2016. szeptember 27., kedd

Jonathan Strahan: Az év science fiction és fantasynovellái 2016

SF-regények terén egyre jobban állunk, végre nem évtizedes lemaradásban követjük a nemzetközi trendeket, a novellák viszont meglehetősen alulreprezentáltak. Ezen próbál változtatni a Jonathan Strahan által válogatott Az év science fiction és fantasynovellái 2016-os inkarnációja, ami túlzás nélkül a legjobb többszerzős novelláskötet, ami valaha a kezembe került.

Amikor májusban (csak négy hónapja volt?) kiderült, hogy a Gabo kihozza magyarul a veterán szerkesztő, Jonathan Strahan 1997 óta futó antológia-sorozatának aktuális részét, a bejelentést öröm és meglepettség fogadta. Részemről ezek mellé némi kételkedés is társult - veterán blogolvasók ismerhetik a novellákhoz és novelláskötetekhez fűződő viszonyomat -, de bíztam abban, hogy az angolszász SF-szcéna azért elég nagy ahhoz, hogy össze lehessen szedni évente egy kötetnyi vállalható novellát.

Ez így is lett: annak ellenére, hogy - jó eséllyel az eredeti kiadó engedélyének hiánya miatt - kimaradt néhány elég nagy név (pl. China Miéville és Greg Egan), kimondottan színvonalas válogatás született, talán ha két-három olyan novella van a huszonhétből, amire azt mondom, hogy fölösleges volt helyet adni neki a kötetben. Jó történetekből viszont nincs hiány, ilyenek például Neil Gaiman, Ian McDonald és Usman T. Malik novellái, de szorosan mögöttük ott van Kelly Robson, Tamsyn Muir, Elizabeth Bear, Catherynne M. Valente, Kim Stanley Robinson és Ann Leckie is.

Alább egyesével is értékelem a novellákat, spoilermentesen.

2016. szeptember 22., csütörtök

Mark Lawrence: Úti testvérek - Történetek a Széthullott Birodalomból

Minél később jelenik meg egy Mark Lawrence könyv, annál jobban várom, ilyen A vörös királynő háborúja trilógiának a befejező része is. De addig sem maradunk Lawrence nélkül, a Fumax ugyanis - a világon elsőként - kihozta nyomtatásban az Úti testvéreket, amely az egyik legjobban megírt és legokosabban összerakott novelláskötet, amit eddig olvastam.

A könyv 163 oldal, nem éppen vastag. Viszont elképesztően jól áll neki a keményfedeles borítás, maga a borító pedig nagyon ízléses és igényes, tökéletesen mutat a gyűjteményben. Tipikusan olyan, ami mellett egy vérbeli fantasy-rajongó nem tud csak úgy elmenni, és szerencsére tartalmilag is nagyon rendben van. Mielőtt azonban rátérünk erre, szükséges szót ejteni a Széthullott Birodalom, illetve az aktuálisan legnépszerűbb fantasy-világ, Westeros különbségeiről.

G. R. R. Martin, mint epikus fantasy-író, fényévekkel jobb, mint Mark Lawrence. Westeros világa mérhetetlenül aprólékosan és okosan kidolgozott, fel van építve a hőskortól kezdve egészen a jelenig, a mágia okosan lett beépítve, a karakterek illenek a világba, tehát nyugodtan tekinthetünk olyan univerzumként, mint amilyen A gyűrűk ura vagy éppen a Star Wars. Ennek megfelelően a Martin-féle kiegészítő könyvek és novellák azt a célt szolgálják, hogy ezt az univerzumot tovább bővítsék, ahol maguk a karakterek nem is olyan fontosak.

2016. szeptember 1., csütörtök

Philip K. Dick: Emlékmás

Az emlékmás, Különvélemény, Sorsügynökség, Az elhagyott bolygó - a filmeket sokan ismerik, de azt már kevesebben tudják, hogy a Szárnyas fejvadászhoz és a Kamera által homályosanhoz hasonlóan ezek is Philip K. Dick történetei alapján készültek. Ebben a kötetben a kultikus filmek eredetijeivel együtt tizenkét novellát olvashatunk - az Emlékmás a legerősebb válogatáskötet, ami a sci-fi nagymesterétől valaha magyarul megjelent. 

"Nem mindenki teheti meg, hogy a Marsra utazzon, ezért a szegények fejébe emlékeket ültetnek be, mintha ott jártak volna. Létezik egy alagút, ami a negyedik dimenzióban helyezkedik el, és pár lépéssel meg lehet tenni benne több száz kilométert. Az atomháború után az ENSZ robotok gyártásába kezd a szovjetek ellen. Az egyik marsi telepre egy vásáros űrhajó érkezik. A Földet leigázta egy idegen faj, azonban a kutyák és macskák meglepő módon életben maradtak."

Philip K. Dick megkerülhetetlen jelentőségű szerző, jellegzetes stílusa és témái rengeteg alkotót megihlettek. Nagyjából egy tucat film és néhány sorozat is készült a történetei alapján, köztük olyanok, mint a Különvélemény, az Emlékmás, a zseniális Kamera által homályosan, vagy a legismertebb Szárnyas fejvadász (az eredetije az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?). Kimondottan termékeny író volt, csak az Agavénál huszonöt (!) regénye és ezzel együtt három novelláskötete jelent meg, ám a művei közel sem képviselnek egyenletesen magas színvonalat. Például ezért is jelenik meg egyre kevesebb új kötete magyarul, amit érdemes volt, már kiadtak - az újrakiadások viszont jönnek szépen, Az ember a fellegvárban és az Álmodnak-e az androidok... után például hamarosan a Dr. Vérdíj második inkarnációja is megérkezik.

2016. augusztus 23., kedd

Max Gladstone: Nagyrészt halott

Steampunk urban fantasy-krimi kapitalista istenekkel, mágus-jogász-detektívekkel, élő vízköpőkkel, kocsis nélküli hintókkal és majdnem szó szerint alvilági szórakozóhelyekkel egy négymilliós, élettől nyüzsgő, színes metropoliszban. Max Gladstone tudja, hogyan kell kihozni a maximumot ebből az alapanyagból, a Nagyrészt halott vitán felül a nyár egyik legjobb megjelenése.

Ahhoz képest, hogy az Agave hagyományosan inkább a sci-fiben volt erős, az utóbbi időben a fantasy-felhozataluk is kezd igencsak impresszív lenni. A varázslókat nem kell bemutatni, de az elmúlt néhány hónapban Lev Grossman trilógiájának zárókötetén kívül is kihoztak három izgalmas, a műfajjal bátran kísérletező regényt, ezzel megmutatva, hogy ilyen téren is érdemes komolyan számolni a kiadóval - avagy van élet Neil Gaimanen és a pararománcokon kívül is. 

Az említett regények, az erős miéville-i hatásokat mutató Lépcsők városa és az elbeszélési formákkal kísérletező geofantasy,  Az ötödik évszak csavartak néhányat a hagyományos fantasy-toposzokon, ezt az utat követi a Nagyrészt halott is. Max Gladstone kiváló érzékkel épít világot, jól használja a karaktereket és ügyel arra, hogy a történet kellőképpen egyedi hangulatú legyen - nagyjából így érdemes fantasyt írni.

2016. augusztus 11., csütörtök

Neil Gaiman - Michael Reaves: Köztesvilág

Neil Gaiman ismét az ifjúsági irodalom vizeire evez, ezúttal Michael Reaves közreműködésével. A Köztesvilág az elsősorban tizenéveseknek szóló, kifejezetten szórakoztatást célzó irodalom tökéletes példája, rendkívül könnyen olvasható és pörgős a történet, könnyű azonosulni a főszereplővel, az olykor enyhén abszurd interdimenzionális kalandok pedig még azokat is garantáltan lekötik, akikkel a kötelező olvasmányok kellőképp megutáltatták az olvasást. 

Joey Harker, egy átlagos amerikai kamasz, egy iskolai tájékozódási feladat során eltéved a városban, és mint hamarosan kiderül, a párhuzamos valóságok között is. Ez elég nagy szívás, ráadásul Joey akarata ellenére belekeveredik három multidimenziós nagyhatalom küzdelmébe, de szerencséjére annyira azért nem béna, hogy rögtön a regény legelején járulékos veszteség legyen belőle, így egyre mélyebbre sodródik a háborúban, mígnem... na de ezt már nem fogom elárulni, olvassátok el a regényt.

