Valóban holdkóros történeteket olvashatunk Ermanno Cavazzoni könyvében. Az olasz szerző A holdkórosok eposzában most a magyar olvasóknak is megmutatja, micsoda mestere az abszurdnak - nem mint ha ez Fellini filmadaptációja után a legkevésbé is kérdéses lenne.
Azt már az elején szeretném leszögezni, hogy olyan címet, ami ennél pontosabban adja vissza a könyv történetét és hangulatát, (ráadásul két szóban!) keresve sem lehetett volna találni. Ermanno Cavazzoni műve olyan, mint egy szürreális álom, ami néha egybefonódik a valósággal, néha kicsit elszakad tőle, de igazából sosem lehet tudni, hogy pontosan hányadán állunk vele. Lehet, hogy ez valami olasz sajátosság, mindenesetre az írás stílusa engem erősen emlékeztet Italo Calvino Eleink című könyvében összegyűjtött három novellájára, de aki olvasta Münchhausen báró kalandjait, annak sem lesz újdonság a képtelenségek mindennapi köntösbe öltöztetése, egy kicsit modernizálva, a XX.-XXI. századra szabva.
Az ifjú Savini (akinek valójában nem is ez a neve) valamilyen általunk nem ismert okból a Pó-síkság kútjainak mélyén fel-felbukkanó palackokba zárt írások eredetének nyomába ered, és a fejébe veszi, hogy megfejti ezt a rejtélyt. Mármint hogy hogy kerülnek oda azok a palackok. És miért. És mi egyebet rejt még a kutak mélye. Ártatlannak induló kíváncsiskodása azonban messzire elvezeti a kutak világától: egy sokkal nagyobb léptékű és kiterjedtebb nyomozásba kell fognia.
