„Add meg neki, amit akar – mondta Jorg. Aztán vedd el tőle, amit te akarsz” - egy aprócska részlet A vörös királynő háborúja harmadik kötetéből, Az Osheimi Kerékből. Mark Lawrence ezzel az egy mondattal/jelenettel győzött meg végképp arról, hogy jó író, és szerencsére folytatja azt a pozitív tendenciát, hogy minél többet ír, annál pazarabb lesz.
Egy évet kellett várni Jalan Kendeth és Snorri kalandjainak folytatására, amivel Lawrence nemcsak, hogy lezárta A vörös királynő háborúja-trilógiát, de vélhetően a Széthullott Birodalomnak is búcsút intett. Ha mindezt a Tövisek-trilógia után teszi, akkor járt volna neki a taps, mert ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Ő azonban kitartott posztapokaliptikus Európája mellett, elengedte a túlzottan öncélú és indokolatlanul sötét Jorgot és világát, kidolgozta a mágiáját, valamint sikerült végtelenül színes és szórakoztató karaktereket behoznia a történetbe. Ezért most már azt mondom, nagyon nagy kár, hogy itt a vége.
Dicséret jár Lawrence-nek azért, hogy nagyon előzékenyen megint összefoglalta pár oldalban az előző könyvek cselekményét, így azok is tisztán láthatták a dolgokat, akik nem mostanában olvasták az előző részt. (Melegen ajánlom, hogy évek óta húzódó hatodik Trónok harca kötet elején is legyen ilyen emlékeztető, ez lenne a minimum....)
Az Osheimi Kerék egy kisebb ugrással kezd, a történet nem ott folytatódik, ahol az előző kötet abbamaradt. A Pokolban való kirándulást ugyanis átugrotta Lawrence, helyette a történet során folyamatosan adagolta azt, feldobva kicsit a monoton egy irányba haladást. Ráadásul sikerült ezt az előzőekhez képest sokkal finomabban megoldania: a Tövisek...-trilógiában még külön fejezeteket szánt a flashbackekre, az előző kötetben már kicsit spontánabb volt, most pedig már teljesen szervesen, tördelés nélkül kapcsolódtak a történetvezetéshez.
Szerencsére a karakterekkel sem történt semmi drasztikus. Jalan, bár bátrabb és önzetlenebb lett, csak annyira, amennyire ez elvárható volt egy jól felépített karakterfejlődéstől. Nem ment át Jorgba, nem lett rendíthetetlen pusztító, így pedig megmaradt az a könnyed, szórakoztató, szellemes, de mégis folyamatosan komolyodó hangulat. Snorri karaktere is alakul kissé, kiderül, kicsoda is Dr. Karógyökér és kicsoda/micsoda Loki, mélyebben megismerjük Jalan családját, elsősorban a két bátyját, valamint továbbra finomodik Jorg karaktere is.
A Töviskirály rendre felbukkan a történet során valamilyen módon sőt, még tanácsot is ad Jalannak. Ezekkel az epizódszerepekkel folyamatosan mélyül a karaktere, szerethetőbb, érthetőbb és érdekesebbé válik, hatalmas pazarlás, hogy Lawrence pont vele kezdte az írói karrierjét. Abban a történetben sokkal több van, pár novellát legalább megérdemelne még. Az pedig valahol egészen vicces, hogy a második trilógia milyen szinten feljavítja az elsőt.
Az Osheimi Kerék a legjobb a hat megjelent, a Széthullott Birodalomban játszódó regény közül. Messze a legletisztultabb, legjobban összerakott része a sorozatnak, miközben könnyed, szórakoztató, ugyanakkor tragikus és véres. Végre teljesen érthetővé válik a világ mágiájának mibenléte, ahogy sikerült egyértelműen letisztázni a nemszületett-dolgot is. A végére azért elfért volna még - amolyan utószóként -, hogy a teljes történetben milyen szerepet játszottak Jalanék és mit értek el, hogy rendesen összeérjenek a szálak, de ha most nem is volt rá lehetőség, egy utolsó utáni, kiegészítő történetet még megérne, mielőtt Lawrence tényleg maga mögött hagyja ezt az univerzumot.
Dicséret jár Lawrence-nek azért, hogy nagyon előzékenyen megint összefoglalta pár oldalban az előző könyvek cselekményét, így azok is tisztán láthatták a dolgokat, akik nem mostanában olvasták az előző részt. (Melegen ajánlom, hogy évek óta húzódó hatodik Trónok harca kötet elején is legyen ilyen emlékeztető, ez lenne a minimum....)
Az Osheimi Kerék egy kisebb ugrással kezd, a történet nem ott folytatódik, ahol az előző kötet abbamaradt. A Pokolban való kirándulást ugyanis átugrotta Lawrence, helyette a történet során folyamatosan adagolta azt, feldobva kicsit a monoton egy irányba haladást. Ráadásul sikerült ezt az előzőekhez képest sokkal finomabban megoldania: a Tövisek...-trilógiában még külön fejezeteket szánt a flashbackekre, az előző kötetben már kicsit spontánabb volt, most pedig már teljesen szervesen, tördelés nélkül kapcsolódtak a történetvezetéshez.
 |
| Jason Chan egyik - nem végleges - borítóvázlata (innen) |
A Töviskirály rendre felbukkan a történet során valamilyen módon sőt, még tanácsot is ad Jalannak. Ezekkel az epizódszerepekkel folyamatosan mélyül a karaktere, szerethetőbb, érthetőbb és érdekesebbé válik, hatalmas pazarlás, hogy Lawrence pont vele kezdte az írói karrierjét. Abban a történetben sokkal több van, pár novellát legalább megérdemelne még. Az pedig valahol egészen vicces, hogy a második trilógia milyen szinten feljavítja az elsőt.
Az Osheimi Kerék a legjobb a hat megjelent, a Széthullott Birodalomban játszódó regény közül. Messze a legletisztultabb, legjobban összerakott része a sorozatnak, miközben könnyed, szórakoztató, ugyanakkor tragikus és véres. Végre teljesen érthetővé válik a világ mágiájának mibenléte, ahogy sikerült egyértelműen letisztázni a nemszületett-dolgot is. A végére azért elfért volna még - amolyan utószóként -, hogy a teljes történetben milyen szerepet játszottak Jalanék és mit értek el, hogy rendesen összeérjenek a szálak, de ha most nem is volt rá lehetőség, egy utolsó utáni, kiegészítő történetet még megérne, mielőtt Lawrence tényleg maga mögött hagyja ezt az univerzumot.
Kiadó: Fumax
Kiadási év: 2016
Eredeti megjelenés: 2016
Eredeti cím: The Wheel of Osheim
Fordító: Gy. Horváth László
Borító: Jason Chan
ISBN: 978-615-5514-82-1
Oldalszám: 460
Ár:
Tetszett a bejegyzés? Oszd meg ismerőseiddel is! :)
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése