Kim Stanley Robinson: 2312 (magyar)

Kiváló kötet egy kiváló író tollából. Kim Stanley Robinson 2312-je nagyszabású, tudományos alapossággal felépített regény, megérdemelten kapott Nebulát és ha nem történik semmi váratlan, ez lesz az idei év magyar nyelvű sci-fije is. 

Kim Stanley Robinson regénye az év egyik legjobban várt könyve volt. Nem kellett csalódnom, a várakozásoknak megfelelően zseniális regényt kaptunk, ha csak ez az egyetlen könyv jön ki idén, akkor is azt mondanám, hogy ez egy jó év volt. Túlzásnak tűnik, de nem az, Robinson elképesztő mennyiségű munkát fektet könyvei megírásába, nagyon kevés hasonlóan alapos író létezik. Ha A szingularitás küszöbén (aminek egyes gondolatai itt is felbukkannak) kötelező kézikönyv kezdő sci-fi íróknak, akkor Kim Stanley Robinson legyen a követendő példakép, a 2312 pedig a bizonyíték arra, hogy a tudományos átgondoltság, az érdekes történet, a lenyűgöző világépítés és az mélységesen életszerű szereplők, emberi kapcsolatok korántsem zárják ki egymást, mind megjelenhet egyetlen regényen belül. Persze nem tökéletes, de majdnem, a legkomolyabb baj az vele, hogy utána szinte bármi más kellemetlenül halványnak, kevésnek fog tűnni.

Előzetes - Brandon Hackett: Az időutazás napja

Nagyjából három (de legfeljebb öt) olyan magyar SF-szerzőt tudnék mondani, akik nemzetközi összehasonlításban is ott vannak valahol a legjobbak között. Brandon Hackett legalább egy közülük, ha elkezd saját néven is publikálni (esetleg időhurokba kerül), akár két helyet is elfoglalhat a listán. Oké, a korai ponyvák azok tényleg ponyvák, A poszthumán döntés óta viszont nagyon is jókat ír, így lesz ez a jövő kedden megjelenő Az időutazás napja esetében is. Fél éve már olvastam az akkori verzióját, már akkor odab.szós volt, azóta meg csak javulhatott. A borító mondjuk még mindig nem az igazi, de Az ember könyvénél azért jobb és hátha így olyanok is leveszik a polcról, akik amúgy nem olvasnának ilyesmit... Ja, és az Agave blogján van ám egy interjú is a szerzővel.

A hajtás után fülszöveg, borító és részlet (a blog is benne van a könyvben ;)), értékelés pedig itt. 

Jon Sprunk: Az Árny fia (Árnyorgyilkos trilógia 1.)

Nemrég jelent meg magyarul Az Árny csábítása, aktuális vendégblogger-bejegyzésünkben viszont a trilógia első részét vesszük szemügyre. Jon Sprunk regénye gyors ütemű, meglehetősen sötét, de határozottan szórakoztató. A zsáner kedvelőinek érdemes belevágni - főleg, hogy már itt a folytatás is.

Az Árny fia, Jon Sprunk orgyilkosos-összeesküvős regénye, igazi dark fantasy (szó szerint, ugyanis a háttérből mindent az egyszerűen csak Odaátnak nevezett szellemvilág lakói, az Árnyak irányítanak), varázslattal, politikai cselszövéssel és lendületes cselekménnyel. Caim Othir városának egyik legsikeresebb orgyilkosa, aki az egyik, kis híján félresikerült megbízása után úgy dönt, hogy egy időre szabadságot vesz ki, és egy darabig visszavonul a gyilkolászástól. Előtte viszont, jobb meggyőződése ellenére, elvállal egy könnyűnek ígérkező, mégis nagy vagyonnal kecsegtető munkát: egy idősödő, védtelen férfit kell eltennie láb alól. A könnyűnek ígérkező küldetés azonban hamar rémálomba fordul, és Caim hirtelen a birodalmi politikai játszmák labirintusának kellős közepén találja magát, különböző nagyravágyó személyeknek és a mindenható Egyháznak az útjában, aminek következtében hirtelen egy kisebb hadsereg elől kell menekülnie...

David Benioff: Tolvajok tele

Leningrád ostroma, népmesei jelképrendszerben. David Benioff regénye szimpatikus megközelítést alkalmaz, az eredmény nem kétszázhatvan oldal folyamatos erőszak, hanem emberközeli atmoszférájú történet, a háború jelentőségének kisebbítése nélkül. 

Nem szeretem a háborús regényeket. Nem szeretek emberek céltalan szenvedéséről, haláláról olvasni és azt sem, ha ezt erőszakkal nyomják bele az arcomba (ld. még: tetszőleges hírportál, tv-híradó stb.). A Tolvajok tele mégis tetszett. Hogy miért? A válasz egyszerű: ez nem egy tipikus háborús regény.

