eredeti cím: Ready Player One
Fordító: Roboz Gábor
Oldalszám: 507
Ár: 2980,- (borítóár), 2235,- (agavebolt)
--

Tetszett a bejegyzés? Oszd meg ismerőseiddel is! :)