A következő címkéjű bejegyzések mutatása: misztikum. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: misztikum. Összes bejegyzés megjelenítése

2009. augusztus 5., szerda

Neil Gaiman: Tükör és füst

A szerzőtől korábban olvasott történetek után ez a novellás-verses gyűjteménykötet sajnos kicsit csalódás volt, már ami az irodalmi várakozást illeti. Nyilván ez egyéni ízlésből is fakad, ugyanakkor az utószó-féle "Gondolatok a mítoszokról" rész kifejezetten tetszett.

Maga a kötet a gyűjteményes formából adódóan nem rendelkezik központi szállal, egymáshoz nem kapcsolódó, rövid írások tömege, viszont Gaimanról, mint íróról, talán többet elárul, mint a regényei, hiszen itt mennyiségre és milyenségre is sok ötlet bukkan fel, körvonalazva az azokat kitermelő fantáziát. Ha másért nem is igazán, ezért viszont megérte elolvasni.




Kiadó: Beneficium
Kiadási év: 1999

Eredeti cím: Smoke and Mirrors
Fordító: Csigás Gábor, Horváth Norbert, Laczkó Krisztina, Papp Cseperke
Oldalszám: 345

2009. július 21., kedd

Jenny Randles - Paul Fuller: Gabonakörök

Időtlen idők óta húzódik már ennek a könyvnek a befejezése, talán nem is véletlenül.
Igazság szerint nem mondható túlzottan olvasmányosnak, meg a gabonakörológia is minden bizonnyal jócskán előrehaladt '92 óta, geometrikus mintákkal szegélyezett útján. Ennek ellenére megérte végignyúzni, hiszen kiderült, hogy a szerencsétlen emberiségnek még mindig fogalma sincs a gabonaábrák keletkezésének tényleges kiváltójáról. Ha azóta rájöttek volna a gabonakörológusok, minden bizonnyal elég nagy nyilvánosságot kapott volna a dolog és értesültem volna róla én is, de mivel nem történt meg, ezért a végső áttörés vagy hiányzik, vagy tényleg ufókról van szó. De mivel az ufós verziót a könyv élénken tagadja...

Gabonakör: furcsa, geometrikus ábra a búza- vagy egyéb mezőn, senki nem tudja, hogy hogyan keletkezik, a népszerű teória szerint ufók csinálják (mert unatkoznak, vagy félnek és nem mernek leszállni a Moszkva téren és csak így tudnak nekünk üzenni), valamint előszeretettel hamisítják. Nagyjából ennyi az, amit tudni érdemes ezen objektumokról, a fanatikusabbak már nyilván tisztában vannak a gabonaszálak összefonódásával és forgásirányával, az időnként tapasztalható megnövekedett háttérsugárzással és a varázsvesszőre gyakorolt hatásával, esetleg maguk is hoztak létre efféle mintát valahol a határban... De arról vajon hallott bárki is, hogy egy Meaden nevű meteorológus szerint elektromosan töltött örvény hozza létre az olykor megdöbbentően bonyolult rajzolatokat? Mert hogy ez a könyv leginkább ezt próbálja népszerűsíteni, bár kicsit nehéz elképzelni, hogy csak úgy egy véletlenszerű örvény véletlenszerűen olyasmit hozzon létre, amit a crop circle kifejezésre rákeresve a Google kidob, persze ezek nagy része nyilvánvalóan "hamisítvány". Igazság szerint alig találtam olyat, ami ne tűnne emberkéz által készítettnek...
Akit a Meaden-örvényről szóló fejtegetés nem győzne meg, a kötet második felében hatalmas mennyiségű esetleírással és némi ufológiával fáraszthatja agytekervényeit, majd elgondolkozhat azon, hogy miért nem látta még senki működés közben az örvényt és mi köze van a gömbvillámokhoz.
Az utószó szerint pedig 1990 óta ugrásszerűen megnövekedett a hamisított gabonakörök száma, a netes keresgélés szerint pedig promóciós céllal is készítenek ilyeneket, ez pedig veszélyt jelent a kutatók tevékenységére.







Hogyan viselkedjünk a gabonakörök helyszínén?

Soha ne menjenek be a gabonatáblába, amíg nem kértek engedélyt a tulajdonostól.

Igyekezzenek az esetet előbb megbeszélni a földtulajdonossal, aki feltehetőleg maga is tudni akar a körről, vagy esetleg magyarázattal tud szolgálni a keletkezését illetőleg.

Ha engedélyt kaptak arra, hogy átmenjenek a gabonamezőn, legyenek körültekintőek. Kövessék a traktorsávokat, és feleslegesen ne tapossák le a kör belsejét, amivel kárt okozhatnának az esetleges későbbi vizsgálatok szempontjából jelentős nyomokban. Ha tudnak, készítsenek fényképeket és végezzenek méréseket, de vigyázzanak a helyszínre.



Kiadó: Édesvíz kiadó
Kiadási év: 1992

Eredeti cím: Crop Circles
Fordító: Érszegi András
Oldalszám: 337

2009. június 30., kedd

Neil Gaiman: Amerikai istenek


A történet szerint adva vagyon az USA, ahova nem csak az emberek vándoroltak be, hanem magukkal vitték képzeletük segítségével az isteneiket is, így a különféle kultúrák természetfölötti* lényei is kénytelenek voltak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Az elmúlt időkben ráadásul az emberek elfordultak tőlük és új bálványokat találtak a média, a fogyasztás és hasonlók személyében, akik bizony erős konkurenciát jelentenek a régi isteneknek. A súrlódások egyre gyakoribbak, egy nagyobb összeütközés is a küszöbön áll. Ebbe a helyzetbe csöppen bele börtönviselt főszereplőnk, akit tulajdonképpen zsarolással vesznek rá, hogy az istenek küldönce legyen, az már a poén lelövése lenne, hogy melyiké, de viszonylag hamar feltalálja magát ebben a különös szituációban.

Az egyik kedvenc filmem címe Interstate 60 (magyarul Úttalan út és a DVD hátlapszövege mellesleg hülyeség). Ez és Gaiman könyve meglepően egy világ része, pedig hivatalosan a kettőnek nincsen köze egymáshoz. Vajon a téma ennyire benne lenne a nem létező amerikai folklórban? Mindenesetre érdekes.

A jól megírt történet iskolapéldája annak, hogy hogyan lehet réges-régen létező elemeket városi legendákkal összegyúrva olyasmit alkotni, ami első pillantásra új, viszont másodikra is szórakoztató és érdekes, viszont a műfaji sajátosságokból adódóan igazán mély mondanivalóval nem szolgál. Amolyan magával sodró, pihentető olvasmány...
___
*persze nincs olyan, hogy "természetfölötti", hiszen minden a természet része...



Kiadó: Szukits
Kiadási év: 2003

Eredeti cím: American Gods
Fordító: Juhász Viktor, Körmendi Ágnes
Oldalszám: 373

2009. március 13., péntek

H. P. Lovecraft: Holdárnyékban


A horror soha nem volt igazán az én műfajom, de Lovecraftot annyian dicsérik, ráadásul kedves barátaim is megleptek ezzel a könyvvel még vagy egy hónapja, fennállásom huszonkettedik évfordulójának alkalmából, úgyhogy muszáj volt elolvasnom.

Kellemesen csalódtam. Persze a sablonok gyakorlatilag azonosak mind a nyolc novella és az egy kisregény esetében, gyakran még a helyszín is, nagyrészt mégis szórakoztatóak, bár a következő fordulat már előre sejthető. A kötetindító kisregény az állítólag nagyon híres Árnyék Innsmouth fölött, igazság szerint én akkor hallottam róla először, amikor elakadtam az Oblivion című fantasy-játékkal és nekiálltam keresgélni a neten, aztán az egyik oldalon kiderült, hogy ez a kisregény inspirálta a Shadow Over Hackdirt küldetést.

Innsmouth egy néhány száz éves kisváros valahol az Egyesült Államok partvidékén és arról nevezetes, hogy a környéken furcsa dolgok történnek. Legalábbis Lovecraft bizarr képzeletvilágában. A városka lakói furcsa, mélységlakó halembereket istenítenek és genetikailag kereszteződnek is velük (nem tudtam árnyaltabban megfogalmazni), de a szomszéd városkában, Arkhamben (hm...Arkham Asylum a Batmanben...) és úgy általában a vidéken rendszeresek a mindenféle emberi mutációk, sátánista szertartások, kannibalizmus, barlanglakó szörnyek és ami még a témában elképzelhető. A történetek főszereplője általában az író, aki egyes szám első személyben mondja el, hogy mi történt vele, általában kimondhatatlanul (megnevezhetetlenül) borzalmas dolgok, melyek hatására rendszerint el kéne, hogy veszítse a józan eszét, de ez nem történik meg, amin ő maga is csodálkozik. Meg az olvasó is. Nagyobb mennyiségben, kampányszerűen ezért nem is fogyasztható az ilyesmi irodalom, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy nekem is egy hónapig tartott keresztülrágni magamat ezen a háromszáz oldalon.



Kiadó: Valhalla Páholy

Kiadási év: 1999
Eredeti cím: - (a kötetet valhallásék állították össze)
Fordító: Kornya Zsolt
Oldalszám: 299

2009. február 15., vasárnap

Nevill Drury: Mágia és boszorkányság

Az antropológus végzettségű Nevill Drury könyve érdekesebbnek és hitelesebbnek tűnik, mint azok a "trendi" és bulvárjellegű akármik, amik a témában meglehetősen gyakoriak. Persze nem törekszik tudományos hitelességre, nem egy mélyenszántó kultúrantropológiai értekezés, forrásnak sem használnám szakdolgozathoz, de azért megvilágít néhány dolgot, illetve mégiscsak összefoglalja a nyugati mágikus hiedelmeket és tanokat az őskortól napjainkig.
Persze a legérdekesebb dolgokról ír a legkevesebbet: a sámánizmus és és hasonlók nem kaptak valami sok helyet, annál több szó esik viszont a zsidó-keresztény mondavilághoz köthető mágikus szertartásokról, tanításokról és szektákról a Kabbalától a modernkori sátánizmusig.
Akinek ez a kötet kevés (és valószínűleg sokaknak az), megfelelő angoltudás birtokában böngészhet a jegyzetek között és a bibliográfiában fellelhető irodalomban is, valószínűleg meg fogja találni, amit keres.

Egyébként jellemző, hogy ajándékba vettem a könyvet, de azért még előtte gyorsan elolvasom :)


Kiadó: Katalizátor Könyvkiadó

Kiadási év: 2004
Eredeti cím: lehet, hogy nem voltam eléggé alapos, de a könyvben nem találtam...
Fordító: Endreffy Kata
Oldalszám: 240

Megyek is csomagolni :)

2009. február 6., péntek

Joun In-Van, Jang Kjung-Il: Árnybíró (1-10. kötet)

Ugyan már karácsony előtt előrendelhető volt a 12. kötet a Mangafan oldalán, azóta sem jelent meg és az előrendelési lehetőség is megszűnt. Mivel már nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit hoz a folytatás, de ahhoz nem volt kedvem, hogy angol nyelvű fanfordításokat böngésszek, inkább elolvastam újra az első tíz kötetet a tizenegyedikről már írtam), és van is már néhány tippem, hogy mi várható.
De persze nem akarok előre lelőni semmilyen poént (meg nem is biztos, hogy jók a sejtéseim), inkább azoknak, akik számára eddig nem volt ismerős a kötet, némi kedvcsináló:

A stílus, mint az bizonyára kiderült, manga. Szakértőbbek elvitatkozhatnak azon, hogy tényleg az-e, hiszen nem japánok, hanem koreaiak készítették és így inkább manhwának kéne hívni, én azon a véleményen vagyok, hogy ha valamit ilyen stílusban rajzolnak és a kiadás helye Japán, a nyelve pedig kis j-vel japán, az nyugodtan nevezhető mangának (illetve ebben a kérdésben ld. még a kommenteket).
A történet ennél egyszerűbben megfogható: általában koreai mondák és népmesék (illetve elemeik és adott esetben átirataik) egy szálra felfűzve, ez a szál pedig részben monda, részben fantasy illetve valódi történelem: valamikor régen Koreában létezett az árnybírók hivatala, és a cím alapján is egyértelmű, hogy itt valami hasonlóról van szó. A főszereplőnk egy árnybíró, avagy koreaiul angjo onsi, aki persze az egész mangához hasonlóan fel lett turbózva némi fantasyvel, nem sima vándorhivatalnok, akinek az a feladata, hogy az önkényeskedő helytartók körmére nézzen (persze ez, de ennél egy kicsit mélyebb a dolog), hanem némi természetfeletti képességgel is bír, mint ahogy társai és ellenfelei is.
A mesebeli Dzsusin birodalom összeomlása után nem sokkal kapcsolódunk be az események menetébe. teljes a káosz, fosztogató rablóbandák dúlják a vidéket, nem ritkán nyugati/amerikai segítséggel (azért a keletiek egy kicsit máshogy látják a hős európai hódítókat...), a helytartók részben zsarnok önkényúrrá váltak, kihasználva, hogy nincs, aki a elszámoltassa őket (de mekkorát tévedtek!), illetve éppen ellenkezőleg: próbálnak valami rendfélét összehozni a területükön. A végső, nagy csatát túlélt démonok, mágikus vagy mágiaközeli erővel bíró harcosok és hasonló teremtmények pedig szintén nem maradnak nyugton, hanem balhét akarnak. Közülük is kiemelkedik egy bizonyos Adzsite, aki régen árnybírónk, Munszu egyik barátja volt, de a helyzet azóta kissé megváltozott: a hírek szerint ő a felelős a birodalom bukásáért, bár ebben Munszu sem teljesen tiszta... Mindenesetre a világnézeti különbségek nem tettek jót az egykori barátságnak: most leginkább halálos ellenségnek nevezhetőek.
Mivel Adzsite a világ felforgatását tervezi (és ezt nem árt komolyan venni, mert nyápic külseje ellenére ijesztő dolgokra képes), Munszu pedig hisz abban, hogy más módja is van egy jobb világ létrehozásának, kettejük hajszája árnyalja be az egész történetet, a különböző mondai elemek pedig színesítik; vándorútja során Munszu bajtársakkal és ellenségekkel egyaránt összefut, ők pedig általában nem hétköznapi halandók.
Mágusok, kardforgatók, pisztolyhősök és harcművészek általában nem békés mesékben szoktak előfordulni, ez sem tartozik közéjük: a nézeteltérések általában fizikai úton oldódnak meg, látványos ütközetek és párbajok formájában, ami persze nem jelenti azt, hogy kimaradna a lélektani, logikai vagy éppen érzelmi szál, van mindenből amennyi kell, pont jó arányban ahhoz, hogy egy szépen megrajzolt és érdekes sztorit kapjunk. Ráadásul gyakran fordul elő, hogy valami nem egészen az, aminek látszik, erre utalások is vannak, szóval az olvasó törheti a fejét, hogy hol van a csavar a történetben, aztán persze kérdés, hogy mire lehet rájönni előre és mi az, aminek a megoldását teljesen máshogyan képzeltük.

