Ben H. Winters: Gyilkosság világvége előtt

Mit tennél, ha megtudnád, hogy fél év múlva megsemmisül a Föld? Csak magaddal törődnél? Foglalkoznál mások problémáival is? Megpróbálnád fenntartani a lassan széteső rendet? Ben H. Winters regényének főszereplője az amerikai Concord városának utolsó lelkiismeretes nyomozója, aki még a végzet árnyékában is igyekszik felderíteni a a bűntények hátterét, és eközben nem csak embertársaival, önmagával is szembe kell néznie. 

A Gyilkosság világvége előtt nem kimondottan science fiction regény. Az összes sci-fis elem benne a preapokaliptikus környezet, a Föld felé közelítő aszteroidával és a lassan széthulló társadalmi rendszerrel, egyébként egy hagyományos, nyomozós krimiről van szó. Ilyen téren hasonlít valamelyest a Bezárt elmékre, de a konkrét ügyben még annál is kevesebb szerepet játszik a különben érdekesen felépített környezet.

Ben H. Winters korábban az Értelem és érzelem meg a tengeri szörnyek és az Android Karenina c. regényparódiáknak köszönhetően volt ismert, de Az utolsó nyomozó trilógia megírása után már nem csak a klasszikusok kifigurázásával, hanem saját jogán is elismert író lehet, a trilógia első része ugyanis Edgar-díjat, a középső kötet pedig Philip K. Dick-díjat is nyert. Ja, és persze egyébként is egy jó alapötletre épülő, izgalmas történet.

Anthony Ryan: A várúr

Az Egységes Királyságot a voláriak rabszolga-hadserege fenyegeti, de a háttérben valami sokkal sötétebb mozgolódik. A várúr a Hollóárnyék-trilógia harmadik részének epikus fölvezetése, de legalább olyan gazdag fordulatokban és eseményekben, mint A vér éneke volt. 

Vannak azok a történetek, amiket anyagi okok miatt hizlalnak trilógiává (egy helyett három könyvet eladni mégiscsak többet hoz a konyhára), esetleg a szerzőnek nincs annyi önkontrollja és/vagy jó szerkesztője, hogy kompakt méretűre vágja a sztorit. Ritka, hogy ténylegesen szükség van három-négyszáz oldal fölötti kötetekre, ezer oldalnál lényegesen hosszabb trilógiákra és több ezer oldalas sorozatokra, az esetek nagy részében, pestiesen szólva, egyszerű szófosás megy. Aztán vannak azok a történetek is, amiket nem lehet röviden elmesélni, mert alaposan kidolgozott a háttér, élő a világ, a karaktereknek valódi életük és motivációik vannak, a rövidítés csak kárt okozna. A Hollóárnyék-trilógia az utóbbiak közé tartozik: A vér éneke is nettó 637 oldal, A várúr pedig 693, de kritikus szemmel olvasva is szinte üresjáratok nélküli, szükség van a monstre féltéglákra. 

Anthony Ryan nem próbálta megismételni az előző kötet sikerét hasonló beállításokkal, a trilógia második része gyökeresen más irányt vesz A vér énekéhez képest. Persze van itt is tizenéves nézőpont-karakter, némi coming of age szál és sötét hangulat, de a katonaiskola növendékei rég felnőttek, többségük már nem is él, a történelem halad tovább, nem lehet visszalépni. Persze David Gemmell hatása még mindig érződik, talán még erősebben, mint eddig, hiszen két nagyon fontos motívum is a hősi fantasy nagymesterének talán legismertebb műveit idézi (egészen konkrétan a Legendát és az Árnyjáró-trilógiát), de ez nem feltétlenül negatívum. A gemmelli iskolát érdemes követni, főleg, ha valaki tudja is hozni azt a szintet, Ryan pedig általában képes erre.

Grady Hendrix: Horrorstör (magyar)

Nappal a letisztult, skandináv hatású dizájn otthona, éjjel viszont leírhatatlan borzalmak történnek az Orsk bútoráruházban. Ügyes koncepció, gördülékeny történet, önironikus humor és társadalomkritika, illetve némi futás meg sikoltozás: Gary Hendrix nem csak valami feltűnőt, hanem szórakoztatót is alkotott a Horrorstörrel. 

Valamikor tíz-tizenkét éve, egy gimnáziumi magyarórán arról beszélgettünk, hogy melyik a legszebb magyar szó, pusztán a hangzása alapján, ahogy az hallaná, aki nem beszéli a nyelvet. Az eredményre már nem emlékszem, de arra élénken, hogy - magától értetődően - megpróbáltuk megtalálni a legfélelmetesebbet is, ami a mordori Fekete Beszédet idéző bútorraktár lett. Ugye nem kell elmagyaráznom...

Grady Hendrix regénye tipikusan olyan, amit a borítója miatt veszünk kézbe. Sok ilyen könyvnél a kezdeti lelkesedést csalódás követi, a tartalom nem mindig tud felnőni a (marketing-) ötlethez, a Horrostör viszont belül is legalább olyan szórakoztató, mint az IKEA-katalógusra hajazó borító.

Szerintem nyilvánvaló, de más visszajelzéseket elnézve érdemes hangsúlyozni, hogy horrorparódiáról és nem komoly (-kodó) horrorregényről van szó, a cinikus, sötét humor lényegesen hangsúlyosabb az ijesztgetésnél. Ugyanakkor ez nem jelent igénytelenséget és olcsó, poénokat, Hendrix humora kifejezetten intelligens és kritikus, jó érzékkel tart tükröt a fogyasztói társadalom, a nagyvállalati kultúra, a túlfinomított marketing és a korunkra jellemző szociális problémák elé.

Charles Stross: Pokoli archívum / A Betontehén-akció

Szörnyek, csápok, nácik, démonok, horror, bürokrácia, popkultúra, alkalmazott matematika és sok humor. Charles Stross a Mosoda-akták első kötetével nem ugrotta túl az Accelerando szintjét, de két rendkívül ötletgazdag és szórakoztató történeteket tár az olvasó elé. 

Charles Stross elég komolyat alkotott az Accelarandóval, nem voltam egészen biztos abban, hogy sci-fivel kevert urban fantasyben is tudja hozni ezt a szintet. Ráadásul többfelől úgy hallottam, hogy a Mosoda-akták sorozat korai részei még kiforratlanok, leginkább azért érdemes elolvasni őket, mert a folytatás erősen építkezik rájuk, ehhez képest mindenképpen pozitív csalódás volt a Pokoli archívum és kísérő kisregénye, A Betontehén-akció. 

Ha röviden kellene összefoglalni, nagyjából némi Lovecraft, a Hellboy és tetszőleges kémregény (nekem John Le Carré ugrott be, Stross utószava szerint viszont inkább Len Deighton volt hatással rá) keverékéről van szó, meghintve egy kis cyberpunkkal és mindenféle popkulturális utalásokkal, lélektelen, kormányhivatali környezetbe helyezve.

Ebben a világban ugyanis a mágia nagyon is valós, matematikai és mérnöki eszközökkel elég látványos (és gyakran csúnya) dolgokat lehet művelni, a realitás szövete mögött pedig lovecrafti szörnyetegek várnak, hogy valaki rászabadítsa őket a mi finom világunkra. Ennek megakadályozása a Mosoda névre hallgató, brit titkosügynökség feladata, és ugyan általában jól végzik a munkájukat, szoktak hibázni és egymással sem jönnek ki mindig. 

Bőgel György: A Big Data ökoszisztémája

Majdnem minden, amit nem szakemberként Big Data témában jelenleg tudni érdemes - nagyjából így lehet egy mondatban összefoglalni Bőgel György A Big Data ökoszisztémája címmel megjelent könyvét. Fontos, hogy ismeretterjesztő mű és nem kimondottan a témában jártasakat célozza, de ez korántsem jelent minőségi kompromisszumot, a stílus és az információátadás is magas színvonalú. 

A sok fiction mellé időnként kell egy kis science is, ez most a CEU professzora, Bőgel György új könyvének képében érkezik a blogra. Az informatika egyre meghatározóbb az életünkben és a sci-fi irodalomban is érdekes szerepet játszik. A cyberpunk televízióképernyő-szürke égbolt alatt vibráló neonfényes, hackerekkel, implantokkal és virtuális terekkel teli jövőképe - szerencsére - nem vált valóra, a kortárs informatikai trendek viszont legalább olyan izgalmasak - és adott esetben legalább olyan nyugtalanítóak. 

A Typotex fantasztikus irodalmi körökben leginkább a poszterre kívánkozó borítókat felvonultató Science in Fiction sorozatáról ismert, de érdemes megnézni a tudományos-ismeretterjesztő kínálatukat is. Jared Diamondtól Schrödingeren át Esko Valtaojáig rengeteg jó szerzőtől még több érdekes könyv jelent meg náluk. Ebbe a körbe tartozik A Big Data ökoszisztémája is, mely elsősorban azokhoz szól, akik adatokkal dolgoznak, vagy a munkájuk során hasznos lehet számukra az adatelemzés (egyre inkább úgy tűnik, hogy azok vannak kevesebben, akiknek nem jön jól az ilyesmi), viszont egy átlagos sci-fi olvasónak sem árt, ha tisztában van a fontosabb tudományos, társadalmi és technológiai trendekkel (hommage à Babits Bihály).

Rene Denfeld: Az elvarázsoltak

Rene Denfeld civilben bűnügyi nyomozó, de rövidebb írásai korábban is jelentek meg például a The New York Time Magazine-ban. Első regénye, Az elvarázsoltak hatalmas sikert aratott, többek közt megnyerte a francia Prix du premier roman étranger irodalmi díjat, illetve bejutott a Goodreads top 20-as listájára fiction kategóriában. Magyarul a Fumax Kiadó gondozásában jelent meg.

Két világ van. Az egyikben mi elolvassuk ezt a könyvet, sóhajtunk, hogy milyen borzalmas, este elmegyünk sörözni, és százhúsz forintért Twixet veszünk a sarki boltban. A másikban, Az elvarázsoltak világában, naponta háromszor csúsztatnak be a rács alatt valami ételnek csúfolt trutymót, az emberéletet szinte ingyen mérik, és örökre eltilthatnak az emberi érintés és a szabad ég látványának örömétől. A két világot csupán egy leheletnyi fal választja el egymástól, az átjárás mégis szinte lehetetlen.

„Ez egy elvarázsolt világ. Más nem látja, csak én.” Elég abszurd kezdés, pláne amikor kiderül, hogy ez az elvarázsolt világ egy amerikai börtön halálsora, ahol a napfény látványának jogától örökre megfosztott rabok várják a kivégzésüket. A Molyon mágikus realizmus és fantasy címkét is kapott, de egyiknek sem nevezném: valami nagyon minimális mágia feltűnik benne, viszont én még mindig nem tudtam eldönteni, hogy ez „valódi” varázslat-e, vagy csak egy őrült elme képzelgésének szüleménye. De igazából nem is számít: maga a szöveg gyönyörű, a történet pedig annyira magába szippantja az olvasót, hogy eszében sincs azon bosszankodni, hogy ez egyáltalán nem az, amire számított.

Philip K. Dick: Az ember a Fellegvárban (újraszerkesztett kiadás, 2015)

Az ember a Fellegvárban ötvözi az alternatív történelmi regények izgalmas gondolatkísérleteit Philip K. Dick jellegzetes stílusával. Erős hangulat, izgalmas részletek, realista politikai-történelmi háttér, a hiányzó befejezés ellenére Dick legjobbjai közül való. 

Philip K. Dick egyik legerősebb alapötletre épülő regénye nem feltétlenül tömegközlekedés-kompatibilis, de nagyon jól eltalált és kétségtelenül figyelemfelkeltő köntösben érkezett néhány hete a könyvesboltok polcaira. Az új kiadás belül is megújult, az újraszerkesztésnek köszönhetően minden bizonnyal áramvonalasabb lett a magyar szöveg, de a régi kiadást nagyjából tíz éve olvastam, úgyhogy erre nem mernék megesküdni. Az viszont biztos, hogy gördülékeny a fordítás és jobban tetszett most újraolvasva, mint annak idején, ámbár a végét még mindig elsietettnek érzem. 

Az ember a Fellegvárban alternatív történelmi regény. Az 1960-as évek Amerikájában játszódik (az eredeti megjelenéssel egy időben), viszont egy olyan világban, ahol a tengelyhatalmak nyerték a második világháborút, a náci Németország és Japán felosztotta a világot, az USA pedig nagyhatalom helyett kegyelemkenyéren tengődő, feldarabolt térség. Újra terjed a rabszolgatartás, Afrikát gyakorlatilag kiirtották, a büszke germánok űrhajóikon gyarmatosítják a Holdat és a Marsot, egy betiltott alternatív történelmi regény központi témája pedig nem más, mint hogy a világháborúban a szövetségesek nyertek.