Raana Raas: Csodaidők - Az ogfák vöröse

Régebben azt írtam, hogy nők ritkán írnak sci-fit. Ezt fenntartom, kiegészítve azzal, hogy magyar nők még ritkábban, úgyhogy jelen kötet (és a folytatása) igazi ritkaság. Persze nem ez motivált, már egy ideje nézegetem a Csodaidők tetralógia első két kötetét az Alexandrában, de valamiért soha nem vettem meg. Aztán szerdán (február 12.) betévedtünk a könyvtárba és a kedvenc polcomon ott figyelt az eddig kiadott két kötet, most meg itt vannak nálam, az első bevégezve.

Valamikor a távoli jövőben járunk, de a bonyolult sci-fi-környezet voltaképpen csak díszlet, illetve arra szolgál (nem tudom mennyire tudatosan), hogy egy átlagos történetnél nagyobb agymunka szükségeltessék a műhöz: Tolkien és a többiek után szabadon itt is van összetett és idegen társadalmi berendezkedés meg kitalált nyelv, ami azt eredményezi, hogy az első párszáz oldal során az ember eléggé sokat lapozgat a könyv végére. Ezáltal némileg vontatottá válik a cselekmény, meg úgy általában kicsit nehéz belerázódni, de ha sikerült megjegyezni néhány tucat kifejezést meg a szereplők nevét meg az egész környezetet, akkor már kifejezetten élvezetes, gördülékeny és magával sodró a sztori.

Eleinte több, időben párhuzamos szálon fut a történet: Egy árvaházban élő kislány, egy tekintélyes politikai vezető és egy apja ellen lázadó fiú életébe nyerhetünk bepillantást, a szálak persze egy idő után összefonódnak... Amilyen összetett a világ, olyan kidolgozottak a szereplők is, ugyanúgy léteznek, gondolkodnak, éreznek és hibáznak, mint bárki. Ennek alapján persze ez az egész megfelelne a "szépirodalomról" alkotott, szándékoltan öncélú és többé-kevésbé cinikus definíciómnak: "hétköznapi emberek, hétköznapi helyzetekben, hétköznapi problémákkal" (de akkor minek olvassuk, hiszen mi is ilyenek vagyunk?), viszont szerencsére ott van a már említett idegen társadalom és nyelv, ami már elég ahhoz, hogy meglegyen benne az a plusz, amitől több lesz, mint a soha nem látott apja után sóvárgó kislány, az elvekkel és eszmékkel teli lázadó kamasz és az összeomlóban lévő életű politikus-pap "átlagmeséje". Kicsit sarkítva azt is lehetne mondani, hogy ha a korai huszadik századi Moszkvában játszódna a történet idegen világok helyett, akkor bele sem kezdtem volna, de ez már tényleg értelmetlen.

Miután a Föld szűk lett az emberiség számára, a Homo Sapiens kirajzott, mint oly' sok más történetben, az egyik hajó viszont eltévedt, de sikerült egy lakható bolygón landolniuk, aztán a századok során, amíg elszigetelten éltek, lassan átalakult a kultúrájuk, nyelvük, de még ők maguk is. Igaz, csak annyira, hogy az átlagosnál tovább élnek és egyesek közülük tudják érzékelni az érzelmeket és részben befolyásolni az embereket. Aztán amikor a technológia tovább fejlődött, sikerült felvenniük a kapcsolatot az emberiség többi részével, saját nyelvük, a nitan mellett elsajátították a "közös nyelvet", a lisht is, illetve a megváltozott helyzetnek társadalmi hatásai is lettek. A klánszerű nagycsaládokban élő niesiek előtt megnyílt a lehetőség a kiszakadásra, vagyis arra, hogy otthagyják a nem megfelelőnek tartott rendszert, ami persze mindenféle problémákat felvet, ennek a történetben is fontos szerepe van, na meg politikai és eszmei ellentétek is kialakultak, a jelen helyzet már háború felé közelít...

Szóval eléggé nagyszabású a történet, de emberközeli nézőpontból, a kötet végére sikerült eljutni odáig, hogy tényleg megszeressem és kíváncsi legyek a folytatásra, amivel csak annyi a gond, hogy az Animus visszamondta a kiadást (részletek a csodaidok.hu-n), úgyhogy a második kötet után jöhet hosszú várakozás, amíg nem lesz új kiadó. És ez még azt is kérdőjelessé teszi, hogy felkerüljön-e a polcra ez a két könyv, mert azért az egységes kiadás jobban mutat, még ha várni is kell rá.


Kiadó: Animus

Kiadási év: 2006
Eredeti cím: -

Fordító: - (Író valódi neve: Görgey Etelka)

Oldalszám: 447