Elan Mastai: Felbolydult napjaink

Első körben simán azt hittem, hogy a Felbolydult napjaink valami humoros, szórakoztató, a retrofuturista nosztalgiahullámot meglovagló könyv lesz. Különösebben nem is néztem utána, úgy voltam vele, hogy nem akarok spoilerekbe futni, legyen minden újdonság, úgyhogy szépen meg is lepődtem, amikor kiderült, hogy Elan Mastai első regénye valami teljesen más.

Igaz, hogy egy olyan alternatív jelenben indul a történet, ami maga a megvalósult utópia, de ez csak egy része a teljes képnek. A Goettreider-motor fantázianévre hallgató generátoroknak köszönhetően gyakorlatilag korlátlan mennyiségű, ingyenes energia áll rendelkezésre a hatvanas évektől, ez pedig, ahogy az ilyenkor lenni szokott, egycsapásra megoldotta az emberiség problémáinak többségét, étel- és ruhaszintetizátorokkal, csodálatos egészségüggyel, repülő autókkal szórta tele a bolygót, és kézzelfogható közelségbe hozta a teleportálás és az időgép lehetőségét.

Eddig nagyon menő, klasszikusan naiv és gyakorlatilag bármi lehetne a történetből. Csakhogy a félinformációkból kikövetkeztetett nosztalgikus-humoros kalandok helyett kapásból az eleve nem különösebben szimpatikus főszereplő száz oldalnyi önsajnáltatásával indít a regény, ez pedig bőven elegendő ahhoz, hogy a kevésbé bátor olvasók többségét már azelőtt elriassza, hogy ténylegesen elindulna a sztori.

Karin Tidbeck: Amatka (magyar)

Karin Tidbeck debütáló regénye kicsit sci-fi, kicsit krimi, de túlságosan sok maradt benne. Az Amatka első könyvnek nem rossz, elsősorban viszont nem a hardcore sci-fi rajongóknak ajánljuk, hanem azoknak, akik valami érdekes, de könnyen fogyasztható történetet szeretnének.

Vanja, a fiatal tájékoztatási asszisztens feladatot kap az essrei bizottságtól, hogy menjen Amatka városába, és gyűjtsön adatokat az ott élők higiéniai szokásairól. Eközben kiderül, hogy valami szörnyű nagy gebasz van a városban/kolónián, a fiatal nő pedig a dolgok végére akar járni. A lényeg nagyjából ennyi.

A történet elsőre túlontúl triviálisnak, egyszerűnek tűnik, és jobban belegondolva az is. Nincs semmi különösebb értelme Vanja feladatának: az, hogy higiéniai adatokat gyűjt, sehová nem viszi a történetet, nem jön rá kulcsfontosságú dolgokra a munkája során, még csak igazi konfliktusa sem lesz miatta. Simán jöhetett volna nyaralni, látogathatta volna meg egy rokonát, vagy bármi, épp úgy működött volna azzal is a történet. Elférni elfér ez az indok is, csak hát gyakorlatilag fölösleges.

Victor LaValle: Fekete Tom balladája

Hamisítatlan Lovecraft-élmény huszonegyedik századi köntösben. A Fekete Tom balladája méltán többszörös jelölt és díjnyertes, kiválóan hozza a huszadik század eleji New York atmoszféráját és Lovecraft elképzelhetetlen szörnyűségekkel teli világának hangulatát, mindezt úgy, hogy Victor LaValle közben bizonyos szempontból túl is lép a nagy elődön. 

H. P. Lovecrafttal, a horror egyik legnagyobb alakjával meglehetősen ellentmondásos a viszonyom. Vannak olyan történetei, amiket szeretek, az írásaiból származtatott művek közül az Eldritch Horror társasjáték az egyik kedvencem és az elődjét, az Arkham Horrort is kedvelem, viszont a köztudomásúan vállalhatatlan társadalmi nézetei és a sajnos meglehetősen sok gyengébb írása viszont egyáltalán nem jönnek be.

Épp ezért fogalmam sem volt, hogy mennyire fog tetszeni a The Horror at Red Hook című történetének újramesélése (magyarul Red Hook címen olvasható, például a Szukits-féle Lovecraft összes második kötetében), de úgy gondoltam, hogy egy próbát mindenképpen érdemes tenni vele.

Michael J. Sullivan: A Koronatorony

A Riyria-krónikák az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb fantasy-sorozata. A klasszikus high fantasy alapon, szerethető karaktereken és izgalmas kalandokon túl komoly mondanivalót is tartogat, ez a kombináció pedig könnyűszerrel elrabolja az olvasó szívét. Így van ez nem csak Magyarországon, de nemzetközi szinten is, a hatrészes, lezárt sorozat rajongói újabb történeteket szerettek volna, különösen egy bizonyos olvasó, Michael J. Sullivan felesége. Írónk pedig, okos ember lévén, nem állt ellen a nyomásnak: megszületett A Koronatorony.

Ha valaki olvasta a többi regényt, valószínűleg az egyik kérdés, amit időről időre feltesz, a következő: hogyan találkozott és barátkozott össze Hadrian és Royce, a három kardot viselő, nemes lelkű harcos és az ismeretlen múltú, rendkívüli ügyességű tolvaj?

Nos, a várakozás véget ért, A Koronatorony pontosan erről szól.

Hadrian Blackwater, az ifjú, de kiégett harcos északra indul, hogy Sheridanben, az egyetemen találkozzon Arcadius professzorral, apja egy öreg barátjával. Az út természetesen egyáltalán nem zökkenőmentes, amint partra száll Vernesben, kirabolják, és ez még csak a kezdet.

Ezalatt Gwen, egy fiatal medfordi kurtizán, elmenekül a kényszerű munkahelyéül szolgáló bordélyházból, miután egy másik lány brutális gyilkosság áldozata lesz és a tulajdonos a kártérítés bezsebelésén kívül semmit nem tesz az ügyben, és társnőivel együtt közös vállalkozásba kezd.

Szergej Lukjanyenko - Arkagyij Suspanov: Varázsőrség

Míg Szergej Lukjanyenko Őrség-regényeit nagyon kedvelem, az univerzumot bővítgető többi íróval enyhén szólva vegyesek az érzéseim. Egyedül Vlagyimir Vasziljev, a Nappali Őrség társszerzője tudott eddig értékelhetőt felmutatni azok közül, amiket eddig olvastam, ezért egyszerre vártam a Varázsőrséget és tartottam is tőle. Utóbbi alaptalannak bizonyult: fogalmam sincs, hogy Lukjanyenko mennyit tett hozzá a regényhez, de az biztos, hogy Arkagyij Suspanov jól ír és az univerzumhoz illő, szórakoztató és fordulatos történetet rakott össze.

Varázslóiskola. Kevés az ennél gyakoribb toposz a fantasy-irodalomban, az Őrség-sorozat világát valahogy mégis elkerülte eddig a téma. Persze az Őrségeknek vannak saját iskoláik, ahol az ifjú vagy kevésbé ifjú, de frissen hasonított Másfélék megtanulhatják azt, ami a hagyományos emberi oktatásból kimaradt, de ez a klasszikus, bentlakásos megoldás, ahol vegyesen tanulnak fénypártiak és setétek, valami új. Nem csak nekünk, olvasóknak, a Másfélék számára is.

Indokolt lenne meglovagolni az ifjúsági regények népszerűségét és direkt a fiatalabb közönségnek szóló belépőt nyújtani a sorozat világába, ahogy például John Scalzi tette a Zoë történetével, de a sorozat atyja, Szergej Lukjanyenko és a tehetséges új belépő, Arkagyij Suspanov nem ezt az utat választotta. Értelemszerűen sok az iskolás karakter, a főszereplő viszont egy huszonéves tanár, aki messze nem Harry Potter-korú, egyáltalán nem kiválasztott és Másfélének is gyengécske, alig hetedik szintű. Nem, ez a regény is elsősorban a felnőtt olvasókat célozza, de ahogy a teljes sorozat, tizenévesek számára is rendkívül szórakoztató és mindenkinek csak ajánlani tudom.

Kim Stanley Robinson: New York 2140 (magyar)

Kim Stanley Robinson a hosszú, tudományos alapossággal kidolgozott, időnként szinte már szélsőségesen realista regényeiről ismert, és ezt szokás szeretni benne: egy jól megírt gondolatkísérlet sokszor izgalmasabb bármilyen csavaros és akciódús sztorinál. Cserébe a kifejezetten történetközpontú irodalmat, vagy pláne a kizárólag könnyed szórakozást kedvelő olvasóknál általában kevésbé népszerű, nem mindenkinek jön be, ha a hangsúly a világon és a környezeten van a karakterek és az események helyett.

Ezt nyilván Robinson (és/vagy a szerkesztője) is realizálta. A New York 2140 valódi főszereplője ugyan a globális felmelegedés hatására térdig vízben álló, címadó város, de mellette változatos és életszerű emberi karakterek is komoly szerepet kapnak, és kifejezetten izgalmas történet is akad bőven.

Robinson nem elégszik meg egy pusztán szórakoztató célú regény összerakásával. Szinte minden írása többről szól ennél: gondolkodásra késztet, társadalmi és környezeti problémákra hívja fel a figyelmet, és sokszor némi tudományos ismeretterjesztés is tetten érhető a történeteiben.

A New York 2140 világát napjaink legsúlyosabb fenyegetése, a globális felmelegedés formálta. A tengerszint megemelkedése, az elolvadó sarkvidéki jégtakaró, az élővilág egyre fokozódó pusztulása itt már nem csak valami, amivel tudósok "riogatnak" és amiről elnökök jelentik ki, hogy fake news. Nagyon is kézzelfogható valóság, alapjaiban határozza meg az átlagemberek életét az egész világon mindenhol.

Dan Wells: Az ördög egyetlen barátja

Dan Wells John Cleaver sorozata az utóbbi évek legjobb urban fantasyje, thrillere, horrorja vagy nevezzük bárminek. Alapos, precíz, nincs túlírva, a karakterek izgalmasak és érdekesek, a történet és a háttér egyedi, logikus és szórakoztató. Ráadásul mindez a negyedik részre is igaz, sőt: Az ördög egyetlen barátja még mélyebb és még komplexebb lett, mint az előzőek. Nagyon ritkán adok a saját szubjektív listámon 10+-os értékelést, de ez megérdemli.

A bejegyzés néhány (kevés, de elkerülhetetlen) spoilert tartalmaz a korábbi részekkel kapcsolatban.

Az ördög egyetlen barátja pont ott folytatja, ahol az előző kötet abbahagyta: a fiatal, félig-meddig szociopata John Wayne Cleaver továbbra is Sorvadtakra vadászik. Ezúttal azonban az FBI is támogatja, pontosabban van pár specialista, akikkel egy csapatban módszeresen vadássza le a démonokat.

Közben Brooke, korábbi imádatának – szociopata birtoklási vágyának – tárgya, akit az előző részben megtámadt egy Sorvadt, és mostanra elmegyógyintézetben kezelik. Ráadásul a Sorvadtak sem ostobák, ellentámadásba lendülnek, így lassan egy háború kezd kibontakozni.

A történet a sorozat egyik darabjához híven nem nagyon halad az eseményekkel. Már csak azért sem, mert John története eredetileg három részes volt, azonban annyira nagy siker lett, hogy Wells írt hozzá egy folytatást. Így egyértelmű, hogy kicsit lassítani kell a tempón és ideje tisztázni, hogy mi is ez az egész.