Ian McDonald: A dervisház

Iszlám misztika és nanotechnológia keveredik Ian McDonald hihetetlen intelligenciával és műveltséggel megírt regényében. A dervisház nem egyszerűen sci-fi, sokkal inkább nagyszabású gondolatkísérlet: mi lesz velünk alig másfél évtized múlva és az emberek hogyan fognak reagálni a technológiai fejlődés okozta társadalmi változásokra? 

A válasz egyszerű: minden megy a régiben. Nincs világmegváltás, semmi megmagyarázhatatlan tudományos ugrás vagy külső beavatkozás, "csak" egy rendkívül jól összerakott jövőkép, amely egyenes folytatása a mi jelenünknek. A szereplők nagy része már él: kisgyerek, lázadó kamasz vagy végzős egyetemista, ott vannak valahol Isztambulban, de még soha nem találkoztak, talán a dervisházat sem ismerik, mely később összefonja a sorsukat és nem is sejtik, hogy egy angol író papírra vetette a jövőjüket. 

Brandon Hackett: Az ember könyve

(Csak a borító, csak a borítót tudnám feledni.
Értem én meg minden, de akkor is ronda.)

Ha csak ezt az egy történetet írja meg Botond, akkor is ott a helye a nagyok között. Sokáig készült, többször újra lett gondolva, aztán mégis a Könyvhétre jelent meg, csak egy évvel később. Megérte várni, kiváló mű született. Mondom ezt úgy, hogy idén már volt A felhúzhatós lány, A kvantumtolvaj és a Vének háborúja is, és Brandon Hackett munkája simán beleillik a sorba színvonal tekintetében. Biztos unjátok már, de 2012-t tényleg nagyon sokáig fogjuk még emlegetni sci-fi rajongói körökben.

Az ember könyve nagyon magasra teszi a lécet a kortárs magyar szerzők számára is. 2009-ben az Isten gépeit az utóbbi idők legjobb regényének neveztem, most ehhez Az ember könyvénél a fenti címek miatt kénytelen vagyok hozzátenni a "magyar" jelzőt is. Na de nem ragozom tovább, legyen elég annyi, hogy Zsoldos Péter Távoli tüze óta nem volt olyan komolyabb hangvételű magyar sci-fi, ami ennyire magával sodort volna. Azt hiszem, minden ennél nagyobb dicséret már túlzás lenne. 

83. Ünnepi Könyvhét (2012 nyár)

Térkép a helyszínhez

Délután kinéztem a Vörösmarty térre, a 2012.06.07-11. között megtartott Könyvhét budapesti eseményeinek központi helyszínére. Még a tömeg előtt szerettem volna körülnézni, ez annyira jól sikerült, hogy néhány pavilonba még be sem költöztek :) Az engem érdeklő, sci-fis és fantasys részlegek viszont szerencsére már nyitva voltak és kipakolták a kiadók a könyveket, úgyhogy első körben négy kötettel tekertem haza, aztán holnap jön a következő szállítmány. 

Ilyen alkalmakkor a programok és az új megjelenések mellett általában az szokott számítani, hogy melyik kiadó vagy könyvesbolt milyen akciókkal készül, ebből megpróbáltam megjegyezni néhányat, a teljesség igénye nélkül és a fenti kategóriáknál maradva. 

Jeff Hirsch: Tizenegyedik csapás

Klasszikus westernelemek posztapokaliptikus környezetben, ifjúsági regénynek megírva. Nem rossz recept, átlagos könyv a középmezőnyből, elvégre nem lehet mindig legjobbakat olvasni, viszonyítási alap is kell.

Jeff Hirsch egyértelműen a mostanában dúló trendhullámokat igyekszik meglovagolni első regényével, és ezt elég jól csinálja. A Tizenegyedik csapás simán alkalmas arra, hogy a könyveket már csak elvből is utáló felső tagozatos fiúkat egy kicsit az olvasás felé terelje: pont ez a csoport az, amelynek nem nagyon írnak a kortárs szerzők. 

John Scalzi: Vének háborúja

Mindenekelőtt: Aki még nem olvasta a könyvet és teljes hatást szeretne, az csak az első négy fejezet után kattintson a folytatásra. A Vének háborúja legjobb része ugyanis az első 64 oldal, amely alatt szépen, fokozatosan, a főszereplővel együtt jut el az olvasó a teljes tudatlanságtól a - ha nem is megvilágosodásig, de addig, amíg a regény és a sorozat hátralévő része beindul. És ami a legszebb, hogy a fülszövegíró is figyelembe vette ezt és tényleg nem olvasható ott semmi, amit ezalatt a szakasz alatt ne tudnánk meg. 

John Scalzi regénye kényelmesen indul. Druszája, a főszereplő John Perry hetvenötödik születésnapján szépen fölkerekedik, elmegy a felesége sírjához és a tíz évvel azelőtt aláírt, egyébként visszavonható bevonulási szándéknyilatkozata értelmében elmegy a legközelebbi toborzóirodába, hogy a Gyarmati Véderő katonája legyen. Azé a szervezeté, amely monopolizálta az űrutazást és más bolygók gyarmatosítását, de ez minden, amit az átlagos földlakó tud róla amellett, hogy minden jel szerint a földinél lényegesen fejlettebb technikával rendelkeznek. A Föld ugyanis, mint az azonnal kiderül, társadalmi és technológiai szempontból is gyakorlatilag olyan, mint a kilencvenes vagy kétezer-tízes években, a megnyugtatóan ismerős környezet fölött viszont szinte tapintható a bezártság köde, valamit titkolnak azok ott kint, valamit nem akarnak, hogy az egyébként nyilvánvalóan sokkal fejletlenebb anyabolygó lakói megtudjanak. 

Innentől lefelé, ha különösebb spoiler nincs is, de ahogy írtam, az első négy fejezet hatását veszélyeztetik a leírtak. 

Hannu Rajaniemi: Kvantumtolvaj

A Kvantumtolvaj poszthumán, cyberpunk világképe sokkal ijesztőbb, mint A felhúzhatós lány ökokatasztrófa-sújtotta Thaiföldje. A fizikai és a digitális világ összefonódása, a valódival tökéletesen összekeverhető virtuális valóságok bizonytalansága, az emlékek, sőt, tudatok szabad másolhatósága bármilyen genetikailag módosított vírusnál rémítőbb jövővízió. A digitális halhatatlanság persze jó dolog, de mi a helyzet az örökké tartó rabszolgasággal vagy börtönélettel? Érzékszervektől megfosztva lebegni egy tartályban időtlen időkig, virtuális börtönbe zárva élni több száz vagy több ezer példányban, géptestbe zárva robotolni újjászületésben reménykedve - ez hogy hangzik? 

Jean le Flambeur, Hannu Rajaniemi Kvantumtolvajának főszereplője legalábbis a középső verziót kényszerűségből megtapasztalja, amíg egy titokzatos célok vezérelte, nem túl bőbeszédű lány ki nem szabadítja. Vagy legalábbis az egyik másolatát. Szerencse? Attól függ, hogy kinek a szempontjából. 

Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány (The Windup Girl)

Sci-fi kedvelői körökben hatalmas várakozás övezte A felhúzhatós lány magyar megjelenését, nem is alaptalanul. Díjözön, külföldi kritikusok rendkívül pozitív beszámolói, érdekesnek ígérkező sztori és borító, nem tudom, hogy kell-e ennél több. Persze szokás szerint némi fenntartással kezeltem a dolgot, ahogy azt a túlságosan nagy felhajtás övezte dolgokkal szoktam, de mint már az első oldalak után kiderült, ez fölösleges volt. 

Paolo Bacigalupi regénye a szerző bevallása szerint váratlan sikertörténet, szerintem pedig pontosan olyan, amilyennek egy jó könyvnek lennie kell. Részletesen kidolgozott, hihetően felépített világ, érdekes karakterek, megfelelően adagolt történet. Egy ideális világban bestseller lenne, a mi világunkban ehhez túl jó, a regény világában pedig eltüzelnék, a megfelelő széndoxid-kvóta befizetésének elmulasztásával.