Anthony Ryan: A várúr

Az Egységes Királyságot a voláriak rabszolga-hadserege fenyegeti, de a háttérben valami sokkal sötétebb mozgolódik. A várúr a Hollóárnyék-trilógia harmadik részének epikus fölvezetése, de legalább olyan gazdag fordulatokban és eseményekben, mint A vér éneke volt. 

Vannak azok a történetek, amiket anyagi okok miatt hizlalnak trilógiává (egy helyett három könyvet eladni mégiscsak többet hoz a konyhára), esetleg a szerzőnek nincs annyi önkontrollja és/vagy jó szerkesztője, hogy kompakt méretűre vágja a sztorit. Ritka, hogy ténylegesen szükség van három-négyszáz oldal fölötti kötetekre, ezer oldalnál lényegesen hosszabb trilógiákra és több ezer oldalas sorozatokra, az esetek nagy részében, pestiesen szólva, egyszerű szófosás megy. Aztán vannak azok a történetek is, amiket nem lehet röviden elmesélni, mert alaposan kidolgozott a háttér, élő a világ, a karaktereknek valódi életük és motivációik vannak, a rövidítés csak kárt okozna. A Hollóárnyék-trilógia az utóbbiak közé tartozik: A vér éneke is nettó 637 oldal, A várúr pedig 693, de kritikus szemmel olvasva is szinte üresjáratok nélküli, szükség van a monstre féltéglákra. 

Anthony Ryan nem próbálta megismételni az előző kötet sikerét hasonló beállításokkal, a trilógia második része gyökeresen más irányt vesz A vér énekéhez képest. Persze van itt is tizenéves nézőpont-karakter, némi coming of age szál és sötét hangulat, de a katonaiskola növendékei rég felnőttek, többségük már nem is él, a történelem halad tovább, nem lehet visszalépni. Persze David Gemmell hatása még mindig érződik, talán még erősebben, mint eddig, hiszen két nagyon fontos motívum is a hősi fantasy nagymesterének talán legismertebb műveit idézi (egészen konkrétan a Legendát és az Árnyjáró-trilógiát), de ez nem feltétlenül negatívum. A gemmelli iskolát érdemes követni, főleg, ha valaki tudja is hozni azt a szintet, Ryan pedig általában képes erre.

Úton északra (Tomasz Jedruszek illusztrációja, via Auston Habershaw)

Az előző rész eseményei után Vaelin visszatér az Egységes Királyságba, de ahelyett, hogy kipihenhetné magát a családi kastélyban, az új király megbízza az Északi Végek várúri feladatainak ellátásával. Önmagában ez még nem lenne probléma, de a rabszolgatartó voláriak a királyság leigázására indulnak és eközben egy másik, sokkal erősebb, ismeretlen ellenfél is mozgásba lendül. Vaelinnek nincs más választása, mint hallgatni a vér énekére és ismét központi szerepet vállalni az egyre kaotikusabb eseményekben. Ezalatt Janus király lánya, Lyrna, a nomád lonakokhoz megy követségbe, Frentis pedig egy volári mágusnő rabszolgájaként olyan tetteket kénytelen végrehajtani, amikre nincs bocsánat.

Vaelin, a krónikás Verniers és Frentis mellé két határozottan jól eltalált női nézőpont-karaktert is kapunk, Lyrna Al Nieren hercegnőt és Világatya hitének agymosásában felnevelt Revát (aki egyébként leginkább Árnyjáró lányára emlékeztet A farkas birodalma lapjairól), de a mellékszereplők között is vannak bőven izgalmasak és jól megírtak. A volári hadjáratnak köszönhetően egyre inkább káoszba hulló világ senkivel sem kíméletes, még a leginkább szuperhős-jellegű szereplőinkkel sem. Viszont nincs szó martini túlkompenzálásról, a random események jobbára hitelesek és nincs az az érzése az embernek, hogy kizárólag a történet miatt, vagy hasonlóképp öncélúan, az olvasó meghökkentése miatt történt valami.

Akkorát azért nem szólt, mint A vér éneke, érzésem szerint talán még veszített is egy kicsit a karakteréből és az is bosszantó, hogy nincs értelmes lezárása (nem spoiler, hanem felkészítés, hogy ne csalódjatok), viszont a kimondottan változatos szereplők és egymással való interakcióik a folyamatosan magas színvonalú szöveggel és egy pillanatra sem megakadó történettel együtt bőven elegendőek ahhoz, hogy érdemes legyen elolvasni. Gyakorlatilag iskolapéldája a trilógia középső elemének: valami más, mint az első rész (ami után általában nem lehet tudni, hogy berendelik-e a folytatást, ezért önmagában is van íve), a helyzet fokozódik, bejönnek új karakterek és megváltoznak az erőviszonyok, de önálló regényként már nem menne el, mivel a harmadik részre várható nagy finálé felvezetése. Lucasnak ez annyira bejött a Star Warsszal, hogy a rajongók többségének A Birodalom visszavág lett a kedvence, a Hollóárnyék-trilógiában viszont egyértelműen az első és a harmadik kötet lesz a legnépszerűbb.

Az ostrom (forrás: Moon Guard Wiki)

Mindez korántsem jelenti azt, hogy A várúr rossz lenne. Ó, nem. Epikus, durva, hősi és egy pillanatra sem ül le, ellenállhatatlanul, több száz tonnás tehervonatként sodorja magával az olvasót. Ugyanakkor Ryan rendszeresen talál időt és helyet a humornak, érzelmeknek és szépségnek is, nem hagyja, hogy a háború-dominálta történet önmagába fulladjon, hiszen csak így fellazítva fogyasztható egy ilyen terjedelmű regény anélkül, hogy megfeküdné az ember agyát. Aki olvasta az előző részt, biztos vagyok benne, hogy folytatni fogja ezzel - ha még nem tette volna -, de azért szólok, ha netán bizonytalankodnál: megéri. Ja, és kalózok is vannak benne.

--
Kiadó: Fumax
Kiadási év: 2015
Eredeti megjelenés:2014 
Eredeti cím: Tower Lord
Fordító: Matolcsy Kálmán
Borító: Frédéric Perrin
ISBN: 978-615-5514-21-0
Oldalszám: 712
Ár: 4995,- (borítóár) / 3800,- (Fumax webbolt)
--

Szeretnéd azonnal olvasni a legújabb bejegyzéseket? Iratkozz fel a blog feedjére, lájkold az oldalt a Facebookon, kövess a Twitteren vagy a Google+-on, és ha kíváncsi vagy, hogy mit olvasok éppen, a Molyon is figyelhetsz! 

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! :)