Hamarosan itt a világvége, a Maia névre keresztelt óriásmeteorit becsapódásáig már csak három hónap van hátra. A jóléti társadalmak rendszerei jobbára széthullottak, a világ egyre kevésbé emlékeztet arra, amit ismerünk. Ben H. Winters jó érzékkel viszi tovább a Gyilkosság világvége előtt történetét, a Végső ígéretek érdekesebb és izgalmasabb is az előzménynél.
Ben H. Winters nagy fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntött, hogy megírja Az utolsó nyomozó-trilógiát. Annyian írtak már világvégés, kezdő (és kirúgott, de változatlanul a józan ész határán túl is kötelességtudó rendőrös) sztorikat papírra, mozivászonra és tévéképernyőre is, hogy külön-külön is gyakorlatilag lehetetlen újat mutatni a műfajban, együtt pedig csak sokszorozódnak a lehetséges buktatók. A Gyilkosság világvége előtt egészen korrekt történet lett, bár nem különösebben erőteljes és detektívregénynek is halvány, amiben viszont érdekes tudott lenni, az a közelgő megsemmisülés árnyékában széthulló társadalom ábrázolása.
A Végső ígéretek szerencsére az utóbbi vonalat viszi tovább. Winters nagyon helyesen lemond a detektívregény-sablonról, ami eddig is legfeljebb a főszereplő karakterének bemutatása (kötelességtudó, elszánt és kissé zöldfülű) miatt volt szükséges, és a fókuszt egy határozott mozdulattal az emberekre és a társadalomra irányítja. Ennél jobb nem nagyon történhetett volna, még egy hasonló stílusú nyomozás után érdektelenségbe süllyedt volna a trilógia, így viszont továbbra is kíváncsian várja az olvasó a végkifejletet.
Henry Palace feladata persze azért most is a nyomozás, de már nem a rendőrség kötelékein belül. Egészen konkrétan gyerekkori bébiszittere kéri meg, hogy találja meg és vegye rá a hazatérésre nemrég lelépett férjét. Aztán, ahogy az várható, szép lassan kiderül, hogy Brett - a férj - rejteget néhány titkot, a nyomozás/keresés pedig olyan helyekre veti Hanket, amelyeken keresztül Winters még érzékletesebben tudja bemutatni, hogyan reagál Átlagamerika arra, hogy már csak három hónapja van hátra a bolygónak (augusztusban járunk, a meteorit becsapódása pedig októberre várható).
A főbb állami és szociális rendszerek már rég szétestek, nagyjából a víz az egyetlen, ami még folyik a csapból, de távközlés, áram, rendfenntartás, egészségügyi ellátás, termelés és normális kereskedelem már rég nincsenek. Az emberek többsége bakancslista-kipipáló útra indult, vannak, mások kommunákba szerveződve várják az elkerülhetetlent, sokan fosztogatnak, néhányan legalább a látszatát próbálják fenntartani korább, normális életüknek, és vannak olyanok is, akik még mindig nem hiszik el, hogy ennyi volt a móka, és rendületlenül, összeesküvést kiáltva hisznek abban, hogy ez az egész csak a háttérhatalom műve és igazából van megoldás az aszteroida ellen (esetleg nem is létezik).
Kelet-közép-európaiként nem egyszerű azonosulni az ilyen kendőzetlenül átlagamerikai történetek karaktereivel. A rendíthetetlen nyomozó felénk nem épült be ennyire szervesen a folklórba (ahogy a hasonlóan elszánt postás sem), soha nem éreztük azt, hogy mi vagyunk a világ leghatalmasabb országa, nincsenek hippikommunáink, egyedül a szélsőjobbos “patriotizmus” és a háttérhatalmas összeesküvés-elméletek lehetnek ismerősek, ideális esetben persze csak a Chemtrail rajongói klub tagjai által szemlézett posztokból és kommentekből. Az emberi vonal viszont ugyanaz, személyes szinten mi is hasonlóan reagálnánk és cselekednénk, mint a regény karakterei (közül sokan), és ezt Winters váratlanul jól képes átadni az olvasónak.
Az ehhez hasonló történetek szinte kiabálnak a tanulságkeresés, filozófiai elmélkedés után. Nyilván Winters sem hagy ki egy ilyen lehetőséget, Palace és a többiek azért időnként elgondolkodnak az emberiség és a világ nagy kérdésein, vagy éppen cinikus megjegyzésekkel fejezik ki véleményüket. Nagy előnye viszont a Végső ígéreteknek, hogy nincs úgy túltolva a moralizálás, mint a magyar közoktatás lassan közmondásossá váló biciklije, kínos közhelyhalmaz helyett jól elhelyezett, életszerű gondolatokat és kellemesen fanyar humort kapunk.
Vannak olyan szerzők, akik nem akarnak műfajmegújtók lenni, ellenben ügyesen válogatják össze és használják az elmesélni kívánt történetükhöz a megfelelő eszközöket. Winters is ilyen, Az utolsó nyomozó-trilógia teljesen jól összerakott, szórakoztató és a preapokaliptikus díszlethez képest egészen könnyed történet, legalábbis az első két kötet alapján. Ha minden igaz, idén érkezik a befejező rész is, kíváncsian várom, hogy melyik lehetséges végkifejletet választja a szerző - esetleg meg tud-e lepni egyszer úgy igazán.
--
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadási év: 2016
Eredeti megjelenés: 2013
Eredeti cím: Countdown City
Fordító: Orosz Anna
Borító: Kuszkó Rajmund
ISBN: 978-963-4190 45-5
Oldalszám: 266
Ár: 3280,- 2460,- a kiadónál
--
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése