Giedra Radvilavičiūtė: Ma éjjel a falnál alszom

A Typotex Kiadó világirodalmi sorozatában már több remek mű is napvilágot látott, amelyeket igazán kár lett volna nem kiadni magyarul is. Giedra Radvilavičiūtė esszékötete is ezek közé tartozik: látomásszerű jelenetek sorából álló, gyönyörűen megírt történetekkel van dolgunk, amiket szinte lehetetlen nem egyhuzamban elolvasni.

A lazán összefüggő történetek egy írónő élete köré szerveződnek, a szereplők hosszan monologizálva, de remek stílusban, némi humorral fűszerezve adják elő a gondolataikat. Évtizedeken keresztül nyomon követhetjük a „főszereplő” életét: hol egy kortárs irodalmi fórumon szólal fel, hol a lányával beszélget, hol pszichológushoz jár, hol Amerikába utazik, hol ingatlanhirdetéseket nézeget cél nélkül. Nincs semmi különös az életében, semmi kiugró, Giedra Radvilavičiūtė stílusa azonban annyira egyedivé teszi az elbeszéléseket, hogy az olvasó már-már azt hiszi, hogy valójában egy evilági köntösbe bújtatott tündérmesét olvas.

„A hatásos szöveggel kapcsolatban van néhány minőségi kritériumom. Az első. Miután elolvastam, az elbeszélés újra kússzon vissza az emlékezetembe, anélkül, hogy ezt akarnám: nem feltétlenül a cselekménye vagy a szereplői miatt.” 

A Ma éjjel a falnál alszom ennek tökéletesen megfelel: a hangulata vissza-visszalopózik a saját valóságomba, ami itt a budapesti panel földszintjén, időtlenül szürke köddel körülvéve nem is csoda. Az esszék sorozatából álló (ön)életrajz nemcsak hogy olvastatja magát, hanem úgy magába szippantja az olvasót, mint a mesében Alice-t a tükör, s a végén nem biztos benne az ember, hogy a tükör melyik oldalán kötött ki.

 „[...] a határvonal a fikció és a valóság között nagyon gyenge. Egy esszében lehet filozófia, kultúra, művészet és – valóban – a hétköznapi életből vett dolgok is.” /részlet a fülszövegből/
(Giedra Radvilavičiūtė portréja; kép innen)

Kivételesen a fülszöveg is kifejezetten jóra sikerült. Ebben persze az is benne van, hogy egy önéletrajzi ihletésű novelláskötethez, aminek valójában nincs is szó szerint vett cselekménye, elég nehéz spoileres fülszöveget írni, de ezzel együtt is meglepően jól sikerült eltalálni a könyv hangulatát. Nekem egy kicsit a karácsonyra kapott zöld pesto jutott eszembe róla: az összetevői külön-külön talán nem túl különlegesek, együtt viszont csodálatos keveréket alkotnak. Van benne egy kevés Amerika, némi Szovjetunió és rengeteg Litvánia. Vannak benne szomszédok és rokonok (valódiak és kitaláltak is), kutyák, önéletrajzi elemek, szakadt harisnyák és alkohol. És van benne rengeteg nőiség, irodalom, és még több magány. Tulajdonképpen valahol a magányról szól az egész.

„A második. A szöveg ne legyen túlságosan távol a saját tapasztalatomtól.” 

Ez egy kicsit fogósabb szempont, figyelembe véve, hogy sose jártam Litvániában, se a rendszerváltás előtt, se azóta. Arról nem is beszélve, hogy még közelében sem járok az ötvennek, de még a negyvennek se, nincs gyerekem, és nem tartok Nefertiti-macskát az albérletben. De valahol mégis a magamének éreztem a szöveget: a magányt mindenki ismeri, ahogy a gyermekkori emlékek hatalmát is. Utóbbiakban sem szenved hiányt a szöveg: az emlékezések végigkísérik az összes elbeszélést.

„A harmadik. Mikor olvasom a szöveget, felejtsek el mindent, ami körülöttem van – néha egy pillanatra, máskor ez az állapot tovább tart.” 

Pipa. Az írások hangulata annyira erős, hogy az ember szinte maga körül látja a szovjet Vilnius paneltömbjeit, hallja a szomszéd kutyájának ugatását, érzi a kéményből kiáradó gumifüst bűzét. És – ahogy korábban is írtam – a képek nem tűnnek el a könyv becsukása után egyből, hanem még jó darabig körüllengik az olvasót. 

„A negyedik. Az elbeszélés az ismert, akár banális dolgokat újszerűen mutassa be.” 

Az elbeszélések a valóság és a lázálom közti vékony határon egyensúlyoznak, néha nem lehet tudni, mi történt meg az elbeszélő valóságában, és mi csak a képzeletében. Ettől az egész, lazán összefüggő történet furcsán kiszámíthatatlan lesz, összemosódik a fantázia, a mindennapok rutinja, az őrület és a művészet. A kötet felépítése egyébként halványan emlékeztet a Kokoschka babája szerkezetére: nem mindig egyértelmű, hogy ki az elbeszélő, és hogy az események hol helyezkednek el egymáshoz képest. Rengeteg az előre- és visszautalás, elágaznak, majd újra összefutnak a szálak, olyan az egész, mint egy különösen jól megtervezett labirintus, ahol csak az érti a jeleket, aki tudja, hogy mire kell figyelni.

Vilinius ma (kép innen)

A Ma éjjel a falnál alszom összességében egészen lenyűgöző élmény: kicsit látomásszerű és elrugaszkodott, de sosem távolodik el zavaró mértékben a valóságtól. Különösen ajánlom azoknak, akik nem tudnak sokat Litvániáról, de szeretnének megismerkedni egy kicsit az országgal. Sajnos több hivatkozott mű nincs lefordítva magyarra, de a visszaemlékezések és elmélkedések elröpítik egy kicsit az olvasót balti országba, a vilniusi pályaudvarra, a panevėžysi utcákra, a „kirándulós mocsarakba”, egy litván kisváros ódon kastélyába. Litvánia huszadik századi történelméről szintén kiderül egy s más, bár sok esemény vagy szokás csak utalás szintjén, alig észrevehetően jelenik meg - érdemes odafigyelni. És senki se csodálkozzon, ha a könyv hatására kedve támad Litvániába utazni.

[Bori]

--

Kiadó: Typotex

Kiadási év: 2015

Eredeti megjelenés: 2010

Eredeti cím: Šiąnakt aš miegosiu prie sienos 

Fordító: Laczházi Aranka

Borító: Nagy Norbert

ISBN: 978 963 279 849 3

Oldalszám: 232

Ár: 2500,- 1875,- a kiadónál

--

Tetszett a bejegyzés? Oszd meg ismerőseiddel is! :)