Orson Scott Card: Fajirtás (Végjáték 3.)

Valóban pusztulnia kell a descolada vírus miatt az egész Lusitaniának, a rajta élő összes értelmes létformával együtt? Létezik egyáltalán elfogadható indok erre? Az egyén fontosabb vagy a közösség? Honnantól (nem) számít embernek valaki (valami)? Mi van, ha tényleg felsőbb erők irányítják az életünket? Elfuthatunk a saját démonaink elől? Card ismét súlyos kérdéseket vet fel a Végjáték-sorozat harmadik kötetében, a Fajirtás megint filozófiai sci-fi a javából. 

Orson Scott Card nagyjából azt csinálja, amit az ókori filozófusok: párbeszédes (illetve itt regényes) formába öntve, szélesebb közönség számára is fogyaszthatóan írja le gondolatait a világról és az emberről. Ha kétezer évvel ezelőtt születik, talán neki is Arisztotelész lenne a "főhőse" Ender helyett és most filozófiatörténet-kurzusok hallgatói rágnák át magukat az írásain, de kortárs szerzőként modernebb és lényegesen terjengősebb közvetítő-médiumot választott.

A Végjáték pörgős military sci-fi volt, erős, de jobbára nem közvetlenül az arcunkba tolt pedagógiai-pszichológiai vonulattal. A holtak szószólója viszont nem csak időben ugrott háromezer évet az előzményhez képest, hanem még komolyabb hangsúlyt fektetett a társadalmi-szociális kapcsolatokra és előtérbe helyezte Card élet- és értelemközpontú filozófiáját. A Fajirtás még tovább megy: kevesebb a tényleges esemény és sokkal több a párbeszéd, elmélkedés és az emberiséget évezredek óta foglalkoztató kérdések körüljárása, aminek egy ilyen, 500+ oldalas és nem túl nagy betűkkel szedett regény rendkívül bőséges teret enged. 

Vannak olyan regények, amik csak szórakoztatni akarnak, semmi többet. Vannak olyanok, ahol a mondanivaló az élvezhetőség rovására megy. És természetesen vannak olyanok, ahol sikerült megtalálni az egyensúlyt a szórakoztatás és a mondanivaló között. A Fajirtás átlagban az utóbbiak közé tartozik, de meg kell küzdeni érte. Már A holtak szószólójában is zavartak az önző, korlátolt és idegesítő karakterek, a valós életben is próbálom elkerülni őket, semmi szükség arra, hogy még szabadidőmben is róluk olvassak. Na most itt az eddigiek mellé kapunk még egy csokorral belőlük, a regény irritácó-faktora az első kétszázötven oldal során kitartóan fokozódik (többek között ezért lett volna rossz ötlet kétfelé szedni a könyvet, pedig az oldalszám és más hazai kiadók gyakorlata akár indokolhatta is volna). Aztán egészen pontosan akkor, amikor azt mondtam magamban, hogy ennyi elég volt és bárki más írta volna a könyvet, leraknám, jött a váltás tökéletes időzítéssel és elkezdtek normálisan alakulni a dolgok. Nem tudom, hogy ez mennyire szándékos (Card eddigi regényei alapján elég valószínű, hogy az) mindenesetre konkrétan a határig feszíti az olvasó türelmét és empátiáját, hogy utána olyan irányba forduljon a történet, amire azt mondhatjuk, ezért megérte, ezért szükséges volt.

(John Harris borítóillusztrációja az első kiadáshoz)

Mint A holtak szószólója után már tudjuk, a Lusitania kolónia komoly veszélyben forog, hiába sikerült választ találni az előző rész legfontosabb kérdésére (haha, azt csak hiszitek!), a descolada vírus fenyegetést jelent az egész emberiségre és a Kongresszus döntése alapján ezért esélyes, hogy meg kell semmisíteni a bolygót. Ez nem csak a jobbára idegesítő, portugál származású telepesek pusztulásával járna, más intelligens élőlényeknek is otthont ad a bolygó, így a legfőbb kérdés megint az, hogy elfogadható-e egy vagy több teljes faj kiirtása azért, hogy egy másik fennmaradjon.

Ender, Jane, a malackák és a lusitaniaiak önmagukban is elegendőek egy izgalmas, fontos és alapvető kérdéseket feszegető regényhez, de ezt már megkaptuk az előző részben. Itt az ideje, hogy Valentine visszatérjen, a hangyok is egyre aktívabbak, továbbá belép a képbe egy távoli bolygó kínai eredetű kolóniája is, amit OCD-s zsenik irányítanak, az ősi kínai akarata szerint. Elsőre nem feltétlenül egyértelmű, hogy hol ér össze a két szál, de nagyon is közvetlen kapcsolatban vannak, metafora-szinten és a valóságban egyaránt.

Az egyre több karakter és egyre több szál azért nem éri el a túlírtság martini szintjét, de bőven lehetett volna esetenként rövidebb anélkül, hogy a mondanivaló vagy a történet rovására menjen. Viszont emiatt jóval kevesebb esemény fér a regénybe, sokkal kevesebb akció, és a fő történetszál lezárása is leginkább a következő részre marad. Az új nézőpontok egyúttal új magyarázatokat is hoznak, egyre több dologról derül ki, hogy nem egészen az, aminek hittük, vagy az volt a mozgatórugó, amire eddig gondoltunk. A regény címe is egy ilyen dolog: elsőre egyértelmű, hogy melyik faj kiirtására vonatkozhat az a bizonyos xenocídium, de menet közben Card azért néhányszor még ezt is megcsavarja.

(Leonardo Flores alternatív borítóterve)

Nem lehet nem csodálni, amit Card a Végjáték-univerzummal alkotott. Nagyívű, mondanivalóval teli, izgalmas és elgondolkodtató, a történetépítést és a sorozat dinamikáját tanítani kellene. A visszacsatolás az időben korábbi kötetekhez (az Árnyék-sorozathoz) azért egy kicsit túlzás, ahogy a Leibniz monász-elméletét idéző valami bevonása is egyrészt ide nem illően deus ex machina jellegű, másrészt erőltetett és kényelmetlenül ezoterikus. (Ezúton is bocs a kiadótól, de na...) Aztán persze simán lehet, hogy megint arról van szó, mint a regény első felében: Card játszik az olvasóval, felbosszantja, hogy ezzel gondolkodásra sarkallja (jelentem, sikerült!), aztán a folytatásban elhúzza a függönyt és kiderül, hogy mire is jó ez az egész (addig viszont sci-fiből ideiglenesen átminősítem fantasyvé).

Ezen zökkenők, illetve a - szerintem - túlzott hossz miatt nem mondom, hogy a Fajirtás jobb A holtak szószólójánál (egyértelműen utóbbi a fő mű a sorozatban), de mindenképpen érdemes elolvasni. Önálló regényként nehezen értelmezhető, ehhez már tényleg szükség van a közvetlen előzmény ismeretére, viszont olyan csavarok vannak benne, hogy egészen a Végjátékig visszamenőleg átértelmeződnek bizonyos események.

Amikor új kiadóhoz került a sorozat, sokan szkeptikusan álltunk a kérdéshez, alig volt valaki, aki ne arra számított volna, hogy a filmpremierhez időzített Végjáték után újra leáll a sorozat kiadása, de szerencsére nem így lett. Az utóbbi idők egyik legfontosabb hiánypótlása a magyar nyelvű fantasztikus irodalomban az Unio Mystica projektje, ennyire kellemes meglepetés utoljára a Mitágó-erdő kiadása volt, másfél évvel ezelőtt. Az újrakiadások sora ezzel lezárul, idén már Az elme gyermekei következik, amit korábban nem olvashattunk magyarul, és a tervek szerint tavasszal folytatódik az Alexandránál félbemaradt párhuzamos sorozat is, a harmadik, Árnyékbábok c. résszel. Most már nem kell a félbemaradástól tartani, nyugodtan hozzákezdhetnek azok is, akik eddig ettől tartva nem fogtak bele, ez az alsorozat most már biztosan befejeződik.

--
Kiadó: Unio Mystica
Kiadási év: 2014
Eredeti megjelenés: 1991
Eredeti cím: Xenocide
Fordító: Mohácsi Enikő
Borító: Sánta Kira
ISBN: 978 615 80019 6 0
Oldalszám: 503
Ár: 3465,- (borítóár) / 3100,- (Unio Mystica webbolt)
--

Szeretnéd azonnal olvasni a legújabb bejegyzéseket? Iratkozz fel a blog feedjére, lájkold az oldalt a Facebookon, kövess a Twitteren vagy a Google+-on, és ha kíváncsi vagy, hogy mit olvasok éppen, a Molyon is figyelhetsz! 

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! :)