John Wyndham: Szemünk fényei

"– Kollektív tudat? – borzongott meg Aenea. – Fúj. El tudsz képzelni ennél unalmasabb és visszataszítóbb jövőképet?" (Dan Simmons: Endymion felemelkedése)

2013-ban olvasva kényelmetlenül elavultnak hat John Wyndham 1957-es regénye. Az eltelt ötvenhat év önmagában nem indokolná ezt, elég csak Asimov 1942-50 között részletekben publikált Alapítványára gondolni, de a Csillagközi invázió is alig két évvel későbbi, mint a Szemünk fényei. Tény, hogy ekkoriban robbant igazán nagyot a science fiction és nem mindenki tudott alkalmazkodni az új trendekhez, viszont az is, hogy ez a regény sokkal inkább a tizenkilencedik század végi történeteket idézi írástechnikai szempontból. 

Ha egymás mellé teszi az ember Bram Stoker 1897-es Drakuláját és a Szemünk fényeit, az egyetlen dolog, ami elárulja, hogy nem azonos korban íródott művekről van szó, a technológiai fejlődés. Stokernél a viaszhengeres fonográf a high-tech netovábbja, Wyndham szereplői pedig telefonálnak, autóznak és repülnek, a hozzáállásul viszont éppen olyan naiv (majdhogynem bamba), mint hatvan évvel korábban, és ez nem tesz jót a történetnek sem. 

Kontextusából kiragadva még kevésbé élvezhető a regény: az 1950-es évek az ufóinváziós történetek (filmek, regények és képregények egyaránt) időszaka, talán azóta sem volt még egy olyan évtized egészen mostanáig, amikor ennyi ilyen tematikájú film készült. Magyarország jobbára kimaradt ezekből (szovjetek, vasfüggöny, nyugati dekadencia stb.), aki nem rajongó, a teljesen más kort képviselő Világok harcán és a Harmadik típusú találkozásokon kívül aligha tudna más címet mondani a kilencvenes évek végénél korábbról. Mostanában persze újra ellepték a mozikat a bolygónkat elözönlő földönkívüliek (A függetlenség napja, Transformers, Cowboyok és űrlények, Battle: Los Angeles, Bosszúállók stb.), de ez már teljesen más irány.

"A science fiction legkülönösebb története a furcsa gyerek-démonokról" (az 1960-as filmadaptáció plakátja)

Ilyen összehasonlításban a történet még megállja a helyét, bár egyáltalán nem tűnik olyan újítónak, mint valószínűleg az ötvenes évek végén (ámbár a szintén a kollektív tudat jelenségével foglalkozó, lényegesen népszerűbb Több mint emberi négy évvel korábban jelent meg), hiszen napjaink filmjei aligha a csavaros történetükről híresek, de a lassú, időhúzós történetvezetés és néhány kivételtől eltekintve a szereplők rettenetes naivitása, illetve a profizmus teljes hiánya mai szemmel már nehezen megbocsátható. Már a Drakulában is gáz volt, amikor a csaj harmadszorra is vérhiányosan ébredt, de még mindig betegségnek tulajdonította mindenki a dolgot és senkinek nem jutott eszébe összefüggést keresni a rejtélyes fognyomokkal a nyaki ütőér közelében, de oké, az még a 19. század vége, nem volt annyi fantasztikus regény és így rutinja sincs az embereknek abban, hogy milyen egy vámpírtámadás... Na de az, hogy a hidegháború paranoiás, feszült légkörében egyetlen megfigyelő műhold, egyetlen radar nem veszi észre, hogy leszállt egy jókora űrhajó, utána pedig senkinek nem jut eszébe behatóbban tanulmányozni a titokzatos bénítómező hatását, több mint valószínűtlen. Arról nem is beszélve, hogy ha a faluban már egyébként is ott a katonai kutatóközpont, akkor az a minimum, hogy a kis űrlényekkel terhes nőket beviszik vizsgálatra, a megszületett gyerekeket pedig szigorú megfigyelés alatt tartják, elzárt laboratóriumokban ahelyett, hogy a kutatóközpontból sulit építenek nekik és hagyják őket szabadon kóborolni.

Pedig első pillantásra még jól indul a történet: semmi szuperhősködés vagy ilyesmi, az elbeszélő karakter és felesége teljesen emberien viselkednek és a sztori is érdekesnek tűnik. A második fejezetnél már kezdhet gyanakodni az olvasó, hogy minek közelít ekkora távolságból a szerző és mi ez a viktoriánus modorosság, aztán amikor valahol a hatodik fejezet táján még mindig nem történt semmi és a száraz, drámai felhangoktól mentes esetleírásba egy terhességi kisokos kivonatolt részletei kezdenek keveredni, valószínűleg mindenkiben felmerül, hogy előrelapozzon néhány fejezetnyit, hátha ott már van valami izgalom, vagy legalább halványan érdekes esemény. De nincs, ehelyett inkább ugrunk az időben és az idegenek által megtermékenyített nők megszülik gyermekeiket és visszatérnek a faluba, ahol a porontyok felcseperednek és elkezdenek furán viselkedni. Ez már egész érdekes, néha még izgalmas is - lenne, ha nem volna harminc oldal üresjárat minden értékelhető jelenet, esemény vagy gondolat között, ami egy alig kétszázhúsz oldalas regény esetén annyira nem ideális.

Látjátok gyerekek, ha kevés az ötlet, írjatok inkább novellát (az 1960-as filmváltozat egyik jelenete)

Negyven-ötven oldalba sűrítve kiváló, feszes és érdekfeszítő kisregény lehetne a Szemünk fényei, elhagyva a fölösleges köröket és üresjáratokat, nagyobb hangsúlyt fektetve a valóban érdekes dolgokra. Ebben az esetben tényleg értelmetlen az időhúzás, nem tudunk meg többet az egyes szereplőkről (akiknek egyébként is legfeljebb a krónikás és az élő díszlet funkciója jut), nem viszi előre a cselekményt, egyedül a karakterszámot növeli. Lehet, hogy John Wyndham amúgy jó író (A triffidek napját sokan dicsérik), ebben a regényben viszont sem komoly írói kvalitásokat, sem igazi újítást, sem magvas gondolatokat, de még igazán érdekes történetet sem sikerült felfedezni. Emiatt felmerül a kérdés: ha már olvasható magyarul a Több mint emberi és elérhetőek más, jóval stílusosabb ufóinváziós regények, mi értelme volt egyáltalán magyarul is megjelentetni? Hol van az a határ, ami után már nem érdemes középszerű történetekkel bajlódni a sci-fi történelemben játszott esetleges szerepük miatt sem, hanem csak a korszak legjobbjait (újra-) kiadni? Sajnos ezt a regényt igazán jó szívvel nem tudom ajánlani, legfeljebb azoknak érdemes elolvasni, akiket érdekel, hogy milyen út vezetett Vernétől és Wellstől a modern sci-fihez, vagy valami különös okból a földönkívüli inváziós történetek rajongói.

--
Kiadó: Metropolis Media (Galaktika Fantasztikus Könyvek)
Kiadási év: 2009
Eredeti megjelenés: 1957
Eredeti cím: The Midwich Cuckoos
Fordító: F. Nagy Piroska
Borító: Sallai Péter
ISBN: 978 963 9828 35 3
Oldalszám: 233
Ár: 2670,-
--
A Szubjektív Kultnapló a Facebookon, a Google+-on és a Twitteren is elérhető, ha pedig kíváncsi vagy, hogy mit olvasok éppen, figyelhetsz a Molyon is.