Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Posztapokalipszis. Egy olyan téma, ami a mai modern világban élő emberek többségében élete során legalább egyszer felmerül (pláne, ha pont akkor figyeli a híreket, amikor megindul egy-egy újabb madárinfluenza- vagy ebolajárvány), és jobb esetben el is gondolkodik rajta. Mi maradna meg a civilizációból? Mi maradna meg nekünk, embereknek, és mit kellene újrakezdeni? Hogyan alakulna át a társadalom? A kanadai Emily St. John Mandel első magyarul megjelent regénye, a Tizenegyes állomás, az egyes emberek érzéseit és sorsát bemutatva igyekszik körbejárni ezt a kérdéskört.

A Tizenegyes állomásról nehéz objektíven írni, tipikusan olyan könyv, amiben nagyon sok minden van, és mindenkit máshogy érint meg. Engem nagyon megfogott, valahol nagyon mélyen mozgatott meg valami olyasmit, amihez ritkán ér el egy-egy történet. Már egy hete befejeztem az olvasást, de még mindig körülvesz a posztapokaliptikus Kanada hangulata, minden nap rácsodálkozom az elektromosságra, az internetre, a vezetékes gázra, a repülőgépekre… Ez a könyv nem olyan, hogy egyszer elolvassa az ember, aztán befejezés után elégedetten félredobja, hogy „ez is megvolt”, veled marad még napokig, hetekig.

A nem túl távoli jövőben olyan influenzajárvány söpör végig a világon, ami kis híján kipusztítja az emberiséget. A civilizáció modern formája összeomlik, de száz meg száz helyen hajt ki újra. Az életben maradtak kis csoportokba verődve próbálnak túlélni az egykori városok romjain, csak legendák és iskolai tanórák szólnak arról, hogy az emberek valaha pár óra alatt képesek voltak körberepülni a Földet, vagy hogy egy kapcsolót felkattintva fényárba borulhatott egy egész ház, vagy akár egy egész város is.

"Álltam, és néztem lerombolt otthonom, és próbáltam elfelejteni a földi lét édességét."
(Laura McHard, Laura McConnachie és Evdokimos Frekoglu illusztrációja)

Az Utazó Szimfónia egy vándortársulat, akik Shakespeare-t és klasszikus zenét játszva utaznak a partvidéken. Egy-egy városkába érve előadnak egy-két szimfóniát vagy színdarabot, majd néhány napnyi vendégeskedés után tovább állnak. Ők az úton vannak otthon, egy hatalmas család, a zenészek és a színészek, akik vállalják a barátságtalan vidékeken való utazgatást, és nem telepednek le sehol, még ha a kis csoportban néha ki is éleződnek az ellentétek. A harmadik csellós utálja az első kürtöst, aki a másodhegedűsre orrol valamiért, aki viszont ki nem állhatja az első fuvolást és így tovább, de nem hagyják ott a társulatot, mert valahol hisznek abban, hogy pusztán életben maradni nem elég.

A szereplőket, akiknek a szemszögéből megismerjük ezt az új világot, összeköti valami. Pontosabban valaki: egy kísértet, egy színész emléke, akinek halála előjáték volt a világméretű összeomláshoz. Élete szereplőinek jelenéből és múltjából építkezik a történet, rajtuk keresztül nézhetjük végig a pusztulást és újjáéledést, az ő emlékeikből építkezve látjuk meg, hogy milyen csodálatos és egyben törékeny az emberi civilizáció. És az ő szemükkel láthatjuk, hogy az élet a pusztulás után sem áll meg: valaki mindig lesz, aki továbbviszi a reményt.

A Tizenegyes állomás nagyon mélyen megérint. Nekem - személyesen - arról szólt a történet, hogy mennyire egymásra vagyunk utalva, hogy mennyi mindent veszíthetünk. És - talán talán egy posztapokaliptikus sci-fi esetében meglepő módon - az egyik legszebb tanulsága a történetnek tökéletesen egybevág az egyre népszerűbb slow mozgalmak közös mottójával: legyél jelen az életedben, ne csak kívülállóként, alvajáróként vegyél részt a mindennapjaidban, mert a hétköznapokból van a legtöbb, és azokat akkor is elveszítheted, ha nem jön az összeomlás.

[Bori]

--

Kiadó: Gabo

Kiadási év: 2016

Eredeti megjelenés: 2014

Eredeti cím: Station Eleven

Fordító: Körmendi Ágnes

Borító: Hegyi Péter

ISBN: 9789634062240

Oldalszám: 364

Ár:  2990.-  2392.- a kiadónál

--

Tetszett a bejegyzés? Oszd meg ismerőseiddel is! :)