Többször leírtam már itt a blogon, de nem lehet elégszer: Brandon Hackett azon kevés hazai író egyike, akik vitán felül egy szinten vannak a nemzetközi élmezőnnyel. A maguk nemében a korai űroperái sem voltak rosszak, de a tíz évvel ezelőtt megjelent A poszthumán döntéssel indultak be az igazán jó történetek, a Xeno ennek az új korszaknak a hatodik regénye.
Érdekes év az idei: egymástól függetlenül három, első ránézésre meglepően hasonló alaphelyzetet használó regény jelent meg magyar szerzőktől.
Veres Attila Odakint sötétebb című, kozmikus horrorba hajló regényében furcsa, csápos állatok lepték el egyik pillanatról a másikra egy meg nem nevezett magyar falu környékét. László Zoltán Távolvíz c. sci-fijében a tengerekben jelent meg egy rendkívül szolgálatkész és nagyon komoly technológiai eszköztárral érkező idegen faj, az "és egyszer csak megjelent egy csomó idegen lény a Földön" sorozatot pedig a Xeno zárja.
2117-ben járunk, a Földön tizenötmilliárd intelligens lény osztozik, közülük kilencmilliárd idegen, avagy xeno. Alakulhatott volna máshogy is, például lehetne a szituáció az idegenekkel történő kapcsolatfelvétel utáni virágzó kereskedelmi-kulturális együttműködés eredménye, star warsi változatosságú, vidáman nyüzsgő lényekkel, de valami egészen más történt.
Bolygónkat három másik értelmes faj lakhelyével együtt gyakorlatilag megszállta a migrátorok szupercivilizációja, féreglyukakkal kötötték össze őket, és hatalmas tömegeket költözésre kényszerítve összekeverték a lakosságot.
Ez pontosan azzal járt, amire számítani lehet: kétségbeeséssel, félreértésekkel, erőszakkal, fajon belüli összezárással és kifelé mutatott idegengyűlölettel, de épp így megvannak a kulturális kölcsönhatások, az egymástól tanulás és egymás segítése, a támogató együttműködés és a fajközi barátságok is. A szinte isteni hatalmú migrátorokkal kapcsolatban viszont nincs semmi kettősség: válogatás nélkül mindenki ellenérzésekkel viszonyul hozzájuk és tart tőlük.
Dr. Olga Ballard már ebben a világban nőtt fel, szinte természetes számára, hogy az összekapcsolt világok tengereiben hidrák élnek, a szárazföldeket pedig emberek és firkák népesítik be. A többi fajnál lényegesen fejlettebb ostorosokat szerencsére nem keverték közéjük, a hanyatló, emlékezetüket vesztett és gyakran erőszakos lényekkel még annyira sem lenne működőképes az együttélés. Olga, apja nyomdokaiban járva, az ebben a szituációban elképzelhető legizgalmasabb hivatást választotta: xenológus, az idegen kultúrák tanulmányozója.
Ismeri az alacsony, bagolyfejű, a művészetnek és a művészetben élő firkákat, akik gyakorlatilag eleven 3D-nyomtatóként készítenek szobrokat szövőméhükben, és Hydrus jege alatt kifejlődött, háromnemű, rendkívül kompetitív hidrákkal is képes szót érteni. Ami pedig az ostorosokat illeti, ők nem nagyon kommunikálnak senkivel, és a migrátorok is csak szónokokon keresztül juttatják el mondanivalójukat a megszállt fajokhoz.
Nem meglepő módon nagy hangsúlyt kap a regényben a fajok közötti kommunikáció és együttműködés kérdése, elvégre ha az ember kicsit is realistán akar viszonyulni a témához, ez kiemelkedő fontosságú. Szó sincs arról, hogy mindenki mágikusan megérti a többieket, mint a Star Warsban, beszéljenek bármilyen nyelven, de még az egyes fajok fogalomkészlete és kommunikációs módszereik is gyökeresen eltérőek.
