A kortárs fantasy talán legbadassebb mágiája a lőpormágusoké, amit Brian McClellan a trilógia második kötetében csak tovább erősít. A Karmazsin hadjárat jó érzékkel folytatja a Vérrel írt ígéretek történetét és készíti elő a terepet a befejezéshez.
Brian McClellan komor hangvételű (de a megfelelő pontokon jól eltalált humorral lazított) Lőpormágus-trilógiájának első része nagyon bejött. Kiválóan eltalálta a pszeudo-tizennyolcadik századi, forradalmi, kora-modern hangulatot, egyedül a túlságosan epikus fantasysre sikeredett utolsó fejezetekbe és a kissé logikátlan földrajzba lehet belekötni.
A Karmazsin hadjárat jó érzékkel viszi tovább ezt a vonalat, hangulatában inkább az előző rész elejére hajaz, ugyanakkor érezhetően emeli a téteket a finálé előtt.
A Kez Birodalom egyre komolyabban fenyegeti Adrót, erőit a hegyekkel körülvett ország délnyugati csücskénél található átjáróra koncentrálva. A sokszoros létszámfölény és komoly mágikus támogatás ellen Tamás tábornagy serege erővel nem tudna helytállni, egy ügyes trükkre van szükség. Csakhogy a hadicsel balul sül el és a tábornagy pár ezer katonával ellenséges földön ragad, nyomukban a kez hadsereg javával. Eközben Tániel nem sok sikerrel próbálja feldolgozni az előző rész végén történteket, Adamat detektív pedig elrabolt feleségét keresi, de nyomozás közben valami sokkal rosszabbat talál annál, amire számított.
Egy forradalom csak a kezdet, nem lehet kivégezni a korábbi vezetést és utána tétlenül várni, hogy a gazdaság, a kommunikációs és szociális rendszerek, az oktatás és minden egyéb, ami egy normális társadalom kellékei közé tartozik, szépen működjön tovább. A rendszert újraszervezni sokkal keményebb meló, mint guillotine alá vezetni egy királyt és néhány főurat, az átmeneti káoszt pedig egyesek természetszerűen meg fogják próbálni kihasználni. A kereskedők, a szervezett alvilág, az elűzött vezetés támogatói, a koncra éhes szomszéd országok mind-mind a saját pecsenyéjüket sütögetik a forradalom lángjainál, az idealisták pedig kénytelenek feladni vagy kompromisszumokat kötni.
Szerkezetét és stílusát tekintve a Karmazsin hadjárat tipikus középső regény. Fontosabb új karakterek csak visszafogott számban bukkannak fel, majdnem közvetlenül folytatja a Vérrel írt ígéretek történetét és szinte minden a lezáró kötetet készíti elő. Ám egész szépen sikerül elkerülni a középső regények jellemző hibáit: az átvezető jelleg egyáltalán nem zavaró mértékű, a történet ezúttal is izgalmas, a világbővítés és a karakterek hátterének, személyiségének árnyalása pedig ezzel együtt bőven elég ahhoz, hogy ne lehessen "megélhetési trilógiának" nevezni a lőpormágusok történetét.
A mágiarendszerek és a stílus miatt sokan Brandon Sandersonnal állítják párhuzamba Brian McClellant, ennél a résznél viszont elkerülhetetlen az összehasonlítás Steven Eriksonnal is. Tamásék menetelése, nyomukban a kez sereggel, a Tremorlor kapuját idézi, persze jóval kisebb léptékben és terjedelemben. Ami engem egyrészt ráébresztett, hogy mennyire jó lenne újraolvasni a malaza-sorozatot, mielőtt folytatom, másrészt pedig ha valakit Eriksonhoz hasonlítanak, annál nagyobb dicséret nem létezik a kortárs fantasyben. Hangsúlyozom, a hasonlóság csak érintőleges, senki nem Erikson, de a karcos, sötét, "csakazértis" hangulat, amit a durva túlerővel minden józan számítás szerint esélytelenül szembenéző szereplőink története áraszt magából, itt is rendkívül erős élmény.
Csak azért nem mondom, hogy a Lőpormágus-trilógia az utóbbi évek legpozitívabb fantasy-meglepetése, mert van azért A varázslók is, de egyébként tipikusan olyan történet, amit tizenöttől hetvenig bárkinek a kezébe nyomok, ha azt mondja, hogy szeretne valami jóféle kortárs fantasyt (de nem olyan elvetemültet, mint amit Lev Grossman ír), és már olvasott Pratchettet és a Vajákot. Érdemes folytatni, érdemes olvasni - és talán már a befejezésre sem kell olyan sokat várnunk.
--
Kiadó: Fumax
Kiadási év: 2015
Eredeti megjelenés: 2014
Eredeti cím: The Crimson Campaign
Fordító: Rusznyák Csaba
Borító: Gene Mollica, Michael Frost
ISBN: 978 615 5514 41 8
Oldalszám: 583
Ár:4995,- 3800,- a kiadótól
--
A Karmazsin hadjárat jó érzékkel viszi tovább ezt a vonalat, hangulatában inkább az előző rész elejére hajaz, ugyanakkor érezhetően emeli a téteket a finálé előtt.
A Kez Birodalom egyre komolyabban fenyegeti Adrót, erőit a hegyekkel körülvett ország délnyugati csücskénél található átjáróra koncentrálva. A sokszoros létszámfölény és komoly mágikus támogatás ellen Tamás tábornagy serege erővel nem tudna helytállni, egy ügyes trükkre van szükség. Csakhogy a hadicsel balul sül el és a tábornagy pár ezer katonával ellenséges földön ragad, nyomukban a kez hadsereg javával. Eközben Tániel nem sok sikerrel próbálja feldolgozni az előző rész végén történteket, Adamat detektív pedig elrabolt feleségét keresi, de nyomozás közben valami sokkal rosszabbat talál annál, amire számított.
Egy forradalom csak a kezdet, nem lehet kivégezni a korábbi vezetést és utána tétlenül várni, hogy a gazdaság, a kommunikációs és szociális rendszerek, az oktatás és minden egyéb, ami egy normális társadalom kellékei közé tartozik, szépen működjön tovább. A rendszert újraszervezni sokkal keményebb meló, mint guillotine alá vezetni egy királyt és néhány főurat, az átmeneti káoszt pedig egyesek természetszerűen meg fogják próbálni kihasználni. A kereskedők, a szervezett alvilág, az elűzött vezetés támogatói, a koncra éhes szomszéd országok mind-mind a saját pecsenyéjüket sütögetik a forradalom lángjainál, az idealisták pedig kénytelenek feladni vagy kompromisszumokat kötni.
Szerkezetét és stílusát tekintve a Karmazsin hadjárat tipikus középső regény. Fontosabb új karakterek csak visszafogott számban bukkannak fel, majdnem közvetlenül folytatja a Vérrel írt ígéretek történetét és szinte minden a lezáró kötetet készíti elő. Ám egész szépen sikerül elkerülni a középső regények jellemző hibáit: az átvezető jelleg egyáltalán nem zavaró mértékű, a történet ezúttal is izgalmas, a világbővítés és a karakterek hátterének, személyiségének árnyalása pedig ezzel együtt bőven elég ahhoz, hogy ne lehessen "megélhetési trilógiának" nevezni a lőpormágusok történetét.
A mágiarendszerek és a stílus miatt sokan Brandon Sandersonnal állítják párhuzamba Brian McClellant, ennél a résznél viszont elkerülhetetlen az összehasonlítás Steven Eriksonnal is. Tamásék menetelése, nyomukban a kez sereggel, a Tremorlor kapuját idézi, persze jóval kisebb léptékben és terjedelemben. Ami engem egyrészt ráébresztett, hogy mennyire jó lenne újraolvasni a malaza-sorozatot, mielőtt folytatom, másrészt pedig ha valakit Eriksonhoz hasonlítanak, annál nagyobb dicséret nem létezik a kortárs fantasyben. Hangsúlyozom, a hasonlóság csak érintőleges, senki nem Erikson, de a karcos, sötét, "csakazértis" hangulat, amit a durva túlerővel minden józan számítás szerint esélytelenül szembenéző szereplőink története áraszt magából, itt is rendkívül erős élmény.
Csak azért nem mondom, hogy a Lőpormágus-trilógia az utóbbi évek legpozitívabb fantasy-meglepetése, mert van azért A varázslók is, de egyébként tipikusan olyan történet, amit tizenöttől hetvenig bárkinek a kezébe nyomok, ha azt mondja, hogy szeretne valami jóféle kortárs fantasyt (de nem olyan elvetemültet, mint amit Lev Grossman ír), és már olvasott Pratchettet és a Vajákot. Érdemes folytatni, érdemes olvasni - és talán már a befejezésre sem kell olyan sokat várnunk.
--
Kiadó: Fumax
Kiadási év: 2015
Eredeti megjelenés: 2014
Eredeti cím: The Crimson Campaign
Fordító: Rusznyák Csaba
Borító: Gene Mollica, Michael Frost
ISBN: 978 615 5514 41 8
Oldalszám: 583
Ár:
--
Tetszett a bejegyzés? Oszd meg ismerőseiddel is! :)
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése