A
Krizantém és kard talán a legjelentősebb kultúrantropológiai mű, amit Japánról írtak, annak ellenére, hogy több, mint hatvan évvel ezelőtt, 1946-ban jelent meg eredetileg. Az eltelt évtizedek során több tucatnyian próbálták újraértelmezni, cáfolni és megérteni, köztük
Mori Szadahiko (森貞彦), akinek 2002-es írását, a
Krizantém és kard újrafelfedezését is magában foglalja ez a kötet.
Ruth Benedict úgy írt Japánról, hogy soha életében nem járt a szigeteken, és a nyelvet sem beszélte, mégis képes volt olyan dolgokat észrevenni és megfogalmazni, amit előtte senki, és ugyan Japán sokat változott a második világháború befejezése óta, máig érvényes sokminden, amit a japán lélekről, világnézetről, motivációkról, érzelmekről leírt. Noha sokan bírálták, Japánban mégis kétmillió példány fogyott el belőle, pedig az ember azért nem szívesen tart olyan kötetet a polcán, amit magára nézve sértőnek érez. Mori Szadahiko szerint viszont a bírálatoknak csupán egyetlen oka van: nem értették meg, hogy mit kívánt Benedict kifejezni, mégpedig azért, mert ami a könyvben sokak szerint problémás, az már a tudatalatti világába esik, amiről a legtöbben nem akarnak tudomást venni. Éppen ezért volt szükség rá, hogy megírja értelmező-magyarázó szövegét és (ugyan a magyar egy harmadik nép és nyelv, tehát az értelmezés így mindkét könyv esetében torzul) egy kötetben közölje a Krizantém és karddal.
Személy szerint nem érzem úgy, hogy sokat segített volna a megértésben Mori Szadahiko, de ez nyilván a fent említett harmadik kultúra-hatásnak tudható be, annál többet tett viszont a kiadvány autentikusságához és értékéhez (nem anyagiakban). Nem csak hiánypótló, hanem kinézetre és minőségre is kellemes kötet ez, jó, hogy "japán stílusban" adták ki, vagyis a puhafedeles könyvre védőborító is került, és a japánoknak megvan az a kedves szokása, hogy az idegen nyelven kiadott könyvekhez külön előszót írnak, ezt átvehetné az összes többi szerző is, sokkal személyesebb lesz tőle az egész, a kiadó oldalán pedig bele is lehet
olvasni.
Ha az ember érdeklődik a japán kultúra iránt, mindenképpen hiánypótló mű ez, de átlagos kultúrantropológusoknak is, illetve ha valaki látott már japán filmet, de nem tudott eligazodni a reakciókon, motivációkon és úgy általában az egészen, csak olvassa el és máris máshogy fog a témához állni (ez utóbbi teljesen személyes élmény; több, európai szemmel kifejezetten rossz és zagyva japán filmet láttam már az Örökmozgós japán fimklubnak köszönhetően, de a könyv után sikerült újraértelmezni őket: így, megváltozott nézőpontból, már egészen tűrhetőek).