Hackett kiváló érzékkel ragadja meg ezt a problémát, ahogy azt már Az ember könyvéből is ismerhetjük, és a kivitelezés is ügyes - nem egyszerű írásban visszaadni például a többcsatornás, részben színalapú beszédet. Oké, a színkódok kikeresgélését valószínűleg az első három után megunja az ember, de attól még jó ötlet.
Természetesen nem csak ennyiből áll a regény, az azért unalmas lenne négyszáz oldalon keresztül. Spoilerek nélkül csak annyit mondhatok, hogy egy komoly és nagyon érdekes, az összekapcsolt világok mindegyikét érintő kérdés van a középpontban, amelynek megválaszolásához jóval mélyebben be kell nézni a színfalak mögé, mint azt bármelyik szereplőnk is szeretné.
Az út persze színes, kérdésekkel, válaszokkal és akcióval teli, és egyáltalán nem könnyű. Hackett már szinte Orson Scott Cardhoz hasonlóan hintáztatja az olvasó érzelmeit, és egyértelmű szándéka, hogy gondolkodásra késztessen, sőt, feldühítsen. De ez a legkevésbé sem öncélú, a Xeno nagyon jól összerakott regény, mindennek megvan a maga szerepe és organikusan illeszkedik a világhoz és a történethez.
Az más kérdés, hogy szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy ha akár csak néhány évvel ezelőtt születik, már gyökeresen más lett volna néhány jelenet, sőt, talán a mondanivaló egy része is. Viszont egy jó (sci-fi) író nem csak a gondolatait közli, hanem az őt körülvevő világra is reagál, a Xeno pedig ilyen szempontból tényleg dühítően aktuális - olyan témákban is, amikre első körben nem is számítana az ember.
Hackett szerencsére nem ült fel az elmúlt években egyre jellemzőbb nosztalgiavonatra. Nyugodtan tele lehetett volna szórni a regényt mindenféle popkulturális utalásokkal, de minden ilyesmi abszolút visszafogottan van jelen. Annyira, hogy rengeteg utalásnál tulajdonképpen nem is lehet egészen biztos abban az ember, hogy ez most jelent-e valamit, vagy véletlen, de ettől csak érdekesebb a "talán easter eggekre" és akár regényeken átívelő mintázatokra vadászni.
A Xeno a papírformát hozva simán az év (sőt, az utóbbi évek) legjobb magyar sci-fije, és nemzetközi viszonylatban is simán a legjobbak között van. Érdemes feldobni a karácsonyi kívánságlistára, vagy beszerezni sci-fi kedvelő ismerősöknek, ritka az ennyire elgondolkodtató és sokáig emlékezetes regény.
Veres Attila Odakint sötétebb című, kozmikus horrorba hajló regényében furcsa, csápos állatok lepték el egyik pillanatról a másikra egy meg nem nevezett magyar falu környékét. László Zoltán Távolvíz c. sci-fijében a tengerekben jelent meg egy rendkívül szolgálatkész és nagyon komoly technológiai eszköztárral érkező idegen faj, az "és egyszer csak megjelent egy csomó idegen lény a Földön" sorozatot pedig a Xeno zárja.
2117-ben járunk, a Földön tizenötmilliárd intelligens lény osztozik, közülük kilencmilliárd idegen, avagy xeno. Alakulhatott volna máshogy is, például lehetne a szituáció az idegenekkel történő kapcsolatfelvétel utáni virágzó kereskedelmi-kulturális együttműködés eredménye, star warsi változatosságú, vidáman nyüzsgő lényekkel, de valami egészen más történt.
Bolygónkat három másik értelmes faj lakhelyével együtt gyakorlatilag megszállta a migrátorok szupercivilizációja, féreglyukakkal kötötték össze őket, és hatalmas tömegeket költözésre kényszerítve összekeverték a lakosságot.
Ez pontosan azzal járt, amire számítani lehet: kétségbeeséssel, félreértésekkel, erőszakkal, fajon belüli összezárással és kifelé mutatott idegengyűlölettel, de épp így megvannak a kulturális kölcsönhatások, az egymástól tanulás és egymás segítése, a támogató együttműködés és a fajközi barátságok is. A szinte isteni hatalmú migrátorokkal kapcsolatban viszont nincs semmi kettősség: válogatás nélkül mindenki ellenérzésekkel viszonyul hozzájuk és tart tőlük.
 |
| (Alex Ries illusztrációja, a NASA-felirattól most tekintsetek el :) ) |
Ismeri az alacsony, bagolyfejű, a művészetnek és a művészetben élő firkákat, akik gyakorlatilag eleven 3D-nyomtatóként készítenek szobrokat szövőméhükben, és Hydrus jege alatt kifejlődött, háromnemű, rendkívül kompetitív hidrákkal is képes szót érteni. Ami pedig az ostorosokat illeti, ők nem nagyon kommunikálnak senkivel, és a migrátorok is csak szónokokon keresztül juttatják el mondanivalójukat a megszállt fajokhoz.
Nem meglepő módon nagy hangsúlyt kap a regényben a fajok közötti kommunikáció és együttműködés kérdése, elvégre ha az ember kicsit is realistán akar viszonyulni a témához, ez kiemelkedő fontosságú. Szó sincs arról, hogy mindenki mágikusan megérti a többieket, mint a Star Warsban, beszéljenek bármilyen nyelven, de még az egyes fajok fogalomkészlete és kommunikációs módszereik is gyökeresen eltérőek.
Hackett kiváló érzékkel ragadja meg ezt a problémát, ahogy azt már Az ember könyvéből is ismerhetjük, és a kivitelezés is ügyes - nem egyszerű írásban visszaadni például a többcsatornás, részben színalapú beszédet. Oké, a színkódok kikeresgélését valószínűleg az első három után megunja az ember, de attól még jó ötlet.
 |
| (Eddie Mendoza illusztrációja) |
Az út persze színes, kérdésekkel, válaszokkal és akcióval teli, és egyáltalán nem könnyű. Hackett már szinte Orson Scott Cardhoz hasonlóan hintáztatja az olvasó érzelmeit, és egyértelmű szándéka, hogy gondolkodásra késztessen, sőt, feldühítsen. De ez a legkevésbé sem öncélú, a Xeno nagyon jól összerakott regény, mindennek megvan a maga szerepe és organikusan illeszkedik a világhoz és a történethez.
Az más kérdés, hogy szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy ha akár csak néhány évvel ezelőtt születik, már gyökeresen más lett volna néhány jelenet, sőt, talán a mondanivaló egy része is. Viszont egy jó (sci-fi) író nem csak a gondolatait közli, hanem az őt körülvevő világra is reagál, a Xeno pedig ilyen szempontból tényleg dühítően aktuális - olyan témákban is, amikre első körben nem is számítana az ember.
Hackett szerencsére nem ült fel az elmúlt években egyre jellemzőbb nosztalgiavonatra. Nyugodtan tele lehetett volna szórni a regényt mindenféle popkulturális utalásokkal, de minden ilyesmi abszolút visszafogottan van jelen. Annyira, hogy rengeteg utalásnál tulajdonképpen nem is lehet egészen biztos abban az ember, hogy ez most jelent-e valamit, vagy véletlen, de ettől csak érdekesebb a "talán easter eggekre" és akár regényeken átívelő mintázatokra vadászni.
A Xeno a papírformát hozva simán az év (sőt, az utóbbi évek) legjobb magyar sci-fije, és nemzetközi viszonylatban is simán a legjobbak között van. Érdemes feldobni a karácsonyi kívánságlistára, vagy beszerezni sci-fi kedvelő ismerősöknek, ritka az ennyire elgondolkodtató és sokáig emlékezetes regény.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadási év: 2017
Eredeti megjelenés: 2017
Borító: Stephan Martiniere
ISBN: 9789634193562
Oldalszám: 413
Ár:
Beleolvasó: Scribd (30 oldal)
Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot a Facebookon és oszd meg ismerőseiddel is! :)
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése