Bram Stoker: Drakula

Itt kezdődött minden. A vámpírtörténetek öregapja, gótikus horror a klasszikus erdélyi vámpírról, egy olyan szerzőtől, aki soha életében nem járt Kelet-Európában. Több mint száz évvel és rengeteg adaptációval az eredeti megjelenés után egészen más élmény, mint a tizenkilencedik század végén lehetett, de így is érdekes irodalmi kaland. 

Soha nem érdekeltek különösebben a vámpírok, de az általános kíváncsiságom nem hagyott nyugodni. Annak idején még a Twilightot is képes voltam elolvasni, csak hogy kiderítsem, mit esznek rajta az emberek, most pedig a vámpírhistóriák történetének másik végére tettem kirándulást. Egészen megdöbbentő, hogy a Bram Stoker gótikus levélregényének ikonikus, élőholt szörnye száz évvel később csillámpónivá transzformálódott egy mormon írónő primitív-romantikus bestsellerében bukkant fel, mint a tinilányok nedves álmainak netovábbja. 

A Drakula jelenleg egészen mást jelent, mint a tizenkilencedik század végén a kortárs olvasóknak. Kultúrtörténeti értéke vitathatatlan, már nem csak egy borzongató kalandregény a sok közül, hanem az irodalmi vámpír archetípusának megteremtője és az aktuális szórakoztatóirodalmi trendek követői tulajdonképpen a népszerű urban fantasy előfutárát is fölfedezhetik benne. Viszont az is tény, hogy borzongató hatása mára jelentősen megfakult, a mai olvasó ingerküszöbe lényegesen magasabb és más stílusú, részletesebb leírásokhoz vagyunk szokva. 

A történetet, legalább nagy vonalakban, mindenki ismeri. Egy ifjú angol ügyvéd, név szerint Jonathan Harker, Erdélybe utazik egy titokzatos gróf, bizonyos Drakula meghívására. A meghívás célja, hogy a gróf London-környéki új birtokának megvásárlását nyélbe üssék, ám hamarosan kiderül, hogy a gróf nem ingatlanbizniszben utazik, át is szeretne költözni a csatorna túlsó oldalára, hogy a britek fővárosában folytassa hosszú életét. Ez persze katasztrófához vezet, hiszen - ahogy a mai olvasó már tudja - a gróf nem egyszerű székely nemesember, hanem egy szörnyeteg, aki halott testét friss vérrel tartja formában és ha megéhezik, egy csinos nő nyaki ütőere sincs előle biztonságban. 

A vámpír-gróf "nyugati utazása" nem csak rettegést hoz a városba, hanem a különös események olyan, azóta szintén ikonikussá vált karakterek felbukkanását is kiváltja, mint az "életerőt" pókok formájában fogyasztó Renfield, vagy a vámpírvadász Van Helsing professzor. Némi tehetetlenkedés után az érintett szereplők azért csak elfogadják, hogy a természetfölötti létezik, a vámpírok kereszttel, szenteltvízzel és fokhagymával elűzhetők, és fölveszik a küzdelmet Drakulával, de addigra talán már túl késő Harker szeretett hölgye, Mina számára... 

Annak idején, 1897-ben, a történet lehetett a lényeg és a cselekmény, a szereplők, a környezet mind megfelelt az aktuális elvárásoknak. Ahogy a naplóját fonográfra rögzítő orvos képviseli a korabeli csúcstechnológia hétköznapi felhasználóját (mint ha a modern verzióban mondjuk a tabletjéről vezetné élete eseményeit egy közösségi oldalon vagy a blogján), a szereplők mai szemmel furcsa naivitása és az érzékletes leírások meglepő hiánya is valószínűleg a korízlést tükrözi. A huszonegyedik század elején olvasva egészen megdöbbentő, hogy a rengeteg utalás, célozgatás és esemény sem elég ahhoz, hogy a szereplők rájöjjenek, hogy mivel is állnak szemben, és még amikor konkrétan megmondják nekik, még akkor sem veszik komolyan a fenyegetést. Persze akkoriban a vámpírok, meg úgy általában az ilyesmi témák nem voltak annyira a köztudatban, mint most - azt azért mégsem szeretném hinni, hogy a száz évvel ezelőtt élt emberek ennyire naivak és szerencsétlenek lettek volna. 

Nem csak a szereplők hozzáállása furcsa ("az a kedves holland doki telepakolt mindent fokhagymával és elmagyarázta, hogy ez majd megvédi a lányt a gonosz erőktől, de azért inkább dobjuk ki mindet és még az ablakot is nyissuk ki, mert olyan büdös van"), hanem az is, ahogy Stoker az olvasókat kezeli. Az esetek legnagyobb részében elintézi annyival a vámpír vagy farkasai megjelenését, a támadásokat és hasonlókat, hogy az "rettenetes" vagy "borzalmas", esetleg "vérfagyasztó" élmény volt, minden egyéb részletezés nélkül. Aláírom, szép dolog az olvasó kreatív képzelőerejére hagyatkozni, és a nagyon szájbarágós jelenet tényleg gáz, de nem hinném, hogy a tizenkilencedik századi olvasók olyan gyakran kerültek volna hasonló helyzetbe, hogy elég volt annyit leírni, hogy "szörnyűséges" és a gyanútlan könyvmoly azonnal maga alá csinált félelmében. Illetve valószínűleg mégis, mert Lovecraft is úgy lett kultikus író, hogy jó sokszor használta az "iszonyatos" szót ahelyett, hogy plasztikusan leírta volna a csápos Cthulhu és kis barátai külsejét...

A fenti anomáliáktól eltekintve viszont jól állta az idő próbáját a regény. Eleinte tartottam tőle, hogy a levélregény-szerkezet miatt vontatott lesz és nehezen olvasható, ehhez képest teljesen gördülékeny és ugyan kissé lassú a mostani könyvekhez képest, de itt-ott még feszültnek is nevezhető. Korábban magyarul csak rövidített formában volt olvasható a történet (ahogy pl. a Robinson és a Nagy indiánkönyv is), de ez a kiadás például már a teljes szöveget tartalmazza és még a borítója is nagyságrendekkel jobb az eddigieknél. Nem mondom, hogy nincs izgalmasabb történet manapság a könyvpiacon, mert tömegével akad, de ha érdekel, hogy honnan indult ez az egész vámpírosdi, vagy szereted a klasszikus horrortörténeteket, érdemes elolvasni. 

--
Kiadó: Európa Könyvkiadó
Kiadási év: 2010
Eredeti megjelenés: 1897
Eredeti cím: Dracula
Fordító: Sóvágó Katalin
Borító: Gerhes Gábor
ISBN: 978 963 07 8944 8
Oldalszám: 389
Ár: 3200,-
--
A Szubjektív Kultnapló a Google+-on, a Facebookon és a Twitteren is elérhető, ha pedig kíváncsi vagy, hogy mit olvasok éppen, figyelhetsz a Molyon is.