Bram Stoker: Drakula

Itt kezdődött minden. A vámpírtörténetek öregapja, gótikus horror a klasszikus erdélyi vámpírról, egy olyan szerzőtől, aki soha életében nem járt Kelet-Európában. Több mint száz évvel és rengeteg adaptációval az eredeti megjelenés után egészen más élmény, mint a tizenkilencedik század végén lehetett, de így is érdekes irodalmi kaland. 

Soha nem érdekeltek különösebben a vámpírok, de az általános kíváncsiságom nem hagyott nyugodni. Annak idején még a Twilightot is képes voltam elolvasni, csak hogy kiderítsem, mit esznek rajta az emberek, most pedig a vámpírhistóriák történetének másik végére tettem kirándulást. Egészen megdöbbentő, hogy a Bram Stoker gótikus levélregényének ikonikus, élőholt szörnye száz évvel később csillámpónivá transzformálódott egy mormon írónő primitív-romantikus bestsellerében bukkant fel, mint a tinilányok nedves álmainak netovábbja. 

A Drakula jelenleg egészen mást jelent, mint a tizenkilencedik század végén a kortárs olvasóknak. Kultúrtörténeti értéke vitathatatlan, már nem csak egy borzongató kalandregény a sok közül, hanem az irodalmi vámpír archetípusának megteremtője és az aktuális szórakoztatóirodalmi trendek követői tulajdonképpen a népszerű urban fantasy előfutárát is fölfedezhetik benne. Viszont az is tény, hogy borzongató hatása mára jelentősen megfakult, a mai olvasó ingerküszöbe lényegesen magasabb és más stílusú, részletesebb leírásokhoz vagyunk szokva. 

Alan Glynn: Csúcshatás (könyv)

Alan Glynn regényével majdnem olyan gyorsan lehet haladni, mint ha az olvasó is beszedett volna néhányat az MDT-48-ból. Kifejezetten gyors, jól felépített történet drogfüggőségről, üzleti világról és önismeretről - a Csúcshatás érdekes és inspiráló olvasmány, na nem különféle fura szerek szedésére inspirál, hanem meglévő szellemi kapacitásunk kihasználására. 

Egy kicsit sajnálom, hogy a filmadaptációt láttam előbb, ami ugyan hűen tükrözi a könyv nagy részét, egyes részletek viszont nem kimaradtak, hanem pontosan az ellenkezőjük került a forgatókönyvbe - általánosságban persze a könyv a jobb, de például a film befejezése kimondottan tetszett (még ha az nem is, hogy a könyv antihőse itt pozitív karakterként jelenik meg), végre nem egy szokványos drogos történet, hanem valami csavar is van benne. 

A Csúcshatás történetének íve nem meglepő módon jellegzetes párhuzamot mutat a Virágot Algernonnak c. klasszikussal, bár azért messze nem ilyen szélsőségek között mozog a főszereplő, az igazán érdekes része viszont nem ez, hanem Alan Glynn stílusa, ahogy mindezt elénk tárja. Ez pedig hasonló képesség, mint Andrzej Sapkowskié: hosszas leírások nélkül, pusztán a megfelelő kifejezések használatával, pár szóban képes hangulatot teremteni, környezetet bemutatni és a külső szemlélő nélküli, E/1-es elbeszélés ellenére tökéletesen érzékelhetővé tenni a változást, amit a szer okoz főszereplőnkben. 

Eoin Colfer: Artemis Fowl 1. - Tündérekkel életre-halálra

Eoin Colfer sorozatának első része, az Artemis Fowl - Tündérekkel életre-halálra nem véletlenül tett szert nagy népszerűségre. Izgalmas, humoros, szórakoztató olvasmány, leginkább tizenkevés éveseknek ajánlott. 

Tizenöt éve biztos imádtam volna ezt a könyvet. Sajnos viszont csak 2001-ben jelent meg, akkoriban pedig már inkább Tolkient, Asimovot és Zsoldos Pétert olvastam, ennyire "gyerekkönyvnek" látszó tárgyat már csak kamaszos dacból sem vettem volna a kezembe. Most viszont az élet úgy hozta, hogy kölcsönkaptam a sorozat első két részét és az elsőt be is daráltam nettó időben kb. két óra alatt - a nagy betűk, kis oldalak és laza szedés előnyei... 

A sztori nem különösebben bonyolult, de még bőven érdekes, a karakterek között akadnak kifejezetten ellenszenvesek (mint például a címszereplő) és szimpatikusak is, a világ kicsit kaotikus, a stílus pedig alapvetően kalandos-humoros, utóbbi viszont néha mintha nem igazán tizenegy-két éves gyerekeknek szólna, időnként túl felnőttesek a poénok, máskor pedig olyan egyszerűek, hogy valószínűleg már a célközönség is kicsit kínosnak érzi. Összességében azért persze rendben van, gyors és ingergazdag kötet, amire szükség van a kötelező olvasmányok között, mint ahogy a tökfőzelék után is kell valami desszert - viszont ha valaki megpróbál kizárólag csokitortán élni, elég hamar rájön, hogy annyira nem jó ötlet. 

Derek Landy: Skrupulus Fondor

A Harry Potter-jelenségnek köszönhetően az "urban fantasy" egyre inkább utat talál az ifjabb korosztályhoz is: e könyv egy újabb példa erre. Itt-ott fellelhető némi hasonlóság Lukjanyenko zseniális Őrség-tetralógiájával, de ez betudható a műfaji sajátosságoknak.

Adva vagyon egy több, mint figyelemfelkeltő borító és egy nem túl bonyolult történet, amolyan egyestés sztori a gyorsan olvasóknak, a célközönségnek azért talán két-három napjába is beletelik, mire elolvassa. Mivel lehet ezt még jobban integrálni a modern társadalomba? Hát egy weboldallal, ahol "interaktív tartalmat" is talál a kibercsemete. A kisbetűs nyugaton ez nyilván nem ismeretlen jelenség, nálunk viszont felettébb szokatlan, hát még az, hogy magyar nyelvű változatot is létrehoznak a neten. Az Ulpius kiadó valószínűleg nagy dobásnak szánta a sorozatot, hogy ennyi energiát fordított rá, valamit viszont mégis elrontottak, ha két évvel az első kötet megjelenése után sem jött ki a folytatás, ezt meg a kifutó könyvekkel kereskedő Könyvudvarban vesztegetik potom pénzért.

Ja, azért a sztoriról is illene mondani valamit. Egy tizenkét éves kislány, Stephanie, miután gyanús dolgokkal foglalkozó nagybátyja nem egészen tisztázott körülmények között elhunyt, mindenféle furcsa eseményekbe keveredik, amiben nagy szerepet kap egy beszélő csontváz (lásd a borítón), gonosz varázsló, vámpír- és zombifélék, és mindez egy Haggard nevű, brit tengerparti városkában játszódik (nem összekeverendő a német metálzenekarral). A cél pedig természetesen a világ megmentése.




Kiadó: Ulpius-ház
Kiadási év: 2007

Eredeti cím: Skulduggery Pleasant

Fordító: Juhász Viktor

Oldalszám: 333