Kellően szórakoztató volt a Shada is, de valahogy nem hozta tökéletesen azt a hangulatot, amit a(z új) Doctor Who sorozattól megszoktam. A halál városa a maga abszurdba hajló humorával és az időutazást valódi eszközként, nem csak hangulatelemként használó történetével már közelebb áll a személyes DW-érzésemhez, és mintha Douglas Adams stílusa is jobban érződne rajta.
Pusztán a sors iróniája, hogy nagyjából azzal egy időben érkezett meg a könyv, hogy pár volt ulánbátori kolitársammal megbeszéltünk egy párizsi összeröffenést, így a francia főváros sima díszlet helyett valamivel komolyabb figyelmet kapott olvasás közben. Aztán abban csak reménykedni lehet, hogy mi nem fogunk majd embernek álcázott földönkívüliekkel, őrült tudósokkal, “előbb üt és aztán sem kérdez” mentalitást valló brit nyomozókkal, időlordokkal és egyéb kellemetlen alakokkal összefutni. Persze a (negyedik) doktor és Romana is vakációzni indultak, pezsgő az Eiffel-torony tetején, croissant egy hangulatos, belvárosi kávézóban, vörösbor, Louvre, Montmartre, Champs-Élysées meg ilyenek, aztán valahogy mégis belekeveredtek a meglehetősen barátságtalan jagaroth faj föltámasztása és a Mona Lisa ellopása körüli bonyodalmakba…
Jó Doctor Who- és Douglas Adams-történethez illően A halál városa eleje meglehetősen kaotikus, folyamatosan egyre több szál csatlakozik az alaptörténethez és az olvasó soha nem lehet biztos abban, mi is várja a következő oldalon. Ám amilyen kusza, olyan szórakoztató is: ahogy a doki is rendszeresen teszi, egyszerűen csak hagyjuk magunkat sodortatni az árral és ne töprengjünk fölöslegesen sokat azon, hogy vajon pontosan mi is történik és mi a jelentősége, amikor szükség lesz rá, úgyis letisztul az egész, addig pedig a főszereplőnkhöz hasonlóan élvezzük nyugodtan a káoszt és a jellegzetes brit humorral teli agymenést.
