Az emberiség föld alatti bunkerekbe húzódott a háború elől. A bunkerek lakóit folyamatosan ellátják hazafias szónoklatokkal és a pusztításról készült felvételekkel, csakhogy ezek hamisítványok, a háború már rég véget ért. A végső igazság, Philip K. Dick legújabb magyarul megjelent regénye szokás szerint a valóság manipulációjával foglalkozik, ezúttal pszichedélia helyett a médiával a főszerepben.
Ha valakit megkérnek, hogy mondjon néhány sci-fi írót, Philip K. Dick garantáltan ott lesz közöttük. A tragikusan korán, alig ötvenhárom évesen elhunyt szerző írásai a műfaj legnagyobb klasszikusai közé tartoznak, ráadásul igen termékeny elme volt, magyarul is mintegy harminc kötete jelent meg eddig.
A végső igazság nagyjából irodalmi pályafutása közepén született és nem tartozik az ismertebb regényei közé, viszont érdekes kérdéseket vet fel és a rajongók más történetekből ismerős motívumokkal is találkozhatnak benne.
A disztópia és poszt-apokalipszis Dicknél cseppet sem romantikus, ez egy pusztuló, kellemetlen világ. A Föld felszíne a Kelet és a Nyugat közötti atomháborúk miatt lakhatatlan, harci robotok járta sugárzó sivatag, csak egy maroknyi ember él odafönt, Talbot Yancy, a Védelmező vezetésével.
Legalábbis a hermetikusan lezárt, önellátó föld alatti bunkerekben élő nép így tudja. Napjaikat általában "ólomlábak", vagyis robotok gyártásával töltik, rendszeres időközönként megnézik a kábelen érkező, aktuális hazafias propaganda-szónoklatot Yancy előadásában, és várják a háború végét, azt a pillanatot, amikor visszatérhetnek a felszínre.
Csakhogy a valóság nem ez: a háborúzó felek réges-régen békét kötöttek, a sugárzás biztonságos szintre csökkent a legtöbb helyen, Yancy egy szimulákrum és professzionális írók gyártják a beszédeit, az egész pedig leginkább arról szól, hogy a felszínlakók kényelmesen élhessenek hatalmas farmjaikon, a bunkerekben előállított robotokkal körülvéve.
Ez az olvasó előtt olyannyira nem titok, hogy a regény konkrétan Joe Adams szövegíróval indít, aki épp egy beszéd összerakása közben küzd a retorizátorral. A tartálylakóknak viszont eszébe sem jut, hogy egy konstruált, alternatív valóságban élnek és kívülről manipulálják őket, annyira áthatja mindennapjaikat a Yancy-féle hazafias, háborús propaganda és a felszíni sugárzástól, illetve különböző biológiai fegyverekből származó betegségektől való félelem.
Az emberek mindkét oldalon összetartanak: fent a közös hazugság köti őket össze, odalent pedig a nyomorult helyzet és az egyre fogyatkozó erőforrások. Ez motiválja cselekvésre Nicholas St. Jamest, az egyik bunker-tartály vezetőjét, aki a főmérnöküknek szeretne mesterséges hasnyálmirigyet szerezni a működésképtelennél vált eredeti helyett. Ilyesmit persze egyedül csak a felszínen találhat, ahova nagyon nem kívánkozik (sugárzás, zacskójárvány, bűzzsugor...), úgyhogy némi extra noszogatásra is szüksége van, hogy kiássa magát a biztonságos rejtekhelyről.
Dicknél néha nehéz megállapítani, hogy mit gondolt komolyan, mi hasonlat, illetve mi humor és mi irónia. Rendszeresen kiemelt helyet kap valami abszurdnak, bizarrnak tűnő dolog, mint itt például a mesterséges hasnyálmirigy utáni hajsza, az ad hoc bedobált kamubetegségekről, Stanton Brose bizarr karakteréről, az időutazós átverésről, vagy éppen a történet végjátékáról nem is beszélve.
Ám mindez érdekes módon mégis valamiféle egészet alkot, nem esik úgy szét, mint néhány másik regénye. Van íve és mondanivalója a történetnek, a karakterek teljesen jól működnek ebben a jellegzetesen dicki rendszerben, néhány csavar is akad. A végső igazság abszolút korrekt munka, nem csak random ötlethalmaz, szórakoztató és bizonyos pontokon elgondolkodtató regény, ennek pedig már önmagában is örülhetünk.
Visszatérő elemek is vannak: az alaptémából is nyilvánvaló manipulált valóság mellett olyanok, mint a prekog karakter, a szimulákrumok, a fura időutazás és a hatvanas örökségeként atomháború és radioaktivitás. Emellett határozottan az az érzésem, hogy Dick írás közben/előtt épp Asimovot olvasott: kísértetiesen hasonlít egymásra például Arkady Darell diktálógépe (Második Alapítvány, 1953) és Joe Adams retorizátora, vagy éppen az udvarházakban élő, robotszolgák hadseregével körülvett solariaiak (A mezítelen nap, 1956) és A végső igazság felszínlakói.
Az alaphelyzet és több téma is nagyon hatvanas évekbeli, ugyanakkor bőven van, ami ma is érvényes. A média valóságtorzító hatását a robot-trumpos borító is hangsúlyozza, és a fake news korában ez aktuálisabb, mint valaha. A Nyugat vs. Kelet szintén kortárs kérdés, Ázsia jóval komolyabb tényező most, mint évszázadok óta bármikor a világtörténelemben - még ha nyílt háború helyett szerencsére csak gazdasági nyomásgyakorlás is folyik. És sajnos a hírhamisítás mellett a történelemhamisítás sem ismeretlen az újhullámos diktatúrák és wannabe követőik tevékenységének köszönhetően.
Technológiai téren pedig az önálló tevékenységre és döntéshozatalra képes robotok, a Yancy beszédeihez használt élethű szimulákrum, a propagandafilmek valósághű filmtrükkjei, illetve a mesterséges szervek vethetnek fel izgalmas kérdéseket.
A végső igazság (eredetiben The Penultimate Truth, vagyis "az utolsó előtti igazság") nem Philip K. Dick legjobb műve, azok már rég megjelentek magyarul is, de tisztességesen összerakott regény. Dick idejében történelemhamisításra és manipulációra épülő, spekulatív jövőkép volt, mai szemmel nézve érdekes alternatív történelmi gondolatkísérlet, meglepően sok kortárs áthallással. Rajongóknak nyilván kötelező, de mindenki másnak is szívesen ajánlom, aki nem kizárólag populáris sci-fit olvas, vagy egyszerűen csak szeretne ellátogatni egy klasszikus értelemben disztopikus, érdekes kérdéseket felvető világba.
A végső igazság nagyjából irodalmi pályafutása közepén született és nem tartozik az ismertebb regényei közé, viszont érdekes kérdéseket vet fel és a rajongók más történetekből ismerős motívumokkal is találkozhatnak benne.
A disztópia és poszt-apokalipszis Dicknél cseppet sem romantikus, ez egy pusztuló, kellemetlen világ. A Föld felszíne a Kelet és a Nyugat közötti atomháborúk miatt lakhatatlan, harci robotok járta sugárzó sivatag, csak egy maroknyi ember él odafönt, Talbot Yancy, a Védelmező vezetésével.
Legalábbis a hermetikusan lezárt, önellátó föld alatti bunkerekben élő nép így tudja. Napjaikat általában "ólomlábak", vagyis robotok gyártásával töltik, rendszeres időközönként megnézik a kábelen érkező, aktuális hazafias propaganda-szónoklatot Yancy előadásában, és várják a háború végét, azt a pillanatot, amikor visszatérhetnek a felszínre.
Csakhogy a valóság nem ez: a háborúzó felek réges-régen békét kötöttek, a sugárzás biztonságos szintre csökkent a legtöbb helyen, Yancy egy szimulákrum és professzionális írók gyártják a beszédeit, az egész pedig leginkább arról szól, hogy a felszínlakók kényelmesen élhessenek hatalmas farmjaikon, a bunkerekben előállított robotokkal körülvéve.
Ez az olvasó előtt olyannyira nem titok, hogy a regény konkrétan Joe Adams szövegíróval indít, aki épp egy beszéd összerakása közben küzd a retorizátorral. A tartálylakóknak viszont eszébe sem jut, hogy egy konstruált, alternatív valóságban élnek és kívülről manipulálják őket, annyira áthatja mindennapjaikat a Yancy-féle hazafias, háborús propaganda és a felszíni sugárzástól, illetve különböző biológiai fegyverekből származó betegségektől való félelem.
Az emberek mindkét oldalon összetartanak: fent a közös hazugság köti őket össze, odalent pedig a nyomorult helyzet és az egyre fogyatkozó erőforrások. Ez motiválja cselekvésre Nicholas St. Jamest, az egyik bunker-tartály vezetőjét, aki a főmérnöküknek szeretne mesterséges hasnyálmirigyet szerezni a működésképtelennél vált eredeti helyett. Ilyesmit persze egyedül csak a felszínen találhat, ahova nagyon nem kívánkozik (sugárzás, zacskójárvány, bűzzsugor...), úgyhogy némi extra noszogatásra is szüksége van, hogy kiássa magát a biztonságos rejtekhelyről.
 |
| (I2ebis illusztrációja) |
Ám mindez érdekes módon mégis valamiféle egészet alkot, nem esik úgy szét, mint néhány másik regénye. Van íve és mondanivalója a történetnek, a karakterek teljesen jól működnek ebben a jellegzetesen dicki rendszerben, néhány csavar is akad. A végső igazság abszolút korrekt munka, nem csak random ötlethalmaz, szórakoztató és bizonyos pontokon elgondolkodtató regény, ennek pedig már önmagában is örülhetünk.
Visszatérő elemek is vannak: az alaptémából is nyilvánvaló manipulált valóság mellett olyanok, mint a prekog karakter, a szimulákrumok, a fura időutazás és a hatvanas örökségeként atomháború és radioaktivitás. Emellett határozottan az az érzésem, hogy Dick írás közben/előtt épp Asimovot olvasott: kísértetiesen hasonlít egymásra például Arkady Darell diktálógépe (Második Alapítvány, 1953) és Joe Adams retorizátora, vagy éppen az udvarházakban élő, robotszolgák hadseregével körülvett solariaiak (A mezítelen nap, 1956) és A végső igazság felszínlakói.
Az alaphelyzet és több téma is nagyon hatvanas évekbeli, ugyanakkor bőven van, ami ma is érvényes. A média valóságtorzító hatását a robot-trumpos borító is hangsúlyozza, és a fake news korában ez aktuálisabb, mint valaha. A Nyugat vs. Kelet szintén kortárs kérdés, Ázsia jóval komolyabb tényező most, mint évszázadok óta bármikor a világtörténelemben - még ha nyílt háború helyett szerencsére csak gazdasági nyomásgyakorlás is folyik. És sajnos a hírhamisítás mellett a történelemhamisítás sem ismeretlen az újhullámos diktatúrák és wannabe követőik tevékenységének köszönhetően.
Technológiai téren pedig az önálló tevékenységre és döntéshozatalra képes robotok, a Yancy beszédeihez használt élethű szimulákrum, a propagandafilmek valósághű filmtrükkjei, illetve a mesterséges szervek vethetnek fel izgalmas kérdéseket.
 |
| (Barclay Shaw 1983-as borítóillusztrációja) |
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadási év: 2017
Eredeti megjelenés: 1964
Eredeti cím: The Penultimate Truth
Fordító: Pék Zoltán
Borító: Faniszló Ádám
ISBN: 9789634193296
Oldalszám: 219
Ár:
Beleolvasó: Scribd (22 oldal)
Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot a Facebookon és oszd meg ismerőseiddel is! :)
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése