Ernest Cline: Armada (magyar)

Sci-fi filmeket nézni és videojátékokat játszani szórakoztató. De mi van akkor, ha a rendkívül népszerű űrhajós-lövöldözős játék, az Armada, nem csak egy eszköz arra, hogy az ember átmenetileg kizárja a kellemetlen külvilágot, hanem maga a valóság?

Úgy tűnik, a Ready Player One után Ernest Cline lett az ügyeletes retro-videojátékos író. A szórakoztatóipar egyébként is szereti beskatulyázni az alkotókat és egy már bevált receptet követni a profit érdekében, ameddig csak lehet. Erre a sémára épül az összes blockbuster-franchise, ezért írt John Scalzi még mindig Vének háborúja-történeteket (is), hiába mondta azt a harmadik rész után, hogy akkor ez most ennyi volt, és minden bizonnyal ilyen szempontok alapján született meg az Armada is. Azt viszont semmi nem garantálja, hogy meg lehet ismételni a rendkívül szórakoztató, közel tökéletesre csiszolt és elképesztően magas geek-faktorral bíró Ready Player One sikerét, de Cline (és a stábja) legalábbis megpróbálta. 

Nagyjából ezekkel a gondolatokkal fogtam a regénybe, a szkepszist az is erősítette, hogy a lövöldözős-űrhajós játékoknál mindig is jobban vonzottak a kaland- és szerepjátékok, az amerikai összeesküvés-elméleteknél pedig sokkal jobban érdekelnek a nyolcvanas évek filmjei és zenéi - talán túlságosan európai vagyok. Viszont az is egyértelmű volt, hogy ha valaki egyszer össze tudott hozni egy olyan könyvet, ami annyira lekötött, hogy képes voltam éjszakába nyúlóan, éppen csak nem zseblámpafénynél olvasni, akkor a második regénye is el fog szórakoztatni még akkor is, ha az utalások kevésbé fognak meg.

Ernest Cline: Ready Player One (magyar)

Gyakran vagyok úgy a jó könyvekkel, hogy elsőre nem tudok mit írni róluk. Hiába van egy csomó dolog, amit megosztanék mindenkivel, nem tehetem, mert vagy poénokat lőnék le vele, vagy olyan sok van belőlük, hogy nem tudnám kiemelni a lényeget, de ha meg nem írok semmit, attól nem lesz kedve az embereknek elolvasni a könyvet még akkor sem, ha tényleg érdemes. Persze van, akinek elég, ha azt mondom, hogy "ezt olvasd el, mert jó" és már veszi is a kezébe, de hogy nézne ki, ha csak ebből állna a blog?

Talán túlzás, hogy a Ready Player One "az új generáció Neurománca", ahogy Will Lavender fogalmaz a borítóra került ajánlásban, de az tény, hogy jól sikerült darab. Nem annyira újító, mint Gibson korszakalkotó műve, de nagyon is megállja a helyét az annyiszor emlegetett, rendkívül erős magyar nyelvű 2012-es sci-fi mezőnyben. Ha valaki "nyugaton" nőtt föl a nyolcvanas években, elképesztő mennyiségű nosztalgikus hívószóval találkozhat a regényben, de Ernest Cline nem csak erre épít: nagyjából mindenkinek szórakoztató és sokáig emlékezetes élményben lesz része, aki elolvassa a regényt.