Ann Leckie: Mellékes igazság

Tényleg jó ez a regény, ami a Hugo-díj szavazásán lenyomta Az Idő Kerekét? Valóban akkora ötlet a gendersemlegesség? Egyáltalán, tud írni Ann Leckie vagy csak a hype miatt kapott mindenféle díjakat a Mellékes igazság? 

Ann Leckie első regénye gyakorlatilag minden fontos SF-díjat megnyert idén. Ennek ellenére a Mellékes igazság megítélése kettős volt: a rengeteg rajongó mellé legalább annyi kritikus is került. Utóbbiak szerint a díjeső annak köszönhető, hogy már jó ideje azon megy a hiszti, hogy nők alig kapnak díjakat (tény!) és egy ehhez hasonló, a szokásos nemi szerepeket és utalásokat eltörlő regény ideális választás a harcos feministák elhallgattatására.

Én a magam részéről úgy gondolom, hogy ezzel egy-két jelölést és legfeljebb egy díjat lehet megmagyarázni, fél tucathoz már egy jó regényre is szükség van, nem elég egyetlen ötlet. Ráadásul magyar anyanyelvű olvasóként a nemi utalások nélküli névmások és ragozás koncepciója sem tűnik olyan zseniálisnak. Beszélek/tanulok/tanultam öt idegen nyelvet, ebből kettőre jellemző a nyelvtani nem használata, egyre minimálisan és kettőre egyáltalán nem, úgyhogy értem én, hogy ha valakinek ilyen az anyanyelve, akkor érdekes lehet a gendersemlegesség, de ennél sokkal több kell egy jó regényhez. Nem akarom túlragozni, Scalzi egyébként is jobban csinálja, maradjunk annyiban, hogy minden nyelvtani szabálytól függetlenül a nemek egyenlőek és díjat ne ilyen-olyan pozitív megkülönböztetés miatt kapjon valaki, hanem mert valamit jól csinál. Az igazi kérdés, hogy a Mellékes igazságban megvan-e ez a szokatlan alapötleten felüli többlet. 

A Radch Birodalom fénykorát éli. Folyamatosak a hódítások, egymás után annektálják a lakott bolygókat, a helyi civilizációt felülírva saját, szigorú hierarchiára, egyistenhitre és a birodalom egyeduralkodójára épülő kultúrájukkal. Saját nézőpontjukból ez a civilizáció terjesztése, az elfoglalt területek lakói teljes jogú polgárnak számítanak, még ha valamivel alacsonyabb rendűek is azoknál, akiknek a háza évszázados, esetenként évezredes múltra tekint vissza. Toren Igazsága, egy mesterséges intelligenciával szerelt hajó, több ezer, általa közvetlenül irányítható "mellékes" katonájával és emberi tisztjeivel hűségesen követi az uralkodó parancsait a harcokban. 

A Radch Birodalom hanyatlik. Valamivel később, a színfalak mögött már belviszály zajlik. Az uralkodó még mindig ugyanaz, de az idegen fajokkal konfrontálódás és egy árulás megváltoztatták az addig követett irányt. Reformok következnek, a terjeszkedés megszűnőben, a fiatal házak korábban lehetetlennek hitt pozíciókat kapnak. Breq, Toren Igazságának utolsó mellékese, egyedül keresi az eszközt személyes bosszújához.

Láttunk már ilyet? Igen. Láttunk már ilyet? Nem. Ókori történetíróktól Asimovig rengetegen elregélték már különféle, hatalmas birodalmak bukását, semmi új nincs benne. Abban sem, hogy két, időben elcsúsztatott történetszál fokozatosan összeér és megmagyarázza egymást. De akkor mégis mitől jó ez a könyv? - teszi fel a kérdést jogosan az idáig eljutó blogolvasó. A válasz egyszerű: attól, hogy Leckie tud írni. Egyetlen pillanatig sem untam a könyvet, ami utoljára Cardnál fordult elő (az utóbbi két hónapban három regényét is elolvastam, ha minden jól megy, még lesz róluk itt szó), végig kíváncsi voltam, hogy hova fog kifutni ez az egész, és persze ennyire szimpatikus főszereplővel sem találkoztam jó ideje, mint ez az egyszemélyes hadsereg. Mármint ez most nem brúszviliszi akcióhőst jelent, hanem olyan személyt, akinek hadseregnyi teste van, egyetlen tudathoz, és ezáltal olyan menő dolgokra képes, mint az önmagával kórusban éneklés, vagy akár csak egy egész város egyszemélyi biztosítása. 

És persze a sztori is érdekes, Ann Leckie nem esett a tipikus hibába, miszerint az ötlet (filmeknél CGI és dekoratívnak mondott főszereplők) mellé már nem jut idő/energia/kreativitás egy jó történetet írni. Amennyire vártam a regényt, annyira tartottam ettől, most már kiderült, hogy alaptalanul. A fordítás volt a másik kritikus pont, de Kleinheincz Csilla szokás szerint kiváló munkát végzett és kihozott gyakorlatilag mindent ebből a problémás helyzetből, ami elé Leckie állította az angolban különleges, a magyarban viszont megszokott nyelvtani nemhiánnyal. A karakterkezelés is jó, lesz itt seggfejből szimpatikus figura és fordítva, meg van kevésbé szélsőséges, ám annál érdekesebb jellemváltozás is (nem feltétlenül fejlődés), ugyanakkor pont az alapkoncepció ezen a téren zavaró tud lenni. Kísérletnek oké a nyelvtani nem hiánya, de a személyek neme/identitása ettől függetlenül fontos információ, az eredetiben alapértelmezett "she" névmás pedig egyszerűen túlkompenzálásnak tűnik az én kis idealista világomból nézve, persze máshol (ne menjünk bele...) nagyon is szükséges. 

Nem vagyok maradéktalanul elégedett a könyvvel, de tetszett. A már említettek mellett leginkább azért, mert hatalmas potenciál van benne. Figyelemfelkeltésnek jó a gendersemleges megközelítés (még ha nem is logikus, hogy egy hatalmas mesterséges intelligencia - vagy egy kisebb része - ne tudja megállapítani az emberek biológiai nemét), de az igazán nagy dobás az egy elme - sok test. Ez rengeteg játéknak és nagyon komoly ötleteknek adhat teret, több kötetre elegendő lehetőséget tartogat, lesz elég tartalom a tervezett trilógiában. A Mellékes igazság ígéretes és jól kivitelezett kezdés, tényleg naggyá viszont a folytatás teheti, ami persze valószínűleg feleennyi díjat sem fog összeszedni. Angolul egy hete jelent meg az Ancillary Sword, magyarul érzésem szerint jövő tavasszal érkezik, csak győzzük kivárni. Addig is olvassátok, érdemes! 

--
Kiadó: GABO
Kiadási év: 2014
Eredeti megjelenés: 2013
Eredeti cím: Ancillary Justice
Fordító: Kleinheincz Csilla
Borító: John Harris (festmény), Szabó Vince (tipográfia)
ISBN: 978 963 689 959 2
Oldalszám: 435
Ár: 2990,- (borítóár) / 2542,- (GABO online) 

--

Tetszett a bejegyzés? Oszd meg ismerőseiddel is! :)