Külön pozitívum, hogy a legtöbb epizódhoz kis magyarázat is tartozik az eredeti legendáról, illetve arról, hogy mi mért és hogyan lett átalakítva, ez a koreai mitológiában hozzám hasonlóan kevéssé jártas olvasóknak egyrészt szükséges adalék, másrészt van, hogy nem mond túl sokat, mert nem ismerjük az alaptörténetet; na meg a kötetek végén az alkotók saját kis kalandjaikat is elmesélik a manga készítésének bonyodalmaival kapcsolatban, illetve egyéb humoros dolgokat.

Alant láthatóak a borítók, az első kötetet egyszer láttam más külsővel, nem tudom mi lehet az oka, hogy pár példány nem ezzel a képpel jött ki... A Mangafant dicséri, hogy a magyar piacon talán egyetlenként, de védőborítóval adják ki a köteteiket, és ráadásul nem is feltétlenül drágábban, mint a riválisok. Kisebb-nagyobb bakik persze előfordulnak, de az Árnybíró esetében ez maximum annyi, hogy nem egészen párhuzamos a kockákkal az oldal széle, illetve egy-fél miliméter lecsúszik a lapról, de ez is inkább csak az első köteteknél figyelhető meg, illetve egyébként is a nyomda hibája.
Ha valakinek a fentiek meghozták a kedvét, egy kicsit le kell lomboznom a lelkesedést: az első és a negyedik kötet jelenleg a kiadótól sem rendelhető, mert elfogyott, de azért érdemes lehet könyvesboltokban keresgélni, az Alexandránál láttam még teljes sorozatot néhány hete (hónapja?), na meg van, akinek mégsem tetszik annyira és beadja antikváriumba, ilyen példányok fellelhetőek például a Bookline oldalán.

Kiadó: Mangafan
Kiadási év: 2006-2008
Eredeti cím: Shin Angyo Onshi
Fordító: Kiss Réka Gabriella, Vida Március Mitsuki
Oldalszám: 202 / 224 / 208 / 208 / 208 / 208 / 208 / 208 / 230 / 214



2009. január 19., hétfő

Dan Brown: A Da Vinci-kód

Ha már korábban nem éppen hízelgő megjegyzésekkel illettem a könyvet, gondoltam elolvasom újra... A véleményem különösebben nem változott: ponyvának jó, kellően fordulatosan megírt történet, bár talán túlságosan forgatókönyvszerű. Nyilván ezek a stílus sajátosságai, de néhol erőltetettnek hat, mint az is, hogy annak ellenére, mennyire hangsúlyozzák a környezet valódiságát, kifejezetten valószerűtlen egybeesésekre alapoz az író. Szép dolog a többrétegű rejtély meg a vaslogika, ha egyszer statisztikailag ilyen kicsi az esély rá, hogy a kellő időben történnek az események... Tudom, fikció. Nem kell ilyenekbe belekötni. De ha egyszer ellenállhatatlan késztetést érzek rája... Na de ettől függetlenül azért olvasható, még ha, egy újabb hasonlattal élve, olyan is az agynak, mint azok a tévében reklámozott izék, amikkel a fotelban fekve is lemegy a háj és izmos leszel. De a valódi mozgás azért mégis jobb. Az amerikaiaknak meg "romantikus Európa", mint nekünk a westernfilmek. És ez a borító...
(Digitálban itt.)


Kiadó: GABO Kiadó

Kiadási év: 2004
Eredeti cím: The Da Vinci Code
Fordító: Bori Erzsébet
Oldalszám: 652

2009. január 14., szerda

Szélesi Sándor: A lelkek birodalma

A Vadásznak vadásza és a Tündérösvény folytatásában tovább árnyalódik a kép, Vajk és Ila gyermeke, Magyar varázslatos képességekkel rendelkezik, de ő csak egy a hétből... Kondor fia, aki az Ágos nemzetség jurtafalvába látogat, szintén sámánokéhoz hasonló hatalommal bír, még ha nem is tud róla. Aki segít felébreszteni erejét, egy kisgyerek, Bara, akiben százhúsz esztendő tapasztalata lapul. De a sámánokkal gond van: azt állítják, hogy a tündérek elbolondították az embereket, és igazuk bizonyításáért bármit megtennének, legalábbis a kiűzött Merv, aki a vadonban bujkálva ismét gonosz lelkek által megszállt állatokat küld a falura. Kérdés, hogy a sámánoknak van-e igazuk vagy tényleg szerelmes lehet egy tündér egy emberbe? És a legnagyobb baj miért a legnagyobb örömmel karöltve érkezik?


Kiadó: Kalandor Könyvkiadó
Kiadási év: 2003
Eredeti cím: -
Fordító: -
Oldalszám: 334

2008. december 27., szombat

Umberto Eco: A Foucault-inga

Ha Dan Brown A Da Vinci-kódja növényi hab, akkor A Foucault-inga egy jó adag frissen fejt fölözetlen tej. Akinek a gyomra nem bírja a tejet, jobban jár a hidrogénezett növényi izékkel, viszont soha nem tapasztalja meg, hogy milyennek is kéne lennie annak, amit a kávéjába önt.

Eco műve viszonylag nehezen fogyasztható ugyan, viszont sokszorta többet nyújt: az egész nyolcszáz oldalas kötet utalásoktól hemzseg, amiből persze nem nagyon lehet mindet megérteni vagy mindegyiknek utánajárni, de ez nem baj, legalább ösztönöz rá, hogy néhány évtized múlva újra előszedjem a kötetet és újra végigolvassam, már csak kíváncsiságból is. Bár az nem valószínű, hogy addig jobban elmélyednék a misztikus tanokban, de hátha...

A történet szerint Casaubon, egy könyvkiadó munkatársa néhány barátjával úgy dönt, hogy okkult könyvsorozatot indít, mert abban nagy pénz van. Egy idő után viszont megunják az önjelölt misztikusok zagyva kéziratait és saját Tervet szőnek, minden létező elméletet összehozva, az ókori filozófusoktól a modern ezoterikus tanokig. Számmisztika, Kabbala, szabadkőművesek, templomosok, druidák, alkímia, és persze a Párizsban található Foucault-inga, mellyel a Föld forgását bizonyították be... Egy ideig minden a legjobb úton halad, de aztán kiderül, hogy valami nem stimmel a Tervvel, mint ha az már nem csak szórakoztató találgatás lenne...


Kiadó: Európa Könyvkiadó
Kiadási év: 2008

Eredeti cím: Il pendolo di Foucault
Fordította: Barna Imre
Oldalszám: 800

2008. december 25., csütörtök

Szergej Lukjanyenko: Utolsó Őrség

Jelen szöveg terjesztése
tilos, mivel Fény és a
Setét ügyére nézve
ártalmas.

A legjobban várt karácsonyi könyvem az Utolsó Őrség, kedvenc orosz íróm, Szergej Lukjanyenko tetralógiájának befejező kötete. Bár állítólag már készül a folytatás és a történet vége sincs igazán lezárva.

Miután egy orosz politikus fiát vámpírtámadás éri Skóciában, az Éjszakai Őrség Edinburgh-be küldi Antont, az előző kötetben legfelsőbb szintűvé tett fénypárti mágust, hogy vizsgálja ki az ügyet, csak éppen az nem ilyen egyszerű. A gyilkosság csak egy kis elem a játékban, melynek célja a Minden Koronája névre hallgató talizmán megszerzése, amit maga a nagy Merlin készített és rejtett el évszázadokkal ezelőtt. Ráadásul az Őrségek és az Inkvizíció egy-egy legfelsőbb szintű tagja akik a talizmánt meg akarják kaparintani, az összes szabályt és megállapodást megszegve.
A második történetben Üzbegisztán a helyszín, a nyomozás Szamarkandban folytatódik, hátha egy, az Éjszakai Őrség vezetőjéhez, Geszerhez hasonlóan ősöreg varázsló tud segíteni benne, a harmadikban pedig visszatérünk Skóciába, ahol a magukat Utolsó Őrségnek nevező vámpír, inkvizítor és gyógyító megkísérli a Minden Koronája megszerzését a Homály legalsó rétegeiből...

A történet fordulatos, tele van jó szövegekkel (És akkor a tömeg közepén egy ötéves csöppség rájuk mutat az ujjacskájával és kacag: "A bácsi nem él és mégis jár!") és a Piknik- illetve Belaja Gvargyija együttesektől származó idézetekkel (mint a korábbi kötetekben), de még az első két részből készült filmes kisiklást is jól oldotta meg a szerző: a regények történetétől teljesen eltérő, meglehetősen gyenge képződményekre alternatív időszálként, álomként utal. És még a fordítás is kiváló, kell ennél több? (Igen, még néhány folytatás...)


Kiadó: Metropolis Media, Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadási év: 2008

Eredeti cím: Poszlednyij dozor
Fordította: Weisz Györgyi
Oldalszám: 340

2008. december 22., hétfő

Szélesi Sándor: Vadásznak vadásza

Szélesi Sándorban az a jó, hogy utánanéz annak, amiről ír. Méghozzá elég alaposan. És amikor ilyen témát választ valaki, különösen fontos, hogy ne csak lefirkantson valamit, hanem tényleg át is gondolja. Ebben az esetben ez így történt, a végeredmény tehát egy kiváló mese, és a mese szót kéretik nem pejoratív értelemben olvasni. Mert mese ez, ősi magyar népmesék és mondák nyomdokain, csúnyán szólva feldolgozás, de ez nem fedi a lényeget. Sokkal inkább valódi mese, olyan, amit tábortűz mellett szívesen adna tovább az ember, persze még tovább színesítve, a saját stílusában, és ez a kötet is pontosan ilyen. Megtalálhatók benne a népmesék fontosabb elemei, a tűzlidérctől a táltos paripáig, de Földanya óriásaihoz, vagy a kősziklára emlékeztető mohoshoz hasonló lényekkel magyar népmesében még nem találkoztam. De ez sem negatívum, jól illeszkednek a történetbe.
Szarvasvadászattal indul - mi mással -, aztán roppant férfias módon elintéznek egy tűzlidércet... A Belénybéli vadász, Kondor pedig a száműzött Ágos nembéli Erdőjáró után indul, hogy feleségéért bosszút álljon. Útjuk pedig különös vidékre vezet, a Tetejetlen Fa egy levelére, ahol egész világ terül el, de ez a világ más, mint a földi. A varázslat erősebb, különös lények kóborolnak, sokminden nem az, aminek látszik...



Kiadó: Kalandor Könyvkiadó
Kiadási év: 2002
Eredeti cím: -
Fordította: -
Oldalszám: 394

2008. december 18., csütörtök

Magyar László András: Bevezetés a kísértettanba

Azzal szerintem mindenki egyetért, hogy egy ilyen címmel ellátott könyvet vétek lett volna otthagyni, hogy a raktárban porosodjon, főleg ennyiért... Így hát bekerült a kosárba, aztán pár nappal később a polcra.
Ma délután pedig elolvastam ezt a kissé cinikus, a téma alanyait, a kísérteteket kevéssé komolyan vevő, mégis meglepően alapos könyvecskét: pontosan azt kaptam, amire vártam. Alapos gyűjtőmunka eredményét a világ minden táján létező kísértetlegendákról, leírást a kísértetek természetrajzát illetően - már ahogyan a régiek tartották -, s néhány szórakoztató történetet. Szerencsére nem ment el sem a paródia öncélú és igen gyakran ostoba műfaja felé a szerző, de az oly' divatos ezoterikus-spiritiszta gondolatok sem kísértették meg (olcsó szójáték), valamint a szintén ritkán színvonalas horror-jellegű dolgoktól is tartózkodott.
Ennyi lényegében elég is egy egyszerű könyvismertetőhöz: leírtam, hogy mi igen és mi nem, vagyis mehetne a (levesbe) blogra a bejegyzés, de még van, ami mindenképpen megemlítendő: a 118 "hasznos" oldalra jutó 140 darab lábjegyzet. Azért ez szokatlan. Nem vagyok forrásmunka-mániás, sőt, de ez nem semmi...
Szóval ha szeretnénk tudni a kísértethit okait, azt, hogy mi a kísértet, hogyan néznek ki és hol találhatóak, kiből lesz kísértet, mit kell tudni a(z eredeti és nem a modern kor által felkapott, szuperhőssé emelt) vámpírokról és incubusokról, a halottidézés és halottelhárítás rejtelmei is érdekelnek, valamint a legfontosabb, hogy mire valók a kísértetek, akkor irány a könyvtár, antikvárium, vagy bármi hasonló. És ráadásként még a kísértetirodalom rövid történetével is gazdagabb lesz a tisztelt olvasó.


Kiadó: Akadémiai Kiadó (!)
Kiadási év: 1989
Eredeti cím: -
Fordította:
Oldalszám: 142

2008. november 10., hétfő

Szélesi Sándor: Tündérösvény

Arany János után egy újabb próbálkozás a magyar ősmítosz megírására - akár ilyesmit is lehetne írni Szélesi Sándor és Fonyódi Tibor sorozatáról, ami talán annyira nem is áll távol az igazságtól. Persze nyilván nem illendő párhuzamot vonni a magyar irodalom egyik legnagyobb alakja és néhány egyszerű kalandregényíró között, de ilyen problémák nem aggasztanak...
Mindig is jónak tartottam, ha egy író utánanéz annak, amit leír (én is ezt a gyakorlatot próbálom követni, még ha egyelőre nem is vagyok író), ezért a kötet végén felsorolt háromnegyed oldalnyi irodalomjegyzék kifejezetten pozitívan hat véleményem szerint, tulajdonképpen egyetlen fantasynél sem láttam korábban ilyet. Ennek hatására talán még a műfajt nem kedvelők, vagy az ilyesmit "nacionalista romantizálásnak" tartók is kénytelenek elismerni, hogy ha más szempontból nem is, technikailag megér egy olvasást a könyv. Akik viszont - magamat is közéjük sorolom - érdeklődnek a mítoszok iránt és nem vakítja el őket mindenféle értelmetlen hisztériakeltés, mindenképpen fordulatos, gazdag és jól megírt szórakozásra lelnek a sorozatban, melynek ha jól értelmezem, ez a második kötete (az elsőt és a harmadikat ma vettem meg, azokról is írok nemsokára).
Mint említettem volt, a magyar mitológiát veszi alapul a szerző, ráadásul annak a kevésbé támogatott változatát: ötezer évvel ezelőtti törzsek valahol Mezopotámia szomszédságában, sámánok, szellemek, Tetejetlen Fa, tündérek, lélekutazás, Boldogasszony, varázslatok... Mindez a maga kézzelfogható valóságában, itt létezik a népmesék forrasztófüve és a gonosz szellemek valódi veszélyt jelentenek a mén nemzetségekre. Ezért indul útra az Ágos nembéli Vajk négy társával az Aranybirodalom Gíim városába, ahol segítséget remélnek a Napatya papjaitól a gonosz lelkek elleni küzdelmükben. A küldetés nem úgy sikerül, ahogy várták, ráadásul Vajk is beleszeret egy dingirbe, vagy magyarul tündérbe...


Kiadó: Kalandor Könyvkiadó
Kiadási év: 2002
Eredeti cím: -
Fordította: -
Oldalszám: 328

2008. október 25., szombat

dr. Alexander Cannon: Kelet mágusai - Tibet misztikája és csodái

Általában fenntartással szoktam kezelni a "természetfölöttivel" foglalkozó írásokat (azért raktam idézőjelbe, mert ugye minden a természet része...), ez most sem volt másként. Hogy miért? Leginkább az az oka, hogy míg egy fantasy- vagy sci-fi-, misztikus thriller- stb. könyvnél egyértelmű, hogy fikció, egy ehhez hasonló könyv írója megtörtént és megtörténő valóságként szól az eseményekről, ami, ha mégis fikció az egész, problémás lehet. A szkepszis oka még az is, hogy személy szerint nem tapasztaltam semmilyen hasonló élményt, mint például levitáció, hipnózis, transz, telekinézis, energiával gyógyítás és társaik, noha az tény hogy próbáltam már homeopátiát, kineziológiát és sikerült felemelnem több ember karját úgy, hogy nem értem hozzá, csak fölé tartottam a kezemet és ez fordítva is megtörtént. No meg több személyes ismerőstől hallottam kollektív transzról, levitációról szóló történeteket, szintén személyes ismerőseim művelik az energiaátadásos gyógyítás két különböző válfaját is, de valami miatt nem vagyok még mindig meggyőzve. Pedig nem tartozom a megátalkodott materialisták közé, sőt, szeretném, hogy valaki meggyőzzön, csak ez egyszerűen elég nehéz dolog.

Nyilván mindenki kitalálta már, hogy ennek a könyvnek sem sikerült, ettől függetlenül megérte elolvasni, ha másra nem, forrásnak jó lesz.

Dr. Cannon személyes élményekre épít, saját bevallása szerint maga is auralátó, művelője az indiai, tibeti misztikának, ráadásul egy "pszichográf" elnevezésű készülékkel vizsgálta is telepatikus üzenetek küldőinek illetve fogadóinak agyhullámait (és azonosságot tapasztalt). A tasilhumpói kolostor főnökével folytatott beszélgetése a kvantumfizikai húrelmélettel összecsengeni látszik, valamint más módon is összehozza a tudomány kísérleti stádiumban lévő területeit (amelyek akkor egyébként még elmélet szintjén sem igazán léteztek!) az ősi tudással, ami egyértelműsíti, hogy a nyugati tudósoknak jóval többet kéne foglalkozniuk a keleti hagyományokkal.
A dolog ott válik kissé problémássá, amikor a Kumbum-kolostor követe közli vele, hogy már hónapok óta tudnak arról, hogy Tibetbe készül, sőt, az ő telepatikus utasításukra jött és nem saját akaratából, hat oldallal később viszont Cannon azt írja, hogy a követ csak rejtélyesen mosolygott arra a kérdésre, hogy honnan szereztek tudomást a várható látogatásáról és csak annyit válaszolt, hogy telepatikus úton. Kis ellentmondás, ilyen kérdésben mégis lényeges.
Cannon egyébként orvos, kezelései során maga is alkalmazta a hipnózist, viszont a Magyarországon eredetileg 1943-ban megjelent, azóta számtalan kiadást megért könyvében egy olyan jóslatot is leír, mely szerint a hipnózis tíz éven belül forradalmasítani fogja az orvostudományt. És hiába választották a Tibeti Fehér Páholy mesterévé, ez a jóslata legjobb tudomásom szerint nem vált valóra.

Végkövetkeztetésként csak azt mondhatom, hogy ha egészében nem is, egyes részleteiben mindenképpen hasznos mű, nem csak történelmi reprintként, hanem átgondolásra is érdemes.


Kiadó: Betűmetsző
Kiadási év: 2008

Eredeti cím: The Invisible Influence
Fordította: Dr. Balogh Barna
Oldalszám: 175

2008. október 12., vasárnap

Gordon Dahlquist: Az álomfalók

Elvileg már egy hete be kellett volna fejeznem, csak valami mindig elvonta a figyelmemet. Új könyvek, újságok, zenék, duplalemezes Emerson, Lake & Palmer DVD, blogírás, szerepjáték, filmek, suliügyek, japán filmklub és sok egyéb, illetve sokan mások... De éppenséggel ez nem baj, legalább jelzi, hogy nem az a fajta olvasmány, ami hosszabb távon leköti az embert. Pedig a könyvtárból direkt ezért vettem ki két hete, az első kalligráfia előtt (a Las Vegas ostromával együtt). Elég vastag és súlyos példánynak tűnt, hogy érdemes legyen foglalkozni vele, de ez csak az elejére volt igaz, pár száz oldal után igazság szerint ráuntam és húsz percnél többet nem tudtam egyhuzamban olvasni, hanem jöttek a fent említett dolgok.
Technikailag jó regény lenne, van benne jellemfejlődés, több nézőpont/cselekményszál, új ötletek és fordulatok, de valahogy mégsem az igazi.

A 19. század elejei Anglia a történet helyszíne, amennyire meg tudom ítélni, még korhű is, amolyan jellegzetes "gótikus" környezet, gőzgépekkel, lőfegyverekkel, hintókkal, nemesekkel és alkimistákkal. A középpontban is egy alkimista összeesküvés áll, váratlan módon a világuralomra törnek a titkos szövetség tagjai, ehhez egy festő titokzatos munkája és a Tarr Manor környékén fellelhető kék anyag, az indigolit van segítségükre. Az indigolit egy kimondottan sokoldalú ásvány, kiváló alapja az alkímiának. Könyvként vagy kártyaként gondolatok, álmok tárolhatóak benne (erre utal az eredeti cím is), használható az emberek akaratának uralom alá hajtására, az élő szervezetet átitatva vele telepatikus képességű lény keletkezik az emberből, de fegyverként használva szintén hatékony: ha egyetlen szilánkja is megsebzi a bőrt, elkristályosodik a seb környéke, ami ugye halálhoz vezet. És amikor alkimistáink megtudják, hogy Mecklenburgban hatalmas készletek vannak a föld alatt ebből az anyagból, kész is a terv: uralom alá hajtani Mecklenburg hercegét és így megszerezni az ásványt is, akkor pedig senki nem állhat ellent a világuralmi törekvéseknek.
Csak éppen azzal nem számoltak a jó alkimisták, hogy hiba volt beszervezni Miss Temple, egy elkényeztetett és gazdag nemeshölgy jegyesét, mert miután a jegyese otthagyta, Miss Temple nyomozásba kezd és az összeesküvés nyomára bukkan. Közben teljesen kivetkőzik magából, olykor szó szerint is; de nem csak szolid öltözékét cseréli vékony selyemre, hanem probléma nélkül több ember életét is kioltja, miközben válogatott szenvedéseken megy keresztül, olyanokon, amelyek bizony egy átlagembernek elviselhetetlenek volnának. Igaz persze, hogy Miss Temple is átlagemberként kezdte, de ennyi következetlenség még belefér akkor is, ha nem tanult színjátszást a kisasszony. Közben persze megismerkedik mindenféle alakokkal, közülük néhányan segítenek neki: a Chang kardinális névre hallgató bérgyilkos-magánnyomozó (aki inkább előbb, mint utóbb a szívét is elnyeri), valamint doktor Svenson, az ifjú mecklenburgi. Később pedig színre lép a nehezen kimondható nevű Elöise (nem írtam el, tényleg így hívják), aki csodás módon szintén túléli a válogatott vérfürdőket, kínzásokat és még Svenson doktort is megkapja ráadásnak.
A történet kimenetele tulajdonképpen viszonylag kiszámítható: a véres kegyetlenség, tudatrablás, szadomazo-erotika, intrikák és állandó menekülések során bárkinek elege lenne mindenből és elvonulna a hegyekbe meditálni, hagyva, hogy átvegyék az amatőr alkimisták a világ feletti uralmat, nem úgy hőseink, akik a legmagasabb beavatási szintet elért keleti szerzetesek tudati szilárdságával és egy veterán pókerjátékos színészi képességeivel felvértezve néznek szembe a gonoszsággal, hirtelen felindulásból mészárolva le elszánt ellenfeleiket, akik mindig csak beszélnek az ő kivégzésükről, esetleg kínozgatnak is egy kicsit, de soha nem gondolják komolyan (ilyenkor azért elgondolkodik a gyanútlan olvasó, hogy nem keveredtek-e össze a jellemek...), közben sikoltozva-megsebezve-mindenhova vért kenve menekülnek egy jót (igen, a kényes helyzetekből valami furfanggal mindig kiszabadulnak), hogy utána rejtőzködés közben megint beléjük botoljon valami gaz összeesküvő, akit le lehet szúrni-lőni-elvágni a torkát-egyebét-indigolittal fejbecsapni-stb., amíg el nem fogy az ellen, s nem találják magukat a legfőbb ellenségekkel és a hűtlen vőlegénnyel egy steampunk-léghajó fedélzetén, valahol a tenger fölött, útban Mecklenburg felé.
Itt folytatódik a lelkizős beszélgetésekkel tarkított erőszak, mígnem az utolsó botor alak is kiveszik a világból, aki belekontárkodott az alkímiába és négy hősünk a tengerbe zuhan, valahol a parthoz közel, hogy ne legyen nehéz kiúszni, ha már ennyi megpróbáltatáson kellett szegényeknek túlesni.

Összegezve: steampunknak kevés a technika, kriminek a nyomozás, erotikus regénynek az erotika, alkimista-történetnek a részletesség, de első regénynek nem olyan rossz. Az én első regényem aligha lesz a kiadása után egy éven belül világszerte ismert. Kíváncsian várom a következőt!



Kiadó: Alexandra
Kiadási év: 2007

Eredeti cím: The Glass Book of the Dream Eaters
Fordító: Babits Péter
Oldalszám: 608