Végre teljes a "Hyperioni énekek": már magyarul is olvasható a tetralógia zárókötete. Ahogy a korábbi kötetekben, Dan Simmos most is óriásit alkotott, az Endymion felemelkedése is nagyszabású és intelligens regény.
Ha egyetlen szóval kell jellemezni Dan Simmons Hyperion Cantosát: elképesztő. Nem véletlenül minden idők egyik legnagyszerűbb sci-fi sorozata, az elsőtől az utolsó részig folyamatos, magas színvonalon mozognak a regények, hatalmas fantáziával, változatossággal és komolyan elgondolkodtató részekkel kápráztatva el az olvasót. Ahogy az első három kötetről, a befejező, negyedik részről is csak szuperlatívuszokban érdemes beszélni, Simmons nem pusztán megugorja a "jó sci-fi" mércéjét, hanem közben csak úgy mellékesen átszökken a fél galaxison, mindenki más pedig (kis túlzással) legfeljebb csak nézhet utána.
A hatalmas, több mint nyolcszáz oldalas terjedelem miatt (nagyjából másfélszer hosszabb, mint bármelyik előzmény) az Endymion felemelkedése nem annyira mobil darab, ezt a hátrányát viszont a kellemesen hosszúra engedett, ugyanakkor mégis meglepően feszes történetmesélés bőven ellensúlyozza. Innentől pedig kit érdekel, hogy nem kényelmes fél kézzel egyensúlyozni a tömött metrópótlón csütörtök este, az ilyesmit úgyis az otthon melegében olvassa szívesen az ember, amikor nem szakítja félbe az evolúció természetéről tartott filozófiai eszmefuttatást a kaller, vagy a tempós és látványos akciójeleneteket a világ tetején az, hogy a következő megállónál le kéne szállni.
Ahogy tavaly ősszel az Endymionnál írtam: "Dan Simmons legendát teremtett a Hyperionnal, a Hyperion bukásában beengedte az olvasókat a színfalak mögé, az Endymion majd' háromszáz évvel későbbi eseményei során pedig megmutatja, hogy mire lehet használni egy legendát." Az Endymion felemelkedése újabb réteggel egészíti ki a történetet, a mottója pedig a klasszikussá vált Clarke-i idézet lehetne: "Bármilyen kellőképpen fejlett technológia gyakorlatilag megkülönböztethetetlen a varázslattól." Ez nem spoiler, de érdemes észben tartania mindenkinek a regény (sőt, tulajdonképpen az egész tetralógia) olvasása közben, érdekes asszociációkra, gondolatjátékokra és bizonyos események, jelenségek esetleges megfejtésére ad lehetőséget.
 |
| A Shrike a Tien-san bolygón |
Aenea és Raul szünetet tartanak világokon átívelő útjuk során, a leendő messiás-lány eközben M. Wright értő útmutatása alatt sajátítja el az építészet mesterfogásait és fedezi fel saját tanítói, vezetői képességeit. A látszólagos nyugalom azonban nem tarthat sokáig, hamarosan ismét kezdetét veszi az eposzi zarándoklat - akár odüsszeiának is nevezhetnénk -, ám most Raulnak hátra kell hagynia védencét és újdonsült szerelmét, hogy egyedül vágjon neki a Tethys-folyónak. Míg újra találkoznak, ismét elképesztő vidékeket jár be, ez a kötet már mozivászonra kívánkozik, nem tévésorozatnak, mint a Hyperion. Az újabb utazás minden eddiginél komolyabb erőpróba Raul számára, csak egy dolog lebeg a szeme előtt: a végén ismét találkozhat Aeneával (akinek a románcon kívül az emberiség megmentésére sem árt koncentrálnia).
