2008. október 31., péntek

Jeffrey Stone: A Hajnal Hadura

A Cherubion-saga névre hallgató hatkötetes sorozat (avagy az Éj- és Hajnal-trilógia) befejező kötetében Leon Silver megmaradt társaival a távoli Amrikba látogat, hogy utánajárjon a Hajnal Haduráról szóló legendáknak. Az eemsik és sziklaférgek földje azon kívül, hogy érdekes változatosság, halálos veszedelmeket is tartogat a férgeken és eemsiken kívül démonok képében is, ráadásul még a féregurak, azaz eemsi-féreg-mutánsok közül is megjelennek néhányan. A félistenek is szervezkednek, Melan a jelek szerint szövetségre lépett az eemsikkel, ráadásul Otoaak is valószínűleg feltámadt és újra összegyűjti népét. A játszmába az eddig rejtőzködő Sang is belép a maga kiszámíthatatlan, eszelős módján, amivel egyáltalán nem könnyíti meg Leon Silver helyzetét. Egy idő után persze nyilvánvalóvá válik, hogy a Hajnal Hadurát, aki sorra gyilkolja Cherubion és Amrik hatalmasságait, nem lehet csak úgy megállítani, ehhez összefogásra van szükség. Ez a szövetség viszont szokás szerint váratlan lesz, viszont legalább megoldódik egy rejtély: fény derül Krak / Grun Grath valódi kilétére.

--
Kiadó: Cherubion
Kiadási év: 1993

Oldalszám: 192

Jeffrey Stone: A Hajnal Királynője

Choler "halála" után Leon ismét menekülni kényszerül, egyetlen reménye, ha kiszabadítja a Hajnal Királynőjét, Chloviát... Csak egy apró gond van: Alméra, a cherub varázslónő valójában alakváltó mergháni volt és elrabolta Leontól a leírást, ami segítségére lehetett volna ebben. Ráadásul még Choler Sötét Lángját is kénytelen a szíve körül hordani, bár ez olykor még jól is jön...
Szerencsére azonban újra összefut a kunigaami nemessel, Razco Menemmel és együtt indulnak Kind Gren Grun Grath, a kunigaami bölcs elé, aki remélhetőleg segítságükre lesz. Grun Grath viszont meglehetősen fura figura: attól eltekintve, hogy hihetetlen mennyiségben vedel mindent, ami alkoholtartalmú, még az sem egyértelmű, hogy ő-e a bölcs, vagy csak annak részeges szolgája, Krak.
Az általános Cherubioni helyzet is feszültebb, mint eddig, eemsi hadak és vérengző choleriták dúlják a vidéket, utóbbiaktól viszont értelemszerűen Leonéknak nem kell félni, sőt, még egy wyvernt is rendelkezésükre bocsátanak szállítóeszközként. A choleritákkal kapcsolatban még egy dolog furcsa: Melan, a Technokrata régi erődjében rendezték be főhadiszállásukat és az ősi technikát használják is...
Természetesen Chlovia kiszabadítása sem megy zökkenőmentesen, de az immár hatodik évszázadát taposó ősöreg hreeir, Romin'yarak talán tud megoldást. De ez már a következő kötet...

Kiadó: Cherubion
Kiadási év: 1992
Eredeti cím: Chlovia!
Fordította: -
Oldalszám: 188

Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?

"Tegnap elhunyt az a teknős, melyet még a felfedező, Cook kapitány ajándékozott Tonga királyának 1777-ben. A a Tu’imalila névre hallgató, majdnem kétszáz éves állat a királyi palota területén halt meg a tongai Nuku fővárosában, Alofában. A tongaiak törzsfőnöknek tekintették az állatot, külön gondozók vigyáztak rá, mivel pár éve egy bozóttűzben elvesztette a szeme világát. A tongai rádió közlése szerint Tu’imalila tetemét elküldik az aucklandi múzeumnak Új-Zélandra. Reuters, 1966"

Philip Kindred Dick a huszadik század egyik legnagyobb hatású sci-fi-írója, műveit 25 nyelvre fordították le, alkotásaiból több sikeres film is készült, melyek közül a legismertebb az 1982-es, Ridley Scott által jegyzett Szárnyas fejvadász, ennek eredetije ez a történet.

PKD írásainak gyakori eleme az önazonosság-keresés, jelen esetben ez általános értelmű: az utolsó világháború után a Föld romos felszínét genetikai- és intelligenciaromboló sugárzás és por emészti, aki megtehette, mert a DNS-e nem torzult, kivándorolt, otthonának elhagyásáért pedig minden elköltöző egy szolgáló-androidot kapott. Néhányan mégis maradtak az egészségesek közül, ilyen Rick Deckard San Franciscói rendőr-fejvadász, aki szökött androidok "kiiktatásával" keresi kenyerét, civilben pedig elektronikus bárányutánzatát gondozza az igazihoz hasonló szeretettel. A háború ugyanis szinte minden életet elpusztított, az állatok sem voltak kivételek, ezért egy valódi állat birtoklása státusszimbólum, aki viszont ezt nem engedheti meg magának, kénytelen egy az eredetire tökéletesen hasonlító másolattal beérni.

Az androidok az elektromos állatokhoz hasonlóan az emberek megtévesztésig azonos másolatai, szintetikusak ugyan, de a legfejlettebbek már értelmileg is azonos szinten vannak az emberrel, mégsem számítanak öntudattal rendelkező lénynek, Deckard feladata pedig az elpusztításuk, egészen addig, amíg tiltott szexuális kapcsolatot nem létesít egy legálisan a Földön tartózkodó androidnővel, innentől egyre erősödik az említett önazonosság-keresés érzése, kiváltképp, ha azt is figyelembe vesszük, hogy az együttérzés-teszten egy sugárzástól rombolt értelmi képességű ember ugyanolyan eredményt produkál, mint egy android. De akkor mi tesz minket emberré? És egyáltalán, elpusztítható egy valódi művészetet "csináló", értelmes lény egy bevándorlási törvény miatt? A válasz akár igen is lehetne, hiszen az androidok csak úgy tudnak biztonságosan elrejtőzni, ha megölik és eltüntetik azt az embert, akinek a szerepét felveszik, de ha az ótestamentumi "szemet szemért" elv helyett a dolog bonyolultabb morális vonatkozásait nézzük, már korántsem ilyen egyszerű...

És hogy álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?

--
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadási év: 2005

Eredeti cím: Do Androids Dream of Electric Sheep?
Fordította: Pék Zoltán
Oldalszám: 240

2008. október 29., szerda

Jeffrey Stone: A Hajnal Lovagja

Egy sikeres történet nem maradhat folytatás nélkül, Leon Silver ismét visszatér Cherubion földjére.
Az Éj-trilógiában elmeséltek után Leon kezdődő alkoholizmusát nevelgeti a svájci Le Sentier falucska kocsmájában, amikor egy újabb térkapu jelenik meg, ami Cherubionba vezet... Csakhogy az a világ, amit Leon valójában az otthonának nevez, alaposan megváltozott, ott évszázadk teltek el. Az elfajzott eemsik és fellázadt szolgáik, a kunigaamik uralják már nem csak Amrikot, hanem az egész világot, a cherubok többnyire elvonulva tengetik napjaikat, pedig Kevanaar bennük látta Cherubion jövőjét. Ráadásul a három félisten közül ketten feléledtek halottaikból: Choler ébredése Leonnak köszönhető, Sang pedig...
Leon tehát elindul, hogy helyrehozza a problémát, amit akaratlanul okozott: egy cherub varázslónővel (aki megidézte őt egy külső létsíkról), egy szintén cherub erdőjáróval, valamint egy kunigaami nemesúrral és kompániájával megpróbálja felkutatni Cholert, hogy megölje a Hajnal Kardja segítségével.
Viszont a ghirdek és merghániak változatlanul jelen vannak és senki nem tudja, hogy mikor és kinek a képében bukkannak fel legközelebb...


Kiadó: Phoenix-Cherubion
Kiadási év: 1991
Eredeti cím:The Knight of the Dawn
Fordította: -
Oldalszám: 190

2008. október 25., szombat

dr. Alexander Cannon: Kelet mágusai - Tibet misztikája és csodái

Általában fenntartással szoktam kezelni a "természetfölöttivel" foglalkozó írásokat (azért raktam idézőjelbe, mert ugye minden a természet része...), ez most sem volt másként. Hogy miért? Leginkább az az oka, hogy míg egy fantasy- vagy sci-fi-, misztikus thriller- stb. könyvnél egyértelmű, hogy fikció, egy ehhez hasonló könyv írója megtörtént és megtörténő valóságként szól az eseményekről, ami, ha mégis fikció az egész, problémás lehet. A szkepszis oka még az is, hogy személy szerint nem tapasztaltam semmilyen hasonló élményt, mint például levitáció, hipnózis, transz, telekinézis, energiával gyógyítás és társaik, noha az tény hogy próbáltam már homeopátiát, kineziológiát és sikerült felemelnem több ember karját úgy, hogy nem értem hozzá, csak fölé tartottam a kezemet és ez fordítva is megtörtént. No meg több személyes ismerőstől hallottam kollektív transzról, levitációról szóló történeteket, szintén személyes ismerőseim művelik az energiaátadásos gyógyítás két különböző válfaját is, de valami miatt nem vagyok még mindig meggyőzve. Pedig nem tartozom a megátalkodott materialisták közé, sőt, szeretném, hogy valaki meggyőzzön, csak ez egyszerűen elég nehéz dolog.

Nyilván mindenki kitalálta már, hogy ennek a könyvnek sem sikerült, ettől függetlenül megérte elolvasni, ha másra nem, forrásnak jó lesz.

Dr. Cannon személyes élményekre épít, saját bevallása szerint maga is auralátó, művelője az indiai, tibeti misztikának, ráadásul egy "pszichográf" elnevezésű készülékkel vizsgálta is telepatikus üzenetek küldőinek illetve fogadóinak agyhullámait (és azonosságot tapasztalt). A tasilhumpói kolostor főnökével folytatott beszélgetése a kvantumfizikai húrelmélettel összecsengeni látszik, valamint más módon is összehozza a tudomány kísérleti stádiumban lévő területeit (amelyek akkor egyébként még elmélet szintjén sem igazán léteztek!) az ősi tudással, ami egyértelműsíti, hogy a nyugati tudósoknak jóval többet kéne foglalkozniuk a keleti hagyományokkal.
A dolog ott válik kissé problémássá, amikor a Kumbum-kolostor követe közli vele, hogy már hónapok óta tudnak arról, hogy Tibetbe készül, sőt, az ő telepatikus utasításukra jött és nem saját akaratából, hat oldallal később viszont Cannon azt írja, hogy a követ csak rejtélyesen mosolygott arra a kérdésre, hogy honnan szereztek tudomást a várható látogatásáról és csak annyit válaszolt, hogy telepatikus úton. Kis ellentmondás, ilyen kérdésben mégis lényeges.
Cannon egyébként orvos, kezelései során maga is alkalmazta a hipnózist, viszont a Magyarországon eredetileg 1943-ban megjelent, azóta számtalan kiadást megért könyvében egy olyan jóslatot is leír, mely szerint a hipnózis tíz éven belül forradalmasítani fogja az orvostudományt. És hiába választották a Tibeti Fehér Páholy mesterévé, ez a jóslata legjobb tudomásom szerint nem vált valóra.

Végkövetkeztetésként csak azt mondhatom, hogy ha egészében nem is, egyes részleteiben mindenképpen hasznos mű, nem csak történelmi reprintként, hanem átgondolásra is érdemes.


Kiadó: Betűmetsző
Kiadási év: 2008

Eredeti cím: The Invisible Influence
Fordította: Dr. Balogh Barna
Oldalszám: 175

2008. október 24., péntek

Hirano Kohta: Hellsing (2. kötet)

Hirano Kohta mangája a sokadik reneszánszát élő vámpírkultusz újabb feldolgozása, ezúttal a horrort humorra cserélve. Főhőse a fantáziadús Alucard (olvasd visszafelé) névre keresztelt ősvámpír, aki a Hellsing, egy vámpírirtásra berendezkedett angol protestáns szervezet alkalmazásában áll, mint elsőszámú tömegpusztító fegyver. Ráadásul a nagykezű-nagylábú vámpír (na jó, ez Hirano Kohta rajzstílusára jellemző, hogy a végtagokat erősen felnagyítva ábrázolja) képes átváltozni valami sokszemű-sokfogú, amorf fekete démonfélévé is, tehát a brutális vérontás garantált.
A tizenhatos karikához ez még nem lenne elég, úgyhogy az eseményekben aktívan részt vesz egy irreálisan túlméretezett és labdaformájú keblekkel felszerelt rendőrlány is, aki az első kötetben változott vámpírrá és most már a fényfóbiás élőholtak küzdelemmel teli életét éli (vagy mi...) a Hellsing kötelékében, őt elnézve mondjuk hajlamos elhinni az ember, hogy a mangaka eredetileg a szigorúan felnőtteknek szóló műfajban alkotott... Az elegy további adalékai: Sir Integra Hellsing, a szervezet vezetője, aki attól még, hogy "sir", érdekes módon nő; egy pár kezdő vámpír; zombik; vatikáni szuperegység (Iskariótiak); nácik a háttérben és persze sok-sok fekete-fehér kecsap, no meg menő beállások és szövegek.

