Ian McDonald: A dervisház

Iszlám misztika és nanotechnológia keveredik Ian McDonald hihetetlen intelligenciával és műveltséggel megírt regényében. A dervisház nem egyszerűen sci-fi, sokkal inkább nagyszabású gondolatkísérlet: mi lesz velünk alig másfél évtized múlva és az emberek hogyan fognak reagálni a technológiai fejlődés okozta társadalmi változásokra? 

A válasz egyszerű: minden megy a régiben. Nincs világmegváltás, semmi megmagyarázhatatlan tudományos ugrás vagy külső beavatkozás, "csak" egy rendkívül jól összerakott jövőkép, amely egyenes folytatása a mi jelenünknek. A szereplők nagy része már él: kisgyerek, lázadó kamasz vagy végzős egyetemista, ott vannak valahol Isztambulban, de még soha nem találkoztak, talán a dervisházat sem ismerik, mely később összefonja a sorsukat és nem is sejtik, hogy egy angol író papírra vetette a jövőjüket. 

Lassan már elő kéne szedni valami gyengébb könyvet is, nem járja, hogy mindig csak jókat olvasok és talán ti is unjátok már, hogy sehol egy viccesen lehúzós bejegyzés. Ráadásul a folyamatosan magas színvonal az ingerküszöböt is megemeli, ezt már többször tapasztaltam - A dervisház viszont valahogy mégis képes volt a sorozatban olvasott baromi jó sci-fi regények után is elbűvölni, ami nem kis szó.

Ian McDonald

Ian McDonald művész. Ezt már így megmondom, hogy ezen a regényen kívül semmi mást nem olvastam tőle és még a wikipédiás szócikket sem láttam róla. Aki egy ilyen regényt meg tud írni, nem lehet más, mint klasszikus értelemben vett művész, afféle "reneszánsz ember", aki nem csak hatalmas műveltséget tud felhalmozni, hanem kiemelkedően intelligens is ahhoz, hogy ezt művészi formában összegezve tudja a közönség elé tárni. Mert A dervisház nem csak egy regény féltucat szereplő eleinte csak homályosan összefüggő dolgairól, terrortámadásról, műkincsvadászatról, nanotechnológiáról, iszlamizmusról vagy az évtized gázüzletéről, hanem egyúttal tárháza és bemutatása a gazdag török kultúrának, egy olyan ország kultúrájának, mely átmenet Európa és az iszlám világ között, átvitt és szó szerinti értelemben is híd Ázsia felé.

Természetesen nem sztereotípiákat kap az olvasó, hanem részletes és élő környezetet, benne élő emberekkel, akik - ahogy egy jó regényben annak lennie kell - időnként hülyeségeket csinálnak és nem feltétlenül járnak mindenben sikerrel. A fejezeteket olvasva egyszerűen beszippant a regény, bármennyire is szerettem volna hamar megírni ezt az értékelést, hogy a Könyvhéten ígért egy héten belül legyek vele, egy nappal kicsúsztam az önként vállalt határidőből, mert egyszerűen nem tudtam rávenni magamat arra, hogy csak végigdaráljam az oldalakat, muszáj volt rendesen belemerülni és időnként elgondolkozni rajta. 

Isztambul, a Galata híd

Nem szeretek olvasás közben adatok után keresgélni, legalábbis első olvasáskor nem, úgyhogy maradtak homályosabb foltok, de azért eleget hallottam iszlám kultúráról a különféle egyetemi előadásokon és eleget szedtem össze a korábbi olvasmányaimból ahhoz, hogy ezek számát sikerüljön minimumon tartani és még az apróbb részletek se kerüljék el a figyelmemet. Mert azok vannak bőven, olyan ez a regény, mint a benne többször is emlegetett iszlám kalligrafikus munkák, ahol a felirat még kisebb feliratokból áll, amolyan fraktálszerűen. Olvasható egyszerű regényként is, de ha az ember jobban belemélyed, újabb rétegek szépségei tűnnek elő. 

(persze olyan kalligráfiát pont nem sikerült találni, csak átlagosat)

Azt szokták mondani, hogy hősök kora rég lejárt. Szerintem az antihősöké is, az igazán jó főszereplő olyan, aki minden (anti)hősködés nélkül létezik, egyszerre hétköznapi és érdekesebb az átlagembernél. Ian McDonald karakterei is ilyenek, nem nehezedik a vállukra a világ súlya, nincsenek kiemelve a háttérszereplők közül, ugyanakkor nem is unalmas szürkeségek, akiknek csak a szépirodalminak csúfolt életképtelensége mozgatja a cselekményt. Nem akarok másokat ismételni, de muszáj leírni, hogy a főszereplők cselekedetei erőteljesen hatnak egymásra, ámbár gyakran csak egészen közvetetten (és ezért életszerűen), hiába ismerik egymást látásból, elvégre egy épületben, a valaha volt dervisházban élnek, kapcsolatuk ezen kívül általában csak felszínes és csak a történet vége felé ér össze, gyönyörű keretes szerkezetben.

Egy kappadókiai dervisház

A mézzé lett ember legendáját fontosnak tartom kiemelni, mert elsőre érthetetlen, hogy miért kap egy science fiction regényben egy tizenhatodik századi kínai história legalább akkora szerepet, mint a nanorobotok vagy az egyik gyerekkori kedvencem, Fehér Klára Földrengések szigete c. regényében is emlegetett memóriabővítési módszer. Aztán persze ahogy halad a történet, rájön az elemző kedvű olvasó, hogy ez is a regény világának gazdagságát hivatott erősíteni, na meg persze egy érdekes ötlet. Az ehhez hasonló dolgok erősen közelítik A dervisházat a korábban olvasott A felhúzhatós lányhoz, ahol hasonlóan fontos szerepet kapnak a kulturális sajátosságok, az viszont, ahogy néhány szereplő elgondolkodik a nanotechnológia jövőjéről, már nagyon erősen A kvantumtolvajt idézi (nem tudom mennyire volt ez az összeválogatás ilyen szempontból szándékos a kiadótól, mindenesetre érdekes), a szerző stílusa, leírásai pedig meglehetősen emlékeztetnek William Gibsonéra a Blue Ant-trilógiából és ő is hajlamos arra, hogy egy poént csak soktucat, vagy akár több száz oldallal a feldobás után csapjon le.

Igazán ínyenceknek való könyvről van szó, ám az se tartson tőle, akinek semmi köze a török kultúrához vagy a sci-fihez, ha egy kicsit is érdekel valakit a téma, garantáltan emlékezetes olvasmányra akad A dervisházban.

A trailert érdemes megnézni, elég jó lett.

--
Kiadó: Ad Astra
Kiadási év: 2012
Eredeti cím: The Dervish House
Fordító: Tamás Gábor
Oldalszám: 575
Ár: 3490 / 2790 (ad astra webbolt)

A példányért köszönet az Ad Astra Kiadónak, remélem még sok hasonló szintű olvasmánnyal fogják gazdagítani a könyvespolcomat (illetve ez inkább bizonyosság, mintsem remény :]).