És ez még csak a kezdet, a kötet felénél sem járunk, a nagyja még hátra van... A Pax mocskos machinációi, titkos háttéralkuk a Vatikánban, a kereszt(ény)séget elutasítók kegyetlen elnyomása és a Számkivetettek elleni, brutális népirtó hadjárat, az InforMag mesterséges intelligenciáinak szándéka és megannyi más izgalmas, elszomorító, lelkesítő, érdekes, dühítő és elgondolkodtató esemény vár ránk, Simmonst most sem hagyja cserben írói tehetsége. Sokak szerint az Endymion és az Endymion felemelkedése visszalépés a Hyperionhoz képest, én a magam részéről nem osztom ezt a véleményt. Az tény, hogy az Endymion sokkal kevésbé bonyolult és összetett regény, elvégre kell egy kis pihenés két ilyen kötet után, az Endymion felemelkedése viszont bizonyos szempontból talán még magát a Hyperiont is felülmúlja, de legalábbis mindenképp méltó sorozatzárás.
 |
| A Tien-san függőkolostorai (JBellio rajza) |
Hogy mi a dolog igazi szépsége? Simmons nem olcsó, coelhói frázisokkal próbálja megnyerni az olvasóit, hanem valóban intelligens és komoly gondolatokat ad szereplői szájába, mindig összhangban az adott karakterrel és folyamatosan tartva a kellően magas színvonalat. És eközben nem válik követhetetlenül magasröptűvé, erőltetetten filozofikussá a regény, olyan szinten emberközeli marad, hogy az egyik kulcsfigura konkrétan vesekőtől szenved, és még a messiásnak kikiáltott Aenea sem hagyhatja maga mögött ember-volta kellemetlenebb következményeit. Raul és Aenea szerelme még a szőrösszívű férfi olvasók szerint is a világirodalom egyik legszebb romantikus történetszála, szimbolikája pedig egyértelműen mutatja, hogy nagyon is itt a helye, nem csak a női közönség megszólítása miatt került a kötetbe.
Ahogy a Kraken, az Endymion felemelkedése is terjedelmében hordozza a többszöri csavar és a bővebb kifejtések lehetőségét, ami a szokványos, két-háromszáz oldalas köteteknél, legalábbis együtt, szinte soha nem fordul elő. Ehhez jön még Dan Simmons módszere: a tetralógia kötetei valamelyest más szemszögből mutatják meg a világot és a történéseket, minden egyes résszel megmagyarázva valamit és fölvetve újabb kérdéseket. Nem minden magyarázat tökéletes - a Shrike-ra vonatkozó dolgokkal például nem vagyok kibékülve, sokkal szimbolikusabb és logikusabb megoldás is születhetett volna, de ha már ezt választotta, némi visszacsatolás a korábbi részekhez még elfért volna -, viszont a végkifejlet kellően bátor és az is jó, hogy nem magyaráz mindent túl, marad helye továbbgondolandó, megvitatható kérdéseknek.
 |
| A Shrike (Silberius alkotása) |
Ha tetszettek az előző részek (van, akinek nem?), ez is kötelező - az első 97 oldalt elolvashatod itt, a blogon is -, ha pedig még nem olvastál semmit a tetralógiából, de szereted a sci-fit és/vagy úgy általában a kiemelkedően minőségi irodalmat, kezdj neki az elején. Sziklamászóknak, építészeknek és sárkányrepülőknek is erősen ajánlott.
--
Kiadó: Agave Könyvek
Kaidási év: 2013
Eredeti megjelenés: 1997
Eredeti cím: The Rise of Endymion
Fordító: Huszár András
Borító: Kuszkó Rajmund
ISBN: 978 615 5272 33 2
Oldalszám: 832
Ár: 4480,- (borítóár), 3360,- (Agavebolt)
--
A Szubjektív Kultnapló a Google+-on, a Facebookon és a Twitteren is elérhető, ha pedig kíváncsi vagy, hogy mit olvasok éppen, figyelhetsz a Molyon is.
Az év legjobb könyve. Az első kötet picit még néha nyögvenyelős, de a 2-3-4. könyv világbajnok, lélegzetelállító és a többi. Éljen az Agave!