Amúgy a látszat ellenére végülis élveztem a mangát, ha már egész nap otthon ültem (okt. 23-án, nehogy valami rendőr megtaláljon, mint bőrkabátos-hosszúhajú, demokráciára veszélyes elemet, akinél még kés is van...), kb. 3/4 óráig lekötött, szóval meg tudom érteni azokat, akik rajongói a témának, még ha ilyen vámpíros cuccban ritka is a tényleg jó és színvonalas dolog (ezért megint jön majd a kövezés, érzem... de ne tessék haragudni, cinikus hangulatban vagyok...). És ráadásul némi utánajárással megtudtam, hogy holnap jön magyarul az első része a Hellsing animének is...

>vissza Umberto Ecóhoz...<


Kiadó: Mangafan
Kiadási év: 2008
Eredeti cím: ヘルシング
Fordította: Koch Zita
Oldalszám: 192

2008. október 23., csütörtök

Ohba Tsugumi - Obata Takeshi: Death Note (2. kötet)

Újabb népszerű manga, talán a kulcsszót követve a keresőkön keresztül nagyobb lesz az olvasottságom XD
Na jó, igazából nem (csak) ez a cél, pusztán annyi, hogy anno arról volt szó, minden könyvről írok, amit elolvasok és ugye ez is könyvnek számít, hiába nyílik hátul és van tele furcsa, fekete-fehér rajzokkal meg mindenféle kiskorúak nyugalmának megzavarására alkalmas dologgal.
Mellesleg a Death Note egyik kedves ismerősöm nagy kedvence, és ennyivel tartozom neki... :)

Szóval. Ez itt a második kötet, vagyis igazából az elsőről is kellett volna már írnom, de valószínűleg még a start, de legalábbis a második bejegyzés előtt kellett, hogy olvassam. Na mindegy. És erről legalább többet tudok írni, vagy legalábbis bátrabban, mert a sztoriból már olvastam 42 fejezetet (ami persze még a felénél is kevesebb a teljes mangának...).
Tehát. A méltán sikeres Death Note manga soron következő részében tovább folytatódik Light, a halálisten-füzetet birtokló, átlag feletti értelmi képességekkel rendelkező középiskolás, és L, a zseniális szuperügynök párbaja. Bár a párbaj szó egyelőre még túlzás, inkább csak puhatolózó szurkálásokról van szó. De a dolgok itt, viszonylag a történet elején sem egyszerűek, minden kis hiba végzetessé válhat, és Kira (Yagami Light) talán el is követ néhányat.

Ja, igen. A sci-fi ragacsot azért kapta a bejegyzés, mert ugyan az eredeti japán kiadás 2003-ban jelent meg, a 185. oldalon Light haverja mégis a japán gazdaság 2004-es helyzetéről beszél múlt időben.


Kiadó: Mangafan
Kiadási év: 2008
Eredeti cím: デスノート
Fordította: Nikolényi Gergely
Oldalszám: 200

Jeffrey Stone: Az Éj Istene

Az Éj-trilógia harmadik kötetében Leon Silver az Éj Kardjával és Sanggal, a félistennel az oldalán arra készül, hogy szembeszálljon Otoaak, az elfajzottak ura hatalmas seregével, de Otoaak arMegadown és nem arMenien erődje ellen indul, ahol hőseink tanyáznak. Így hát nincs más megoldás, wyvernháton kell arMegadownba repülni, hogy Leon ismét megmenthesse Chloviát. Útközben Sang elmeséli Leonnak, hogy valójában hogyan került Cherubionba. Csakhogy az Éj Kardja, alias Balamud, a denevér, elpártol Leontól és Sangot választja új urának, Leont pedig csak az Éj Köve menti meg a biztos pusztulástól: újra az Üvegpiramisba teleportál a kő segítségével. Ott azonban újabb meglepetés várja, a piramis teljesen kihalt, a szánnyomok pedig egy űrhajóhoz vezetnek...
A kő használatával a piramisból visszatérve Leon rábukkan Kevanaar naplójára, melyben feltárul Cherubion őshistóriájának egy része, a továbbiakban pedig rendszeres jelenséggé válik, hogy semmi nem az, aminek látszik, ami nem meglepő, ha alakváltó ghirdek járják a vidéket. Csakhogy magáról Leon Silverről is kiderül, hogy a gyűlölt alakváltók közé tartozik, még ha nem is tudja uralni a képességét.
A vége felé egyre inkább sci-fibe megy át fantasyből a történet: Leon a cherubokkal Sang ellen vonul, közben még az elfajzottakkal is szövetkezve, amikor a Ghird Birodalom űrhajója ereszkedik alá Kevanaarral a fedélzetén... Az ütközetnek azonnal vége szakad, s ahogy az lenni szokott, a lakoma közben fény derül mindenre.
Leon pedig egy kórházi ágyban tér magához, Svájcban...

--
Kiadó: Phoenix
Kiadási év: 1991
Oldalszám: 164

Kishimoto Masashi: Naruto (6. kötet)

Kisimoto Maszasi világhírű mangájának magyar kiadása immáron a hatodik kötethez érkezett, nem szakértő véleményem szerint a történetet tekintve eddig ez a legkevésbé érdekes, ráadásul kifejezetten rövid és szappanoperás stílusban itt is az akció közepén jön a szünet (avagy a kötet vége), bár nyilván aki nagy rajongója a sztorinak, úgyis elolvasta már angol fordításban (komolyabbak japánul), vagy éppen megnézte az animét, szóval csak a gyűjtők és a "lusta laikusok" szitkozódnak és várják a következő kötet megjelenését (a hírek szerint még idén), illetve a "lusta laikus" nem várja, hanem tudja, hogy ha megjelenik, úgyis kölcsönadja neki valaki, addig meg elfoglalja magát valami hasznosabbal.
A sztoriról nem írok, mert mainstream-cuccról lévén szó, "a csapból is ez folyik", másrészt meg annyira még nem vagyok benne a témában, hogy "szakértő módon" tudjak nyilatkozni, mint mondjuk a sci-firől. Tehát elnézést mindenkitől, aki valami mélyreható elemzésre számított és csak ennyit kap...


Kiadó: Mangafan
Kiadási év: 2008
Eredeti cím: ナルト
Fordította: Basa Zsófia
Oldalszám: 184

2008. október 22., szerda

Vietnámi mesék

A japán meséknél gondosabban megszerkesztett kötetről van szó, ennek a tükrében már kiviláglik, hogy az bizony rendelkezik a sorozatindító kötetek több, átgondolatlanságból fakadó hiányosságával is.
Példának okáért ez a kötet vietnámi legendákkal indít, a mesék csak a második részben következnek, a legendákat pedig magyarázatokkal is ellátták, a vietnámi négy szent állatról (sárkány, egyszarvú, teknős, főnix) is érdekes leírást kapunk és hivatkozásokból sincs hiány. Négy év nagy idő, kiadók születnek és mennek tönkre ennyi idő alatt (ld. pl. a MU-s Graal kiadó), és még ha csak három kötetet is adtak ki a sorozatban (a második a Mesék Erdélyből, ami sajnos nincs meg), a fejlődés egyértelműen látszik.

A legendák többnyire történelmi, illetve mitologikus eseményekhez kapcsolódnak, viszont a konkrét évszámokkal ellátott történetek nem nélkülözik a természetfeletti elemeket sem, az i.e. 210 körüli, Huang Ti kínai császár halálát követően széthulló Kínai Birodalom rablócsapatainak betörései ellen An Duong Vuong király egy mágikus teknősbékakarommal megerősített számszeríjjal veszi fel a küzdelmet. De a Ming dinasztia elnyomása ellen lázadó Le Loi is egy varázskardnak köszönhetően aratott győzelmet 1427-ben a kínaiak ellen.

A könyv második felében összegyűjtött mesék nagyrészt eredetmesék (Nap-Hold, denevér, szúnyog stb.) illetve hagyományos "férj-feleség történetek". Ami érdekes, hogy ezekben a mesékben a kilenc a meseszám (Európában a hét, Japánban a hat), de Az Ég Oszlopai című teremtésmítoszban a hetes az uralkodó, pedig a kereszténység előttről származik a történet...


Kiadó: Papp-Ker kft. (A világ meséi sorozat)
Kiadási év: 2005

Eredeti cím: -
Fordította: Dr. Gion Gábor
Oldalszám: 240

2008. október 19., vasárnap

J. E. Lovelock: Gaia

Egy kicsit komolyabb téma mint a korábbiak, valamint ismertebb is: Lovelock Gaia-hipotézise nem akadt el a tudományos világ útvesztőiben, hanem a laikus tömegekhez is eljutott többek között ennek a könyvnek köszönhetően. Az élő Föld eszméje nem újkeletű, ezt mutatja a Gaia név is, melyet Lovelock William Golding (igen, az író William Golding!) ötlete alapján vett át a görög mitológiából, ott a Föld istennőjét hívták így. És ha már irodalmi vonatkozások: Asimov 1948-'50 között írt Második Alapítvány című sci-fi regényében is Gaia a neve egy kollektív emlékezettel rendelkező, a puszta egyének szintjénél magasabban szerveződött bolygótudatnak, bolygólénynek. Szóval előzmények vannak, mégis Lovelock volt az első, aki kidolgozta az elméletet, noha az elméleten nem igazán lépett túl, mivel hatalmas mennyiségű megfigyelésre, kísérletre lenne szükség a bizonyításhoz, de ha valaki megérti az elméletet, bizonyítás nélkül is el kell, hogy ismerje a létjogosultságát. 1975-ben kezdett dolgozni a könyvön, mely 1979-ben jelent meg először angolul, így a tudományos ismeretek azt a kort tükrözik, de amennyire figyelemmel kísérem az ilyesmit, azóta sem találtak semmit, ami megcáfolná az önszabályozó, egyetlen organizmusként leírható Föld elméletét.
Aki kicsit is jártasabb a természettudományokban, egyértelmű számára az ökoszisztéma szoros összefonódása, de az már korántsem ennyire magától értetődő, hogy az élet nem pusztán alkalmazkodik a földi viszonyokhoz, hanem alakítja is azokat. Méghozzá nem is kicsit. Amióta 3,5 milliárd éve a radioaktív- és napsugárzásnak köszönhetően addig formálódtak a vegyületek bolygónkon, hogy létrehozták az első szerves molekulákat (ld. Miller-Urey kísérlet), majd ezekből hihetetlenül hosszú idő alatt kifejlődött az, amit ma életnek nevezünk, a Föld is hatalmas változáson ment keresztül. Ez a változás, mint Lovelock kifejti, elsősorban a légkörben figyelhető meg: összehasonlítva a legközelebbi bolygók, a Vénusz és a Mars éghajlati viszonyaival, melyek gyakorlatilag élettelennek mondhatók, a Föld hőmérséklete, légkörének nyomása és összetétele teljesen irreális és instabil. Mégis ez a kedvező számunkra, vagyis egyértelmű, hogy az idők során a földi élet kialakította magának a lehető legoptimálisabb feltételeket, ezt viszont külön-külön az egyes fajok nem tehették volna meg, épp úgy nem, ahogy egy lavórba rakott tüdő a nem kezd el magától lélegezni és a szív sem pumpál, viszont az egyenként használhatatlan szervek együtt jóval többre képesek, mint egy kupac szerv, ezzel párhuzamban a földi ökoszisztéma, Gaia, is több, mint az élőlények puszta sokasága.
Ugyanakkor az ember kialakulása, de még inkább a technikai civilizáció felborítani látszik Gaia egyensúlyát, így hatalmas felelősségünk van a földi élet fennmaradásában, mivel a közkeletű felfogással ellentétben bolygóknak, az ökoszisztémának, Gaiának nem tulajdonosai, birtokosai vagyunk, hanem sokkal többek annál. Részei.

A könyv elektronikus formában: Gaia


Kiadó: Göncöl
Kiadási év:

Eredeti cím: Gaia
Fordította: ifj. Árkos Antal
Oldalszám: 207

2008. október 18., szombat

Jeffrey Stone: Az Éj Kardja

Nemes István ugyan a Hombre Jimenes néven írt romantikus regényeivel keresi kenyerét (egyet nem olvastam közülük, de még csak nem is láttam :D), mégis a fantasy-művei által lett ismert, kiváltképp az Éj-trilógiával. Az első kötetet még hárman kezdték írni, egy menet közben kiesett, így maradtak ketten erre a kötetre, de ennek is ő írta a 90%-át. Érezhető a stílus alakulása, bár nem mentes némi logikai hibától sem, az például nem egyértelmű, hogy miért lesznek az alapvetően hófehér egyszarvúak közül hárman ébenfeketék, aztán megint fehérek. Ja, tudom. Egy viszonylag jó poén kedvéért. Na mindegy, ez csak a kötelező kötözködés.

Leon Silver, miután az Üvegpiramisba repült Chloviával, hamar rájött, hogy a hely nem lakatlan, eszkimók élnek a kényelmesen fűtött helyen, és egy darabig jól el is voltak, egészen addig, amíg rémálmok nem kezdték gyötörni. Aztán a rémálom valósággá vált és hősünknek vissza kellett térnie Cherubionba, hogy megkeresse arMegadown várát a káosz földjén, ahol egy titokzatos lovag az úr, aki az Éj Kardjának birtokosa. Az egyetlen gond csak az, hogy Leonnak fogalma nincs, hogy hol kéne keresni a helyet, ráadásul az Éj Köve is csak arra a helyre tudja visszavinni, ahonnan a piramisba szökött. Közben Leonról kiderül, hogy ő Kevanaar maga, ráadásul a Kevanaar-félék (azaz Cherubionnak kárt okozó hatalmak - mert Kevanaar ugye otthagyta birodalmát a három marakodó félisten játékszeréül) ellen kovácsolt Éj Kardja is hozzá kerül. Adott minden tehát, hogy szerelmének megmentése után a világot is megmentse: szembe kell szállnia az elfajzottak urával, Otoaakkal is. Ezt viszont csak Sang, Choler vagy Melan segítségével teheti meg, ők viszont Otoaak börtönében sínylődnek.

--
Kiadó: Art Phoenix
Kiadási év: 1990
Oldalszám: 191

Jeffrey Stone: Harc az Éj Kövéért

Három éve egy hétig jártam a pesti antikváriumokat, amíg sikerült beszerezni a többek között Jeffrey Stone álnéven alkotó Nemes István Éj- és Hajnal-trilógiáját, a hatkötetes sorozatnak, mint az a borítón is írva vagyon, ez az első kötete (persze akkor még csak trilógiának indult). Azóta már kiderült, hogy a jópár kiadást megért könyvek nagy mennyiségben fordulnak elő antikváriumokban, igazság szerint nincs is olyan antikvárium, ahol van külön sci-fi+fantasy polc és ne lenne legalább egy példány valamelyikből, de akkor éppen hiány volt, biztos az azóta egyre gyorsuló mértékben hanyatló magyar gazdaság miatt kezdik eladogatni az emberek a könyveiket, vagy nem tudom... Az viszont tény, hogy a magyar fantasy-irodalom egyik "alapítójának" művei elég nagy mennyiségben forognak a piacon mostanában.

Az Éj-trilógia egy világteremtő sorozat első kötete, ("lapozgatós könyvek" és más regények-novellák is játszódnak Cherubionban) melyben egy amerikai fiatalember, Leon Silver egy svájci falucskából a jövőbe kerül, ahol nem lebegő városok és űrhajók fogadják, hanem három, egymással marakodó félisten, akik a feldúlt és felismerhetetlenségig megváltozott Európa romjain csatáznak. A klasszikus vérmérsékletekről elnevezett Sang, Choler és Melan mind a saját népüket próbálják győzelemre vezetni, illetve Sang, az eszelős félisten nem annyira, lévén, hogy nincs népe, csak a saját szórakozása a fontos. Leon pedig a helyzet megoldásának kulcsa lesz, így hát a félistenek mindegyik megpróbálja megnyerni a saját ügyének. Először Sang kezébe kerül, aki feladattal látja el, majd Choler ragadja magához, aki megtéríti a Sötét Láng szolgálatába és Melan, a Technokrata birodalmába küldi. A cél: megszerezni egy hatalmas varázsszert: az Éj Kövét. Persze a dolgok nem úgy mennek, ahogyan a félistenek szeretnék, a mitikus díszletek közötti út Kevanaar, a világ valódi istenének ereklyééért (ez is majdnem olyan jó szó, mint a hozzáállás), amely isten mellesleg a külső űrbe távozott jóval korábban, tartogat némi meglepetést. A végén pedig Leon Silver az Északi-sarkon találja magát Kevanaar üvegpiramisában, Chloviával, egy mutáns boszorkánytanonccal.
Persze ez még közel sem a vége...

--
Kiadó: Art Phoenix
Kiadási év: 1990
Oldalszám: 220

2008. október 13., hétfő

Japán mesék

Ritka az olyan nap, amikor három új könyv is felkerül a polcomra, de a múlt kedd ilyen volt. Először A Katedrális őrzőit vettem meg hirtelen felindulásból (megláttam az Alexandrában, és ha már van kilenc másik MU-kötetem, ez is kellett), aztán a kalligráfia utáni "bevásárlás" során én is találtam valamit magamnak (ha már kabátot nem :P), ezt és a vietnámi meséket.

Már volt egy japán mesés bejegyzésem, feltehetően lesz több is, az eddigi két kötet között egy konkrét átfedés van: a Momotaro, a barackfiú (ami talán a leghíresebb japán mese, ezért is teszik be mindenhova), de történetelemek más mesékben is megegyeznek.

A legtöbb történet azokról az időkről szól, amikor az emberek és állatok még megértették egymást és néhány alakváltó róka meg nyestkutya (tanuki) bemerészkedett az emberlakta területekre és néhány ember is megpillanthatta a verebek palotáját vagy éppen az erdei manókat. Még folytatásos mese is akad: Ozuczu, a veréb, akinek egy kapzsi öregasszony levágta a nyelvét, egy későbbi történetben hozzámegy Csiotáróhoz, a felfedező kedvű verébfihoz, hatalmas lagzi közepette. A kedves állattörténetek és tanulságos mesék (aki kapzsi, kegyetlen, mohó, az megbűnhődik, de a jóság és önzetlenség jutalmat érdemel; valamint mindenki önmagaként a legértékesebb) mind érdekesek, de mégis a következő történet tetszett a legjobban, talán mert van benne némi feketehumor:

A mérges hal
Egy ember egyszer nagy fugu-halat fogott, melyről azt tartják Japánban, hogy mérges. De a mi emberünk ezt nem tudta bizonyosan és noha félt egy kissé, mégis hozzálátott, hogy elkészítse a halat ebédre. Mialatt a halat tisztogatta, odasompolygott egy éhes macska, lecsípett belőle egy darabot, s azzal elfutott.
Az ember utána iramodott, de a macska felkúszott a háztetőre, s a hallal a szájában csak nevette üldözöjét. Az ember visszatért a tűzhelyhez, s azt gondolta magában, hogy félelme alaptalan volt, mert hiszen ha a ravasz macska nem vetette meg a hal húsát, akkor neki sem árthat meg.
Elkészítette hát az ebédet, s nyugodtan asztalhoz ült. De a macska, miután biztonságba helyezte a zsákmányt, gondolt egyet, lemászott a háztetőről, s megleste, hogy az ember csakugyan megeszi-e a halat. Mikor pedig látta, hogy az ember jóízűen falatozik, visszament ő is, s megette a maga részét.
Mind a ketten belehaltak, mert hát néha éppen azok csalatkoznak meg, akik a legravaszabbak.



Kiadó: Papp-Ker kft. (A világ meséi sorozat)
Kiadási év: 2001
Eredeti cím: -
Fordító: ?
Oldalszám: 166

2008. október 12., vasárnap

Gordon Dahlquist: Az álomfalók

Elvileg már egy hete be kellett volna fejeznem, csak valami mindig elvonta a figyelmemet. Új könyvek, újságok, zenék, duplalemezes Emerson, Lake & Palmer DVD, blogírás, szerepjáték, filmek, suliügyek, japán filmklub és sok egyéb, illetve sokan mások... De éppenséggel ez nem baj, legalább jelzi, hogy nem az a fajta olvasmány, ami hosszabb távon leköti az embert. Pedig a könyvtárból direkt ezért vettem ki két hete, az első kalligráfia előtt (a Las Vegas ostromával együtt). Elég vastag és súlyos példánynak tűnt, hogy érdemes legyen foglalkozni vele, de ez csak az elejére volt igaz, pár száz oldal után igazság szerint ráuntam és húsz percnél többet nem tudtam egyhuzamban olvasni, hanem jöttek a fent említett dolgok.
Technikailag jó regény lenne, van benne jellemfejlődés, több nézőpont/cselekményszál, új ötletek és fordulatok, de valahogy mégsem az igazi.

A 19. század elejei Anglia a történet helyszíne, amennyire meg tudom ítélni, még korhű is, amolyan jellegzetes "gótikus" környezet, gőzgépekkel, lőfegyverekkel, hintókkal, nemesekkel és alkimistákkal. A középpontban is egy alkimista összeesküvés áll, váratlan módon a világuralomra törnek a titkos szövetség tagjai, ehhez egy festő titokzatos munkája és a Tarr Manor környékén fellelhető kék anyag, az indigolit van segítségükre. Az indigolit egy kimondottan sokoldalú ásvány, kiváló alapja az alkímiának. Könyvként vagy kártyaként gondolatok, álmok tárolhatóak benne (erre utal az eredeti cím is), használható az emberek akaratának uralom alá hajtására, az élő szervezetet átitatva vele telepatikus képességű lény keletkezik az emberből, de fegyverként használva szintén hatékony: ha egyetlen szilánkja is megsebzi a bőrt, elkristályosodik a seb környéke, ami ugye halálhoz vezet. És amikor alkimistáink megtudják, hogy Mecklenburgban hatalmas készletek vannak a föld alatt ebből az anyagból, kész is a terv: uralom alá hajtani Mecklenburg hercegét és így megszerezni az ásványt is, akkor pedig senki nem állhat ellent a világuralmi törekvéseknek.
Csak éppen azzal nem számoltak a jó alkimisták, hogy hiba volt beszervezni Miss Temple, egy elkényeztetett és gazdag nemeshölgy jegyesét, mert miután a jegyese otthagyta, Miss Temple nyomozásba kezd és az összeesküvés nyomára bukkan. Közben teljesen kivetkőzik magából, olykor szó szerint is; de nem csak szolid öltözékét cseréli vékony selyemre, hanem probléma nélkül több ember életét is kioltja, miközben válogatott szenvedéseken megy keresztül, olyanokon, amelyek bizony egy átlagembernek elviselhetetlenek volnának. Igaz persze, hogy Miss Temple is átlagemberként kezdte, de ennyi következetlenség még belefér akkor is, ha nem tanult színjátszást a kisasszony. Közben persze megismerkedik mindenféle alakokkal, közülük néhányan segítenek neki: a Chang kardinális névre hallgató bérgyilkos-magánnyomozó (aki inkább előbb, mint utóbb a szívét is elnyeri), valamint doktor Svenson, az ifjú mecklenburgi. Később pedig színre lép a nehezen kimondható nevű Elöise (nem írtam el, tényleg így hívják), aki csodás módon szintén túléli a válogatott vérfürdőket, kínzásokat és még Svenson doktort is megkapja ráadásnak.
A történet kimenetele tulajdonképpen viszonylag kiszámítható: a véres kegyetlenség, tudatrablás, szadomazo-erotika, intrikák és állandó menekülések során bárkinek elege lenne mindenből és elvonulna a hegyekbe meditálni, hagyva, hogy átvegyék az amatőr alkimisták a világ feletti uralmat, nem úgy hőseink, akik a legmagasabb beavatási szintet elért keleti szerzetesek tudati szilárdságával és egy veterán pókerjátékos színészi képességeivel felvértezve néznek szembe a gonoszsággal, hirtelen felindulásból mészárolva le elszánt ellenfeleiket, akik mindig csak beszélnek az ő kivégzésükről, esetleg kínozgatnak is egy kicsit, de soha nem gondolják komolyan (ilyenkor azért elgondolkodik a gyanútlan olvasó, hogy nem keveredtek-e össze a jellemek...), közben sikoltozva-megsebezve-mindenhova vért kenve menekülnek egy jót (igen, a kényes helyzetekből valami furfanggal mindig kiszabadulnak), hogy utána rejtőzködés közben megint beléjük botoljon valami gaz összeesküvő, akit le lehet szúrni-lőni-elvágni a torkát-egyebét-indigolittal fejbecsapni-stb., amíg el nem fogy az ellen, s nem találják magukat a legfőbb ellenségekkel és a hűtlen vőlegénnyel egy steampunk-léghajó fedélzetén, valahol a tenger fölött, útban Mecklenburg felé.
Itt folytatódik a lelkizős beszélgetésekkel tarkított erőszak, mígnem az utolsó botor alak is kiveszik a világból, aki belekontárkodott az alkímiába és négy hősünk a tengerbe zuhan, valahol a parthoz közel, hogy ne legyen nehéz kiúszni, ha már ennyi megpróbáltatáson kellett szegényeknek túlesni.

Összegezve: steampunknak kevés a technika, kriminek a nyomozás, erotikus regénynek az erotika, alkimista-történetnek a részletesség, de első regénynek nem olyan rossz. Az én első regényem aligha lesz a kiadása után egy éven belül világszerte ismert. Kíváncsian várom a következőt!



Kiadó: Alexandra
Kiadási év: 2007

Eredeti cím: The Glass Book of the Dream Eaters
Fordító: Babits Péter
Oldalszám: 608

2008. október 11., szombat

Gerald Durrell: Vadállatok bolondja

Megint Durrell - mondhatja az, aki viszonylag rendszeresen olvasgat (remélem vagytok néhányan :) ), vagy csak megnézi a legutóbbi bejegyzéseket. Én meg csak bólogatok. Ha már van egy pár Durrell-e-könyvem, miért ne olvasnám és írnék róla, hiszen egyik kedvenc szerzőm lenne, vagy mi.

A Vadállatok bolondja Durrell fiatalkoráról szól, jóval a korfui évek után, de talán ugyanennyivel az állatgyűjtő körutak előtt. Nagyjából egy év eseményeit írja le, azét az időszakét, amikor Durrell a Whipsnade-i állatkertben gyűjtött tapasztalatokat a nagyobb termetű állatokkal való bánásmód terén, miután megírta bátor hangvételű levelét a Brit Zoológiai Társaságnak.

Nem is Durrellről lenne szó, ha nem az oroszlánokhoz kerülne rögtön a legelején, de persze később kiderül, hogy sokkal veszélyesebbek a jámbornak tűnő növényevők, mint a vérszomjas hírű nagymacskák. Több tucat állat, az állatkert látogatóinak és dolgozóinak humorosan szórakoztató leírása várja az olvasót, sok-sok idézettel tarkítva, elolvasása után garantáltan máshogy fog mindenki állatkertbe menni, mint előtte, még ha nem is támad kedve duettet énekelni egy medvével, vagy szánvontatósat játszani egy ifjú jakkal. És határozottan az az érzésem, hogy a Whipsnade-i állatokhoz képest a budapestiek kifejezetten unalmasak, persze lehet, hogy ha annyi ideig figyelnénk őket, esetleg velük dolgoznánk, mint Durrell, elkaphatnánk hasonló pillanatokat és megfigyelhetnénk érdekes szokásokat. De a rosszindulatú tevék, vámpírfogú kínai víziszarvasok, Dzsingisz, a bölénybika, lusta oroszlánok, prüszkölő tigrisek, játékos jegesmedvék, falánk nyestkutyák és az állatkert többi lakója így papíron is feledhetetlen szórakozást nyújt életkortól függetlenül bárkinek.


Kiadó: Móra
Kiadási év: 1982

Eredeti cím: Beasts in my Belfry
Fordító: Némethy Ildikó
Oldalszám: 206

2008. október 10., péntek

A Katedrális őrzői - Mysterious Universe antológia

A kortárs magyar sci-fi-irodalom meghatározó eleme a Harrison Fawcett (Fonyódi Tibor) és Anthony Sheenard (Szélesi Sándor) nevével fémjelzett, de nagyjából tucatnyi más író novelláit-regényeit is magába foglaló Mysterious Universe-világ, mely megint kiadót váltott.
Techno-misztikum és gyors tempó jellemző a sorozatba tartozó írásokra, a novellák és regények mozaikszerűen illeszkednek bele a napjainktól a harmadik évezred végéig tartó ívbe, a fiktív jövő kidolgozott és kontrasztos hátteret ad az eseményekhez.

Jelen kötetben három novella és három kisregény található, már amennyiben a novellát kilencven oldalig, a kisregényt pedig afölött számoljuk, a MU nyolc korszaka (jelenkor, az energiaháborúk kora, Novus Ordo Seclorum, a Dominátus, a felfedezések kora, a kolóniaháborúk kora, gilleth-mutáns háború és az Ezredvég) közül ötöt érintve.
Új, vagy legalábbis általam eddig nem olvasott szerzők is bemutatkoznak, közülük a kötetindító F. Tóth Benedek novellája a Nélküled a jövő a legjobb, igazság szerint Sheenard kisregényét is felülmúlja ötletekben és hangulatban egyaránt.

F. Tóth Benedek története egy bizarr múzeumlátogatás, egy olyan múzeumé, ahol a gondolatolvasó gyapjas rájától a valódi szénbányán át életre kelt őshüllőkig mindenféle megtalálható, de valami különös dolog van az egész hátterében, a látogatók közül néhányan eltűnnek és furcsán megváltozva térnek vissza.
I. M Brod, aki a Tüske a köröm alatt kötet írójaként is ismert lehet, és talán a harmadik nagyobb léptékű karaktert "használó" szerző a MU világában, ismét Ross Quinlan magánnyomozó kalandjaival tér vissza, Kismadár aranykalickában címmel. Ezúttal természetfölötti események nélkül, csak egy szimpla és a Tüske a köröm alatt-nál jóval szórakoztatóbb nyomozással.
Leonard Stansky Finomhangolása már jóval kevésbé megfogható novella, egy kicsi, de messzire vezető mozaikdarab. A pajzsgenerátor-fejlesztés kapcsán létrejövő Opus Dei vs. ősi maori mágia mellett a legendás Katedrális is megjelenik, utóbbiról igazán bőven Fawcett Katedrális című kötetében lehet olvasni.
S. Ladislaw Cornelius egyes szám első személyben elmesélt Mentsd meg Hitlert! című novellája egy újabb Katedrális-ügynök múltutazásáról szól, a cél értelemszerűen a Führer életének megóvása nem egészen egyértelmű okból, de hát a MU világában elég sok minden nem egyértelmű.
Dave Howard, aki szintén új szerző a sorozatban, a Hősök végzetében egy átalakított praetoriánus harcászati rendszerrel szerelt bosszúálló hős, a Fúria gonosztevők elleni tombolását írja le, szubjektív véleményem szerint nem sok újat és érdekeset nyújtva, de legalább utána jobban tudjuk élvezni York Ketchikan, az örök túlélő legújabb kalandját.
A kötetzáró kisregény Anthony Sheenard alkotása. A Katedrális őrzői lett a kötet címadója, talán nem véletlenül, hiszen e történet írója az egyik olyan név, aki a sorozatot viszi. A pokolbéli kreatúrák és egyebek után Ketchikannek most csupán egy 192 milliós inváziós hadsereggel kell szembenéznie, mindezt azért, hogy megtaláljon egy Zoran Xavier névre hallgató embert. De szerencsére vele van wrajk barátja, Jacques de Molay is, úgyhogy az arány már csak egy a kilencvenhatmillióhoz.


Kiadó: Tuan kiadó
Kiadási év: 2008

Eredeti cím: -
Fordító: -
Oldalszám:381

2008. október 4., szombat

Gerald Durrell: Istenek kertje

Durrell korfui gyermekkoráról szóló trilógiájának ez a harmadik és talán legkevésbé ismert kötete. A Családom és egyéb állatfajták, valamint a Madarak, vadak, rokonok után nem sokan gondolták, hogy maradt még tartalék a korfui korszakból, erre alaposan rácáfol a könyv: a korábbiakhoz hasonlóan színes és élvezetes. Sok ismerős szereplő bukkan fel benne, legyen az állat vagy ember, de Korfun mindig történik valami váratlan, úgyhogy az olvasó egy pillantara sem unatkozik. A hazáját bosszantóan imádó francia gróf, a meleg amerikai festőpár, a magát fakírnak képzelő indiai és társaik semmiben sem maradnak el a Durrell-házat az előző kötetekben megszálló vendégektől, György király szigetlátogatása során pedig kiderül, hogy Korfu és a korfuiak képesek túltenni önmagukon is, de változatlanul humorral és optimistán szemlélik az életet.
Természetesen ezt a kötetet is Réber László illusztrálta.


Kiadó: Európa Könyvkiadó
Kiadási év: -
Eredeti cím: The Garden of the Gods
Fordító: Osztovits Levente
Oldalszám: 264

2008. október 1., szerda

Ben Mezrich: 21 - Las Vegas ostroma

A szerencsejátékok világa már a kezdetektől kedvelt témája az irodalomnak, és kapcsolódó műfajoknak, ha ezt vegyítjük egyfajta Robin Hood-legendával és a világ leghíresebb kaszinóvárosát, Las Vegast tesszük meg helyszínnek, nyert ügyünk van. Az egészen dob még egyet, ha igaz történetről van szó (vagy legalábbis azt mondjuk rá és úgy írjuk meg a történetet) és még morális kérdések is felmerülnek; na itt érkeztünk el a 21 - Las Vegas ostroma című sztorihoz, amiből hasonló címmel film is készült.

Létezik egy játék, ami hivatalosan ugyan szerencsejátéknak van kikiáltva, de mégsem pusztán a szerencsétől függ, hogy mikor nyer és mikor veszít rajta az ember. Ez a játék a blackjack. Sokan próbálkoztak a játék szisztémájának kiszámításával, néhányan még kerestek is vele, nem is rosszul. A legismertebb és leghasználhatóbb módszer a kártyaszámolás. Ha a dobozban több alacsony értékű lap van, akkor az esélyek az osztónak kedveznek, míg ha a magasabb értékű lapok kerülnek arányaiban többségbe, akkor a játékosnak magasabb a nyerési esélye, ezt a megfigyelt törvényszerűséget használják ki a kártyaszámolók. Egy a gond: a kaszinótulajdonosok nem szeretik, ha valaki hosszabb távon nyer náluk. Amíg egyszer-kétszer nyer a betévedő, de átlagban inkább veszít, addig minden rendben, de ha valaki sorozatosan nyer és nem veszít, akkor figyelni kezdik. Nem a pénz miatt, ez elvi kérdés. És ha a gyanúból bizonyosság lesz, kitiltják. Rosszabb esetben a hátsó szobába viszik és elbeszélgetnek vele. A magányos kártyaszámoló, pedig legyen akármilyen zseniális, hamar lebukik, és hiába nem számít csalásnak, amit csinál, következnek a fent említett események.
Mi a megoldás, ha mégis rendesen meg akarjuk kopasztani Vegast? Először is nem árt, ha matekzsenik vagyunk, mint a könyv főszereplője, Kevin Lewis. Másodszor: csapatban kell dolgozni, lehetőleg a valaha élt egyik legnagyobb kártyaszámoló és mellesleg volt egyetemi tanár, Micky Rosa vezetésével. Harmadszor: hiába van mellettünk az esély statisztikailag, ha nincs elég tőkénk a veszteséges időszakok áthidalására, ezért befektetők is kellenek, de őket úgyis Micky hozza. Adott hát minden a nagy kaszáláshoz, kiváltképp, ha meggyőzően játsszuk a szerepünket, legyen az figyelő, gorilla vagy nagymenő.
Csak éppen ha egyszer jól mennek a dolgok, már csak statisztikailag is elő fognak kerülni a hátrányok, az meg még csak a kezdet, ha elhagyjuk a lányt, akit szeretünk, a játékért, mert a kettős életet nehéz összeegyeztetni. Az igazi probléma az, már játékos-szemszögből, amikor a kaszinóknak feltűnik, hogy egy-egy hétvégén a blackjack-asztalok igencsak veszteségesek és elkezdenek vadászni a kártyaszámolókra. Egy darabig persze így is folytatható a buli, de amikor a kezdeti sikerekhez hasonló mértékben jönnek a kitiltások, ideje elgondolkozni a lassításon, hogy nyereséggel szállhassunk ki a játszmából.



Kiadó: Novella Könyvkiadó
Kiadási év: 2008

Eredeti cím: Bringing Down the House
Fordító: Nitkovszki Stanislaw
Oldalszám: 352