A mostanában a Trónok harca tévésorozaton dolgozó David Benioff jó érzékkel nyúlt a történethez. Gördülékenyen, életszerű párbeszédekkel, irodalmi utalásokkal és stílusos humorral fűszerezve adja elő a két fiatal srác történetét a nácik ostromolta Leningrádban és környékén. Ez a megközelítés nagyon sokat lendít a befogadhatóságon. A háború szörnyűségei szinte népmesei jelképrendszerben jelennek meg, a történet szinte tökéletesen behelyezhető V. J. Propp A mese morfológiája c. orosz varázsmese-elemzős kötetében felvonultatott rendszerébe. Nagyon rendben van az egész, boncolgathatjuk rétegről rétegre, minden szinten kerek a sztori, technikailag jól felépített, pont amilyennek egy rendes regénynek lennie kell.

Jacek Dukaj: Extensa

Egészen komoly mélységeket mutató, szépirodalmi sci-fi Jacek Dukaj, Lem szellemi örököse tollából. Az Extensa üde színfolt a magyar nyelvű fantasztikus irodalomban, érdemes elolvasni. 

A Typotex "Science in Fiction" sorozata egy ideje már piszkálja a kíváncsiságomat. A könyvek borítói nagyon jók, tetszik ez a kopottas, minimalista stílus, a legtöbbet simán kiraknám poszterméretben a falamra. Az igazi kérdés, hogy a tartalom fel tud-e érni a külsőhöz, mit tudnak ezek a nálunk gyakorlatilag ismeretlen szerzők, és van-e létjogosultsága annak, ha valaki a szépirodalmat keveri a "kemény" tudománnyal. 

A válasz az eddig elolvasott két Jacek Dukaj-regény alapján nagyon határozott igen. Az Extensa, ahogy a Zuzanna és a világmindenség is, üdítő kivétel, ami alatt nem feltétlenül a szépirodalmiságot értem. Ami igazán megfogott bennük - és ez főleg az Extensára jellemző -, az, hogy nem nézik hülyének az olvasót. Dukaj nem bonyolódik redundáns magyarázatokba, bőven elég félmondatokkal, egy-egy szóval utalnia háttérben megbúvó dolgokra, ha valaki elég intelligens, úgyis megérti. 

Előzetes - Kim Stanley Robinson: 2312 (magyar)

Kim Stanley Robinson más írásaira is fokozottan kíváncsi vagyok A rizs és a só évei óta, de a Galaktikánál megjelent másik két regénye nem tűnt olyan érdekesnek, hogy azonnal beszerezzem. A 2312 viszont már nagyon is, egészen komoly sci-finek ígérkezik, ráadásul jövő kedden már kézhez is kapjuk, az eredeti kiadással megegyező külsővel. Fülszöveg alant, borító és részlet a hajtás után. Értékelés itt :) 

A tudományos és technológiai fejlődés rendkívüli jövő előtt nyitotta meg az utat. Már nem a Föld az emberiség kizárólagos otthona: új lakóhelyek létesültek a Naprendszer holdjain és bolygóin, sőt még azokon is túl. 2312-ben azonban események sorozata kényszeríti az emberiséget arra, hogy szembenézzen múltjával, jelenével és jövőjével.

A történet a Merkúron kezdődik, Terminátor városában, a mérnöktudomány eddig sosem látott csodájában. Swan Er Hong a nagyanyját gyászolja, Terminátor városának egyik legbefolyásosabb patrónusát. Mivel halálának váratlansága és tisztázatlan körülményei nem hagyják nyugodni, Swan útra kel a Naprendszerben, ám még csak nem is sejti, hogy ezzel nem csak saját életét, de az egész emberiségét is örökre megváltoztatja. Swan egykoron bolygókat teremtett - most azonban abba a tervbe is belepillanthat, amely az elpusztításukat célozza.

A 2312 merész és zseniális látomás az emberiség jövőjéről, egyúttal magával ragadó jellemrajz azokról az emberekről, akik a jövő történéseit alakítják - nagy jelentőségű sci-fi a műfaj egyik legtehetségesebb írójától.

Ray Bradbury: A Toynbee-átalakító

Szám szerint a nyolcadik Bradbury-kötet kerül A Toynbee-átalakítóval a gyűjtők polcaira. Bradbury most is elvarázsol, borzongat, megnevettet és olyan esztétikai-intellektuális utazásra visz egyes történeteivel, ami egészen ritka az irodalomban.

Ray Bradbury a világirodalom legnagyobb mesélőinek egyike. Történetei kellemes átmenetet jelentenek a sci-fi és a klasszikus értelemben vett szépirodalom között: a finoman megjelenő fantasztikum és a költői nyelvezet tökéletes összhangjával találkozhat az olvasó, ha felüti valamelyik kötetét. Még az egyértelműen sci-finek címkézett novellák, regények fókusza is inkább a hangulaton, stíluson és mondanivalón van, ez A Toynbee-átalakító esetén fokozottan igaz. 

Az új Bradbury-kötetben érzésre minden eddiginél kevésbé van jelen a fantasztikum. A történetek többsége legfeljebb mágikus-realista, időnként horrorba hajló, néhány pedig egyszerűen csak furcsa. Viszont a lényeg mindegyik novellában ott van: ez a Bradbury védjegyének számító stílus, és ez az, amiért szeretjük az írót.