Régóta várjuk, hogy Neil Gaiman ismét előálljon valamivel, ami megüti az Amerikai istenek, a Sandman vagy a Csillagpor szintjét, de valahogy csak nem akar összeállni a következő nagy mű (talán majd jövőre a Norse Mythology). Rövidebb és/vagy könnyebb történeteket, ifjúsági- és gyerekkönyveket azért gyárt, ebben az esetben például Michael Reavesszel közösen, ami ugyan a felnőtt olvasóközönséget kevésbé mozgatja meg, de legalább új olvasókat szerez magának. A Köztesvilág is ilyen, abszolút laza, tisztán szórakoztatóirodalmi munka, semmi súlyos drámaiság vagy durva realizmus, "csak" pörgős és váratlan kalandok kétszáz oldalas sorozata. 

2016. július 21., csütörtök

Jo Walton: Mások között

Mi történik azután, hogy a főhős hatalmas áldozatok árán legyőzi a világuralomra törő gonoszt? A legtöbb regény erre már nem tér ki, a rangos díjakkal jutalmazott Mások között viszont pontosan erről szól. Illetve ezenfelül a kívülállóságról, a fantasztikus irodalom iránti szenvedélyről, a mindennapok problémáiról, szépségeiről és a brit vidéket belengő mágiáról.

Kevés az igazán színvonalas ifjúsági regény. Rendkívül könnyed, kizárólag a szórakoztatást célzó, többnyire paranormális-romantikus történetek és már jól bejáratott franchise-okra épülő (vagy annak szánt) kötetek persze vannak rogyásig. Egyik-másik talán még csak nem is annyira kétes minőségű, de az önálló, egyedi történettel és valós mondanivalóval bíró ifjúsági regény egyértelműen ritkaság. A Mások között viszont pontosan ilyen, és ez már önmagában kiemeli a mezőnyből.

Jo Walton kiváló érzékkel nyúl vissza a viktoriánus pre-fantasy történetekhez (akkoriban még inkább rémtörténetnek számítottak) és formátumnak is az akkoriban népszerű naplóregényt választotta. A különbség viszont az a valódi viktoriánus naplóregények és jelen regény között, hogy utóbbi kényelmes másfélszáz év regényírási evolúció eredményeképpen gördülékenyebb és fogyaszthatóbb, illetve magától értetődően a huszonegyedik századi olvasóknak szól.

Morwenna, avagy Mori, a szerzőhöz hasonlóan walesi származású, ugyanúgy rajong az SF/F irodalomért, meglehetősen modern és józan gondolkodású - és szintén az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején (volt) tizenéves. Az önéletrajzi áthallás nyilvánvaló, viszont abban majdnem teljesen biztos vagyok, hogy Waltont soha nem próbálta megölni az ősi mágikus hatalommal bíró, világuralomra törő anyja, illetve nem szokott tündérekkel beszélgetni az elhagyott bányákkal tarkított walesi völgyekben. Aztán persze ki tudja... :)

2016. július 18., hétfő

Iain M. Banks: Hidrogén szonáta

A Hidrogén szonátával még egyszer, utoljára bepillanthatunk az Iain M. Banks által megálmodott univerzumba, ahol a technológia szinte már mágiának hat, a halál sokszor csak átmeneti, az űrhajók Elméi egészen bizarr neveket adnak önmaguknak, és ahol minden civilizációk talán legszabadabbika, a Kultúra virágzik.

A Hidrogén szonáta, Iain M. Banks utolsó Kultúra-regénye, napra pontosan a szerző halálának harmadik évfordulóján jelent meg. Még mindig egy kicsit nehéz elhinni, hogy nem lesz több zseniálisan furcsa űrhajónév és évezredes mesterséges intelligencia, vége a szintetikus testek, intelligens drónok, drogmirigyek, virtuális életek, gigantikus űrbéli megastruktúrák, a valaha volt legnagyobb civilizáció, a Kultúra, és legismertebb titkosszolgálati csoportja, a Rendkívüli Körülmények idejének. 

De ha már búcsúzni kell, tegyük stílusosan. Így gondolják ezt a gziltek is: a komplett faj multidimenziós szublimációra készül, maguk mögött hagyva a szokványos világot. Csakhogy az előkészületek nem mennek zökkenőmentesen, a Zidhren-Maradvány, egy ősi szublimata civilizáció hátramaradt tagjai ugyanis még a távozás előtt meg akar osztani egy réges-régi titkot a gziltekkel, csakhogy a hajójukat lelövik. A Kultúra is megjelenik a környéken, egyrészt a hátrahagyandó bolygók és űrállomások értékesebb darabjaira pályázó roncsvadászok megfékezésére, másrészt egyszerűen csak megfigyelni az eseményt.