VálaszTörlésSzerintem mi nem ugyanazt a regényt olvastuk: baromira túl van írva, kb. 300 oldal felesleges, igazán a 600. oldaltól indul be az, amiért a Hyperiont szeretem, Raul egy teljesen idióta figura - egyetlen mentsége, hogy ezt ő maga is elismeri -, a szerelmi szál pedig elég sok helyen volt számomra izzadságszagú. Fele ilyen hosszan nem bosszantanának ezek, de még a végső feloldások közben is sok dologról úgy érzem, nem kellő arányban beszélt (Szákivetettek, oroszlánok, tigrisek és medvék [aki nem találja ki, ki volt az "ügynök" az túlbecsülte a regényt] stb.) és engem a Shrike magyarázat sem elégített ki. Összességében csalódtam, messze van a két Hyperiontól.
VálaszTörlésRészletek hamarosan az SFmagon.
Ízlés kérdése, én kifejezetten szeretem, ha egy történetben van helye a hosszabb elmélkedéseknek. Szerintem a Konzulváros volt túlírt, nem ez, azzal viszont egyetértek, hogy a Shire-téma kevés volt és gyenge, egyáltalán nem méltó ahhoz, amit az első két kötetben felépített.
TörlésImádom. Csak egy hete tudtam elkezdeni, és most letenni (a vizsgaidőszak miatt, karácsony óta nálam van a könyv, nagyon viszketett a tenyerem utána). A blogomon az előbb próbáltam összefoglalni, de hiábavaló, mintha azt akarnám leírni, milyen hangja van a fénynek. Kvázi végig hitetlenkedtem, nevettem, ámultam az eseményeken, és ami számomra egy picit meglepő: a szívfacsaró részeken sírtam (a végén már komolyan vissza kellett fognom magam - anyának hogy magyarázzam el, hogy mi van?:)), pedig jómagam egy szőrösszívű férfi vagyok, és mégis - Dan Simmonsnak sikerült úgy írnia az Aenea-Raul románcról, hogy egy pillanatig sem éreztem soknak, csöpögősnek, klisésnek, mert egyszerűen amikor két ember halálosan szerelmes a másikba, az csak egyszerűen szép (vagy csak NAGYON elkapott a regény).
VálaszTörlésViszont a legjobban Aenea tanításai tetszettek (ehhez hozzájárulhatott, hogy az ilyen részekhez mindig úgy hajnali 1-2 felé jutottam el, csak egy lámpa világít, semmi és senki nem zavar közbe), nagyon szerettem volna, ha ebből több van, pedig így is igen terjedelmes könyvről beszélünk.
A Shrike-magyarázatot én is sutának találom, bár már az Endymionban sem játszott akkora szerepet. Nem vagyok irodalmi szakértő, értékelő, őszintén szólva alig konyítok valamit az irodalom tudományához, de itt már egyszerűen nem volt egy feltétlenül lényeges karakter, eljátszotta a maradék, pici szerepét, hogy aztán visszatérjen a bárkafával a Hyperionra.
Igazából ha a Hyperion sorozat lenne, ez a könyv önmagában több film lenne csak, másképp nem tudnám elfogadni, hogy bármi is kimaradjon belőle, roskadozzon csak a néző a Jáde Palota, a függőkolostor, vagy épp a Bioszféra látványa alatt, gyönyörködjenek ők is a Számkivetettek angyalszárnyaiban, és hiába sejtjük a végét, hadd rázza meg őket is.
Két dolgot sajnálok csak: hogy elolvastam, és hogy azok a fránya betűk nálam is kopásnak indultak (a másik három regénynél eddig nem), egyébként pedig könyvespolcom egyik legnagyobb kincse.
És amit kihagytam of course, hogy ennyire látványosan hatással könyv nem nagyon volt rám: mondjuk még a Metró 2033 a benne megbúvó félelem miatt, az Egri csillagok, és az Elátkozott királyok-sorozat Druontól, de ez most azokon túltesz. Mint amikor felfedeztem Bowie zenéit, itt-ott talán még átfedés is van.
TörlésAbszolút egyetértek (leszámítva a Metró 2033-as részt, az nekem nem jött be igazán), nem tudok mást hozzátenni :)
Törlés