Csápos idegen állatok egy magyar erdőben - nagyjából ez az Odakint sötétebb premisszája. Veres Attila komoly tehetséggel ötvözi a lovecrafti kozmikus horrort és a kiábrándítóan hétköznapi, ettől pedig nagyon is ismerős és hiteles közeget, illetve karaktereket első regényében. Az utóbbi évek egyik legjobb magyar debütálása.
Az Odakint sötétebb második az "és egyszer csak megjelent egy csomó idegen lény" témát követő, teljesen véletlenül pont idén és az Agavénál megjelenő három magyar sci-fi közül.
Természetesen mindegyik szerző teljesen más oldalról közelíti meg a témát: László Zoltán Távolvíz c. regényében százmillió, az emberiséget szolgálni vágyó krea lepte el a világtengereket, a társadalmi rendszerek pedig az ingyen (vízi) munkaerő és az időlassító technológia következtében gyökeresen átalakultak. Veres Attila ezzel szemben visszafogottan kezeli a globális kérdéseket, elvégre a csápos cellofoidák csak Magyarországon, egy viszonylag kis területen jelentek bukkantak fel, és közelebb áll a lovecrafti kozmikus horrorhoz, mint a sci-fihez. Brandon Hackett Xenója pedig majd ősszel érkezik, de az egészen biztos, hogy az alapmotívum hasonlóságán kívül ennek a történetnek sem lesz semmi köze a másik kettőhöz.
Szóval 1983-ban történt valami Magyarországon. Különös, csápos állatok jelentek meg egy közelebbről meg nem nevezett erdőben, az eseményen kívül mással nehezen magyarázható jelenségek közepette. Azóta többé-kevésbé lenyugodtak a kedélyek, a cellofoidákat befogták és emésztőváladékuk állítólagos rákgyógyító hatása miatt farmokon tartják, a zónában még mindig észlelhető, különös jelenségek pedig kalandvágyó hippiket vonzanak a világ minden részéről. Az ország bekerült a köztudatba, de lényegesen többet így sem foglalkoznak vele, mint a mi világunkban, az eseményterületből nem lett kiépített turisztikai attrakció, a kisebbik cellofoida-farm pedig, ahova főszereplőnk, Gábor érkezik melózni, tulajdonképpen lehetne mondjuk nyomda vagy autóbontó is.
Szinte kiábrándítóan hétköznapi a környezet és a karakterek, a történet is visszafogott, nem különösebben bonyolult vagy kalandos. Játszódhatna gyakorlatilag bárhol és bármikor, a lényeg nem ez, hanem a kivitelezés.
Ha valaki azt mondja, hogy kortárs magyar sci-fi horror, valószínűleg valami modoroskodó, kikacsintós retróval, tabudöntögetőnek szánt, de inkább kínos jelenetekkel teli írás ötlik fel előttem, többnyire a szerző szerelmi bánatával, gyerekkorával (még egy kis retró) és csak szerinte rendkívül komoly filozófiai mondanivalóval súlyosbítva, miközben a hibákat misztikummal próbálja elkendőzni, sikertelenül.
Ennek tükrében érthető, hogy komolyan megijedtem, amikor az Odakint sötétebb első tíz oldalán kapásból sikerült kipipálni a gyerekkori traumákat, a szerelmi bánatot, a kortárs kikacsintást, a retrót, a filozofikus gondolatokat és a meglepő, random ötleteket, de talán még a misztikum ködét is. Egy dolog vigasztalt, mégpedig hogy Veres Attila nem bravúrosan, nem feltűnősködve, hanem egyszerűen csak jól ír, de annyira, hogy gyakorlatilag bármit elolvasnék tőle (legalábbis ami hasonlóan alapos munka eredménye, ezúton is kudos a szerző mellett a szerkesztőnek is). Plusz azért azok a bedobott ötletek sem tűntek annyira esetlegesnek, mint szinte bárki másnál, és ha már ennyiből érezhető, hogy valami van az egész mögött, azt a regényt érdemes elolvasni.
Aztán ahogy megérkeztem Gáborral a farmra, elkezdtem megismerni a környezetet és a mellékszereplőket, találkoztam a cellofoidákkal és jól kiszámított lassúsággal egyre mélyebbre húzott az eseményterület örvénye, ráeszméltem, hogy ez a regény nem szolgált rá a (korábbi tapasztalatok során kialakult) előítéletekre.
Igen, van retró és kortárs jelenségek, de ügyesen, finom iróniával kezelve. Nem azért kimondatlan valami, mert luk van a helyén a regény szövetében, hanem mert így tud a legjobban hozzájárulni a teljes képhez. A fejezetkezdő idézetek nem szimpla gegek, hanem magyarázzák a világot és oda-vissza reagálnak egymásra a szöveg többi részével. A gyerekkori események és az ex miatti nyűglődés pedig nem csak dísznek vagy önterápiának van, hanem aktívan formálja a főszereplő személyiségét (bár utóbbiból azért bőven elég lett volna kevesebb).
Kiábrándítóan hétköznapi a környezet és a karakterek, mert a bolygó legnagyobb része és az emberek többségen is az, de ennek is megvan a maga esztétikája. A történet nem bonyolult, mert nincs szükség fölösleges csavarokra, így működik jól, nem akcióval teli kalandregényként. Bárhol játszódhatna, de szerencsére Magyarországon játszódik, így hiteles, mert a szerző ismeri a környezetet, nem csak turistaként vagy filmekben látta, és nem egy a sok átlagos, mondjuk Amerikában játszódó fantasztikus regény közül.
A kivitelezés pedig első osztályú: nem csak a szöveg jó, a fiktív idézetekben megjelenő reakciók jól átgondoltak és életszerűek, illetve a szereplők is realisztikusan élik meg az eseményeket. Az a finomság pedig, ahogy a történet behúzza az olvasót és egyre többet mutat úgy, hogy végig minden magától értetődőnek tűnik, hiába távolodunk egyre jobban az ismert valóságtól, komolyan mondom, tanítani való.
Természetesen mindegyik szerző teljesen más oldalról közelíti meg a témát: László Zoltán Távolvíz c. regényében százmillió, az emberiséget szolgálni vágyó krea lepte el a világtengereket, a társadalmi rendszerek pedig az ingyen (vízi) munkaerő és az időlassító technológia következtében gyökeresen átalakultak. Veres Attila ezzel szemben visszafogottan kezeli a globális kérdéseket, elvégre a csápos cellofoidák csak Magyarországon, egy viszonylag kis területen jelentek bukkantak fel, és közelebb áll a lovecrafti kozmikus horrorhoz, mint a sci-fihez. Brandon Hackett Xenója pedig majd ősszel érkezik, de az egészen biztos, hogy az alapmotívum hasonlóságán kívül ennek a történetnek sem lesz semmi köze a másik kettőhöz.
Szóval 1983-ban történt valami Magyarországon. Különös, csápos állatok jelentek meg egy közelebbről meg nem nevezett erdőben, az eseményen kívül mással nehezen magyarázható jelenségek közepette. Azóta többé-kevésbé lenyugodtak a kedélyek, a cellofoidákat befogták és emésztőváladékuk állítólagos rákgyógyító hatása miatt farmokon tartják, a zónában még mindig észlelhető, különös jelenségek pedig kalandvágyó hippiket vonzanak a világ minden részéről. Az ország bekerült a köztudatba, de lényegesen többet így sem foglalkoznak vele, mint a mi világunkban, az eseményterületből nem lett kiépített turisztikai attrakció, a kisebbik cellofoida-farm pedig, ahova főszereplőnk, Gábor érkezik melózni, tulajdonképpen lehetne mondjuk nyomda vagy autóbontó is.
Szinte kiábrándítóan hétköznapi a környezet és a karakterek, a történet is visszafogott, nem különösebben bonyolult vagy kalandos. Játszódhatna gyakorlatilag bárhol és bármikor, a lényeg nem ez, hanem a kivitelezés.
 |
| (forrás: random háttérképes oldal) |
Ennek tükrében érthető, hogy komolyan megijedtem, amikor az Odakint sötétebb első tíz oldalán kapásból sikerült kipipálni a gyerekkori traumákat, a szerelmi bánatot, a kortárs kikacsintást, a retrót, a filozofikus gondolatokat és a meglepő, random ötleteket, de talán még a misztikum ködét is. Egy dolog vigasztalt, mégpedig hogy Veres Attila nem bravúrosan, nem feltűnősködve, hanem egyszerűen csak jól ír, de annyira, hogy gyakorlatilag bármit elolvasnék tőle (legalábbis ami hasonlóan alapos munka eredménye, ezúton is kudos a szerző mellett a szerkesztőnek is). Plusz azért azok a bedobott ötletek sem tűntek annyira esetlegesnek, mint szinte bárki másnál, és ha már ennyiből érezhető, hogy valami van az egész mögött, azt a regényt érdemes elolvasni.
Aztán ahogy megérkeztem Gáborral a farmra, elkezdtem megismerni a környezetet és a mellékszereplőket, találkoztam a cellofoidákkal és jól kiszámított lassúsággal egyre mélyebbre húzott az eseményterület örvénye, ráeszméltem, hogy ez a regény nem szolgált rá a (korábbi tapasztalatok során kialakult) előítéletekre.
Igen, van retró és kortárs jelenségek, de ügyesen, finom iróniával kezelve. Nem azért kimondatlan valami, mert luk van a helyén a regény szövetében, hanem mert így tud a legjobban hozzájárulni a teljes képhez. A fejezetkezdő idézetek nem szimpla gegek, hanem magyarázzák a világot és oda-vissza reagálnak egymásra a szöveg többi részével. A gyerekkori események és az ex miatti nyűglődés pedig nem csak dísznek vagy önterápiának van, hanem aktívan formálja a főszereplő személyiségét (bár utóbbiból azért bőven elég lett volna kevesebb).
 |
| (forrás: alphacoders) |
A kivitelezés pedig első osztályú: nem csak a szöveg jó, a fiktív idézetekben megjelenő reakciók jól átgondoltak és életszerűek, illetve a szereplők is realisztikusan élik meg az eseményeket. Az a finomság pedig, ahogy a történet behúzza az olvasót és egyre többet mutat úgy, hogy végig minden magától értetődőnek tűnik, hiába távolodunk egyre jobban az ismert valóságtól, komolyan mondom, tanítani való.
Kiadó: Agave
Kiadási év: 2017
Borító: Faniszló Ádám
ISBN: 9789634192961
Oldalszám: 264
Ár:
Beleolvasó: Scribd (7 oldal)
Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot a Facebookon és oszd meg ismerőseiddel is! :)
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése