Mesevilág, gyermekkori emlékek, veszteség, öröm és túlélés: az Óceán az út végén Neil Gaiman hatodik felnőttregénye. Óriási nemzetközi várakozás övezte a megjelenését, az első kritikák is biztatóak.
Neil Gaiman öt év hallgatás után egy igazán varázslatos történettel tért vissza. Legalábbis ezt szokás mostanában írni, de a matek legfeljebb annyiban stimmel, hogy a 2008 óta publikált (gyerek- és ifjúsági) könyveket valószínűleg korábban írta, egyébiránt például 2011-ben és 2013-ban is közreműködött a zseniális Doctor Who sorozatban, két epizód forgatókönyvírójaként.
Gaiman önálló munkái az Amerikai istenek és a Csillagpor kivételével nem tetszettek igazán, a novellái nagy része random agymenésnek tűnt és a semmiben lebegő urban fantasykkel együtt, mint az Anansi fiúk vagy a Sosehol, érdemtelenül túlértékeltnek. Így az Óceán az út végént is fenntartásokkal vettem kézbe, de kíváncsi voltam, hogy mire képes ekkora regényszünet után a szerző. Reméltem, ugyanakkor nem voltam benne igazán biztos, hogy tényleg jó lesz és nem csak az irodalmi rocksztárság farvizén eladható valami, amit milliós példányszámban vesznek meg a magukat rendkívül különleges ízlésűnek és egyedinek tartó, amúgy fantáziátlan és bármi állítólag bizarr dologra magukat rajongva rávető tinilányok, amiből Gaiman meg a kiadója is kényelmesen eléldegél újabb öt évig, az Amerikai istenek szintjét megütő új regényre pedig időtlen időkig várhatunk.
Nos, második Amerikai istenek nem született, a korábban olvasott "egyebeknél" viszont sokkal olvashatóbb és kellemesebb fantasy készült. Most először Gaimannek sikerült tökéletesen ráérezne a népmesei stílusra. Ahelyett, hogy szimplán modern környezetbe helyezne egy unalomig ismert népmesét (esetleg annak elemeit), vagy humoros/bizarr/horrorisztikus valamit kreálna belőle, megfordítja a szokásos formulát és a népmesei hagyományt alkalmazva hoz létre egy saját történetet. A felidézett gyerekkori emlékek, álmok és félelmek finom, lírai átmenetet alkotnak a valóság és a mese között, szinte észre sem vesszük, hogy hol fordul át a történet, elfogadjuk és magunkénak érezzük a hétéves főszereplő nézőpontját és a dolgok ezzel együtt érkező egyértelműségét. Az Amerikai istenek már elég jól közelítette ezt a magától értetődő meseiséget, de ilyen szempontból még mindig túlságosan fantasy, a többi legfeljebb ujjgyakorlatnak volt jó. Az Óceán az út végén ezzel szemben olyan érzékkel illeszti a mesevilágot a hatvanas évek Angliájához, ahogyan egy tetszőleges népmese és az általában középkori környezet összeér, akár ha az idősebb Mrs. Hempstock vágta és öltötte volna egybe.
![]() |
(A Dave McKean által illusztrált kiadás egy oldala) |
Középkorú férfi érkezik Sussexbe egy temetésre. A szertartás után felkeresi a helyet, ahol gyerekkorában élt - a régi ház már nem létezik, de az út végén elterülő Hempstock-farm, ahol egyetlen gyerekkori barátja, Lettie lakott, mintha mit sem változott volna az évtizedek alatt. Az öreg farm, Mrs. Hempstock vendégszeretete és kacsaúsztató, melyet Lettie óceánnak hívott, felidézik elfeledettnek hitt emlékeit a hetedik születésnapja utáni különös időszakról, amikor egy rövid időre fellibbent előtte a valóság függönye és bepillanthatott mögé. Egy felnőtt sem hinné el, amit a barátságtalan világ elől könyvekbe és képregényekbe menekülő kisfiú tapasztalt, utólag ő maga sem hiszi, akkor azonban valóság volt. Valóság a különös fenyegetés, valóság a telihold és a macskák, melyek úgy nőnek, akár a répa a földben. Mára csak a farm és és a farmon élő három nő maradt valóság számára, de általában róluk is megfeledkezik...
Neil Gaiman új regénye szépirodalmi igényességgel megírt történet. Erősen hat a képzeletre és érzelmekre, ugyanakkor a más Gaiman-írásokra jellemző hatásvadász-erőszakos és erőltetetten bizarr atmoszféra itt csak alaposan átszűrve, letisztultan és olvashatóan jelenik meg. Ám ettől nem lesz "Gaiman light", éppen ellenkezőleg: az Óceán az út végén az eddigi legszemélyesebb és talán legérettebb írása. Erre a történetre megérte éveket várni, a magyar kiadást ráadásul a nemzetközi megjelenéssel egy időben vehetik kezükbe az olvasók.
--
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadási év: 2013
Eredeti megjelenés: 2013
Eredeti cím: The Ocean at the End of the Lane
Fordító: Pék Zoltán
Borító: Kuszkó Rajmund
ISBN: 978 61 5527 221 9
Oldalszám: 179
Ár: 2880,- (borítóár), 2160,- (agavebolt)
--
A Szubjektív Kultnapló a Facebookon és a Twitteren is elérhető, ha pedig kíváncsi vagy, hogy mit olvasok éppen, figyelhetsz a Molyon is.
Neil Gaiman új regénye szépirodalmi igényességgel megírt történet. Erősen hat a képzeletre és érzelmekre, ugyanakkor a más Gaiman-írásokra jellemző hatásvadász-erőszakos és erőltetetten bizarr atmoszféra itt csak alaposan átszűrve, letisztultan és olvashatóan jelenik meg. Ám ettől nem lesz "Gaiman light", éppen ellenkezőleg: az Óceán az út végén az eddigi legszemélyesebb és talán legérettebb írása. Erre a történetre megérte éveket várni, a magyar kiadást ráadásul a nemzetközi megjelenéssel egy időben vehetik kezükbe az olvasók.
--
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadási év: 2013
Eredeti megjelenés: 2013
Eredeti cím: The Ocean at the End of the Lane
Fordító: Pék Zoltán
Borító: Kuszkó Rajmund
ISBN: 978 61 5527 221 9
Oldalszám: 179
Ár: 2880,- (borítóár), 2160,- (agavebolt)
--
A Szubjektív Kultnapló a Facebookon és a Twitteren is elérhető, ha pedig kíváncsi vagy, hogy mit olvasok éppen, figyelhetsz a Molyon is.
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése