És fél éven belül meg is érkezett A varázslók folytatása. Lev Grossman továbbra is keményen bánik a fantasysablonokkal, A varázslókirály ugyanolyan pimasz és cinikus, de sötétebb, kiszámíthatatlanabb és jóval akciódúsabb az előzménynél.
Lev Grossman trilógiájának első része brutálisan nagyot szólt és meglehetős indulatokat kavart a fantasyrajongók között. Az eszképista fantasy kedvelői érthetően nem szerették az arcukba nyomott, cinikus, kiábrándult és szélsőségesen realista világképet. Ám aki nem így értelmezte (esetleg nem vette komolyan) a "Harry Potter felnőtteknek" reklámszöveget és hajlandó volt előfeltevések és előítéletek nélkül olvasni a regényt, rendelkezik némi egészséges cinizmussal, nyitott szemmel jár a világban és az egyetemi évei nem valami naiv ködben teltek, szinte kivétel nélkül rendkívül pozitívan fogadta a regényt.
A varázslókirály esetében már találóbb "a Mátrix fantasyként" meghatározás, ráadásul egyből duplán. A kifejezés pozitív értelmében posztmodern (magam sem hittem volna, hogy ezt egyszer leírom) coming-of-age regényt felváltja egy részben sötétebb és egyértelműen akciódúsabb, két szálon futó történet, ami lényegesen fantasysebb az előzménynél, viszont a tabudöntögetés éppúgy megmarad.
A bejegyzés további része A varázslókirályra nézve gyakorlatilag spoilermentes, viszont többször nyíltan utal az első rész legnagyobb, legfontosabb, leghatásosabb fordulatára. Az pedig olyan élmény, amit kár lenne elrontani, ezért csak akkor olvass tovább, ha már befejezted A varázslókat.
Szóval ott hagytuk abba, hogy Quentinék kijárták a Varázskapu elit mágusegyetemet és képzett varázslókként próbálják megtalálni helyüket a nagybetűs Életben. A varázslókirály két évvel később veszi fel a történet fonalát, amikor a csapat már Fillory királyaiként és királynőiként uralkodik - nem mintha különösebb szükség lenne rájuk, de azért reprezentációs célra mindig jól az ilyesmi. Egy mágikus világban, ahol minden bőven terem és tele van ügyes kézművesekkel, ahol nincs túlnépesedés, szegénység, éhínség és a háborúk is elég ritkák, ráadásul a legutóbbi főgonoszt is rég lenyomták, meglehetősen eseménytelen egy király élete. Persze eleinte jó érzés palotában élni, szolgálók hadával körülvéve, az ünneplés is jólesik, pláne egy olyan küzdelem után, mint az előző rész végén, de egy magára valamit is adó fantasyrajongó, mint Quentin, nem erre vágyik. A megoldás: keresni valami küldetést, ami legalább egy kicsit kimozdít a hétköznapokból. Persze Grossman nem hazudtolja meg önmagát és az előző részhez hasonlóan itt is trollkodik egy sort a finom lelkű eszképistákkal, de kifejezetten jó humorérzékkel és magas színvonalon teszi, ezekből a poénokból és csavarokból lesznek a regény legemlékezetesebb jelenetei.
Ezalatt a másik szálon Julia brutális erejű mágusnővé válását követhetjük. A Quentin szálán mellékszereplőként jelen lévő Julia - ahogy azt már tudjuk - más utat járt be: a Varázskapuba nem vették fel, ám a memóriatörlés sem volt teljesen sikeres, a kíváncsiság pedig hamarosan megszállott és kétségbeesett kereséssé nőtt. Az elit varázslóvilág árnyékában élő kitaszított, alsóbbrendű mágusok sajnálatraméltó köre jelenti számára az egyetlen esélyt a mágia felé, a hatalmas áldozatokkal járó kutatás és tanulás pedig végérvényesen megváltoztatja a lányt. A végeredményt ismerjük, coelhói közhellyel élve az út a lényeg.
Grossman ezúttal sem hazudtolja meg önmagát. Bár A varázslók elsősorban fejlődésregény volt, A varázslókirály pedig egyértelműen a kalandregény kategóriába illik, a történet ugyanúgy üt (nagyokat), a karakterek ugyanúgy ambivalensek, szokatlanul realisztikusak és képesek változni, és ahogy az előző részben, most sincs senki biztonságban - az olvasót is beleértve. A szerző nem félbemutatni keményen odaszúrni a fantasy-kliséknek és a cinizmusra, sötét humorra kevésbé fogékony olvasóknak. Szemrebbenés nélkül brutálisan elbánik bármelyik karakterrel, ha az logikusan következik egy szituációból (nem csak Martin bácsi tud ilyet), egyetlen pillanatig sem finomkodik, és mégis, vagy épp ezek miatt, tökéletes fantasyt ír. Elvégre a valóság sem forgatókönyvek szerint működik, mindenkivel megtörténik rendszeresen, hogy nem úgy alakul valami, ahogy elképzelte, mindössze annyi a különbség, hogy ha a sarki kisboltban nincs zsömle, akkor kiflit reggelizünk, ha viszont, teszem azt, nem veszünk észre valami csúnya, mágikus csapdát, vagy a sárkány mégis otthon van (nyugi, nem spoiler, csak hasonlat :)), akkor inkább az a kérdés, hogy lesz-e mivel reggeliznünk a továbbiakban.
Fillory nagyjából úgy viszonyul Narniához, mint az eredeti, nyers, véres és kegyetlen népmesék a Grimm-testvéreken átszűrt, gyerekek esti meséjévé szelídített Disney-történetekhez. A felszínen talán idilli, de ha mélyebbre ásunk (márpedig ezt tesszük), ugyanolyan durva és könyörtelen, mint a valóság. Már A varázslók mágiahasználata is jóval bonyolultabb (és esetlegesebb) volt a legtöbb fantasyben szokásosnál, ám az is csak a felszínt karcolgatja. Működik, ahogy természettudományos hasonlattal élve a biológia és a kémia is szépen leírja a folyamatokat, de ha feltesszük a (kvantum)fizika szemüvegét és még nagyobb részletességgel figyeljük meg, hogy mi történik, egészen más, zavarba ejtő és hétköznapi fogalmakkal meglehetősen nehezen elmagyarázható dolgokat fogunk találni.
Mindez lehetne egyszerű blöff is, de nem az. Grossman egyrészt szépen összeszövi a fantasyt a valósággal, másrészt a két, időben eltolt történetszál is jó érzékkel ide-oda utalgat egymásra, ügyes csavarokkal egészen más megvilágításba helyezve bizonyos dolgokat - és mindeközben tökéletesen - mondhatni sci-fibe illően - logikus, alapos és átgondolt marad. Van, amibe így is bele lehet kötni, de ezek többségéről kiderül idővel, hogy teljesen szándékosak, a többi pedig egyáltalán nem zavaró és simán elfogadhatóak random valaminek a realizmus érdekében, hiszen a valóságban is történnek véletlenszerű dolgok, amiket fölösleges túlmagyarázni.
Bár nem ütött akkorát, mint az a bizonyos csavar A varázslók háromötöde táján, így is tele volt gyönyörűen megkomponált fordulatokkal, jelenetekkel és poénokkal. A stílus és a világépítés kiforrottabb lett (ehhez persze kellett az előzmény is), és ugyan nem raknám egyből a kedvenc könyveim közé, mint annak idején az első részt, eddig vitán felül a kedvenc sorozataim között a helye. És ha valaki még ennél is komolyabb érvre vágyik: nagyon-nagyon hosszú ideje A varázslókirály volt az első olyan könyv, amit már a befejezés pillanatában kedvem támadt újraolvasni.
--
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadási év: 2015
Eredeti megjelenés: 2011
Eredeti cím: The Magician King
Fordító: Dr. Sámi László
Borító: Demeter Zsuzsa
ISBN: 978 61 5552 289 5
Oldalszám: 410
Ár: 3780,- (borítóár) / 2835,- (Agavebolt)
--A bejegyzés további része A varázslókirályra nézve gyakorlatilag spoilermentes, viszont többször nyíltan utal az első rész legnagyobb, legfontosabb, leghatásosabb fordulatára. Az pedig olyan élmény, amit kár lenne elrontani, ezért csak akkor olvass tovább, ha már befejezted A varázslókat.
 |
| [a brit kiadás borítójának részlete] |
Ezalatt a másik szálon Julia brutális erejű mágusnővé válását követhetjük. A Quentin szálán mellékszereplőként jelen lévő Julia - ahogy azt már tudjuk - más utat járt be: a Varázskapuba nem vették fel, ám a memóriatörlés sem volt teljesen sikeres, a kíváncsiság pedig hamarosan megszállott és kétségbeesett kereséssé nőtt. Az elit varázslóvilág árnyékában élő kitaszított, alsóbbrendű mágusok sajnálatraméltó köre jelenti számára az egyetlen esélyt a mágia felé, a hatalmas áldozatokkal járó kutatás és tanulás pedig végérvényesen megváltoztatja a lányt. A végeredményt ismerjük, coelhói közhellyel élve az út a lényeg.
Grossman ezúttal sem hazudtolja meg önmagát. Bár A varázslók elsősorban fejlődésregény volt, A varázslókirály pedig egyértelműen a kalandregény kategóriába illik, a történet ugyanúgy üt (nagyokat), a karakterek ugyanúgy ambivalensek, szokatlanul realisztikusak és képesek változni, és ahogy az előző részben, most sincs senki biztonságban - az olvasót is beleértve. A szerző nem fél
 |
| [Jen tökéletesen megragadta a lényeget. (Ez sem spoiler.)] |
Mindez lehetne egyszerű blöff is, de nem az. Grossman egyrészt szépen összeszövi a fantasyt a valósággal, másrészt a két, időben eltolt történetszál is jó érzékkel ide-oda utalgat egymásra, ügyes csavarokkal egészen más megvilágításba helyezve bizonyos dolgokat - és mindeközben tökéletesen - mondhatni sci-fibe illően - logikus, alapos és átgondolt marad. Van, amibe így is bele lehet kötni, de ezek többségéről kiderül idővel, hogy teljesen szándékosak, a többi pedig egyáltalán nem zavaró és simán elfogadhatóak random valaminek a realizmus érdekében, hiszen a valóságban is történnek véletlenszerű dolgok, amiket fölösleges túlmagyarázni.
Bár nem ütött akkorát, mint az a bizonyos csavar A varázslók háromötöde táján, így is tele volt gyönyörűen megkomponált fordulatokkal, jelenetekkel és poénokkal. A stílus és a világépítés kiforrottabb lett (ehhez persze kellett az előzmény is), és ugyan nem raknám egyből a kedvenc könyveim közé, mint annak idején az első részt, eddig vitán felül a kedvenc sorozataim között a helye. És ha valaki még ennél is komolyabb érvre vágyik: nagyon-nagyon hosszú ideje A varázslókirály volt az első olyan könyv, amit már a befejezés pillanatában kedvem támadt újraolvasni.
 |
| [az egyik amerikai kiadás borítója és a szerző | forrás: a CNN interjúja] |
--
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadási év: 2015
Eredeti megjelenés: 2011
Eredeti cím: The Magician King
Fordító: Dr. Sámi László
Borító: Demeter Zsuzsa
ISBN: 978 61 5552 289 5
Oldalszám: 410
Ár: 3780,- (borítóár) / 2835,- (Agavebolt)
Tetszett a bejegyzés? Oszd meg ismerőseiddel is! :)
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése