Nem minden jövőkép pozitív. Vannak olyan sci-fik, amikben a technológiai haladás minden akadályt legyűr, és pár száz év múlva az emberek élete már csak nyomokban fog emlékeztetni a mienkre. A teamesternő könyve nem ilyen: a technika itt nem megmentette az emberiséget, hanem elemésztette. Emmi Itäranta finn írónő különleges hangulatú regénye egy olyan korszakba repíti az olvasót, ahol jelentősen átrendeződtek az erőviszonyok - és a víz legnagyobb hiánycikk.
A cím elsőre kissé megtévesztő lehet: a történet nem Kínában vagy Japánban játszódik, hanem a mai Skandinávia területén, de kétségtelenül részben ázsiai eredetű kulturális környezetben. Az emberiség túl van egy olajháborún és egy homályba vesző évszázadon, amikor senki nem tudja pontosan, hogy mi történt. A természeti katasztrófák kissé átrajzolták a Föld térképét, az Északi-sark és az Antarktisz jégtakarója már nem létezik, ahogy a tél se köszönt be többé a Földön. Finnország a Skandináv Unió része, amit a csieniek tartanak megszállás alatt, az egykor lakott területek nagy része most elveszett zónának minősül, ahova szigorúan tilos a belépés. Az élet nem lett egyszerűbb az olajkorszak végével: a legtöbb régi technológia használhatatlanná vált, a vízkészletek pedig a katonaság ellenőrzése alatt állnak.
Ebben a világban, a mai Finnország területén él egy tizenéves lány, Noria Kaitio, aki apjától igyekszik eltanulni a teamesterség fortélyait, hogy egyszer majd a nyomdokaiba léphessen. Noria öröksége azonban nem csupán a teaszertartás ősi tudományából áll, jár mellé egy nyomasztó titok is: egy titkos, bővizű forrás, amit a teamesteren és tanítványán kívül senki nem ismerhet.
 |
| „A titkok kivájnak bennünket, ahogy a víz kivájja a sziklát.” (155. oldal) (Tom Morris felvétele | Silver Glen Spring, USA) |
A teamesternő könyve Emmi Itäranta első regénye. Sajnos ez több szempontból is meglátszik az íráson: a háttértörténet kissé elnagyolt, több logikai hiba (vagy legalábbis magyarázatért kiáltó részlet) is előfordul, például a Homály évszázadáról és az új rendszer kialakulásáról nem derül ki semmi, ahogy arról sem, hogy miért váltak a teamesterek a társadalom ennyire megbecsült tagjaivá. A történetet is lezáratlannak éreztem, de szerencsére már készül a folytatás, The City of Wowen Streets címmel, úgyhogy van esély arra, hogy a végén összeáll a teljes történet. Plusz érdekesség, hogy Itäranta párhuzamosan írta angolul és finnül a történetet, és két év eltéréssel mindkét nyelven meg is jelent.
Szerencsére bőven akadnak pozitívumok is, a könyv hangulata nagyon erős és magával ragadó. A magyar szövegen azért nem ártott volna még egyszer végigmenni, mert maradtak furcsán hangzó, magyartalan mondatok, de a szövegvilág egyébként rendkívül érzékletes és hangulatos volt. Bizonyos szempontból az angol cím (Memory of Water) találóbb, mint a magyar (ami egyébként a finn címnek a tükörfordítása), ugyanis nem csak a történet épül a víz köré, hanem a szöveg is. Itäranta úgy tud írni a vízről, a teamesterségről, és a kettő kapcsolatáról, mintha ő maga is kitanulta volna a teaszertartások minden fortélyát. A képei gyönyörűek és pont olyan változékonyak, mint maga a víz: néha lágyan fodrozódnak, mint a tenger felszíne egy frissítő szellő során, máskor pedig elmossák a karakterek körvonalait és motivációit, mintha víz alól néznénk őket. A történet inkább lassan csordogáló, mint feszes tempójú, viszont maga a szöveg dinamikus, változékony és magával sodor.
A karakterek viszonylag jól kidolgozottak, annak ellenére, hogy valójában nem sokat tudunk meg az életükről, de ilyen terjedelembe nem is kell többet belezsúfolni. A motivációik sem mindig egyértelműek, de éppen ez volt az, ami nagyon megfogott: az írónő igyekezett az elbeszélő, Noria bőrébe bújni, így sokszor nem derül ki, hogy valójában ki a barát és ki az ellenség, az olvasó nem kapja meg a teljes képet, csak annyit lát az emberekből, mint a fiatal teamesternő. Egy régi barátnő ugyanúgy lehet áldozat, mint áruló, ahogy egy katonatiszt sem feltétlenül megbízhatatlan, hatalmaskodó ember. Ez a bizonytalanság az egész történetet végigkíséri, és nagyon jól visszaadja azt az érzést, amikor nem tudjuk eldönteni, hogy mit gondoljunk valakiről.
 |
| A teaszertartás kellékei |
Ami pedig az emberi oldalát illeti a történetnek, a legfontosabb a felelősség kérdése. Noriának birtokában van egy titok, a forrás léte, amivel életeket menthet – viszont ha segít az embereknek, akkor a saját életét sodorja veszélybe. Kétségbeesetten kutat a megoldás után, de egy idő után kicsúszik a kezéből az irányítás. Az írónő mindenféle mesterkéltség és felesleges dráma nélkül írja le Noria lelki küzdelmét a két „rossz” között, nagyon jól visszaadja egy magára hagyott fiatal nő érzéseit, akinek rövid időn belül gyökeresen felfordul az élete. Itäranta jellemábrázolásai, karakteralkotása és hangulatleírásai kiválóak, ha világépítésben is fejlődik egy kicsit, akkor egy ilyen különleges hangulatú regénnyel simán a kortárs sci-fi élvonalába kerülhet.
 |
| Egy "műanyagtemető", a jövő nemzedékeinek kicsesbányája... |
[Bori]
--
Kiadó: Metropolis Media (Galaktika)
Kiadási év: 2015
Eredeti megjelenés éve: 2012
Eredeti cím: Teesmasterin kirja
Fordító: Varjasi Csilla
Borító: Burger István
ISBN: 978 615 5508 19 6
Oldalszám: 245
Ár: 2990,- (borítóár) / 2392,- (Galatikabolt)
--
Szeretnéd azonnal olvasni a legújabb bejegyzéseket? Iratkozz fel a blog feedjére, lájkold az oldalt a Facebookon, kövess a Twitteren vagy a Google+-on, és ha kíváncsi vagy, hogy mit olvasok éppen, a Molyon is figyelhetsz!
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! :)
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése