Végre teljes a "Hyperioni énekek": már magyarul is olvasható a tetralógia zárókötete. Ahogy a korábbi kötetekben, Dan Simmos most is óriásit alkotott, az Endymion felemelkedése is nagyszabású és intelligens regény.
Ha egyetlen szóval kell jellemezni Dan Simmons Hyperion Cantosát: elképesztő. Nem véletlenül minden idők egyik legnagyszerűbb sci-fi sorozata, az elsőtől az utolsó részig folyamatos, magas színvonalon mozognak a regények, hatalmas fantáziával, változatossággal és komolyan elgondolkodtató részekkel kápráztatva el az olvasót. Ahogy az első három kötetről, a befejező, negyedik részről is csak szuperlatívuszokban érdemes beszélni, Simmons nem pusztán megugorja a "jó sci-fi" mércéjét, hanem közben csak úgy mellékesen átszökken a fél galaxison, mindenki más pedig (kis túlzással) legfeljebb csak nézhet utána.
A hatalmas, több mint nyolcszáz oldalas terjedelem miatt (nagyjából másfélszer hosszabb, mint bármelyik előzmény) az Endymion felemelkedése nem annyira mobil darab, ezt a hátrányát viszont a kellemesen hosszúra engedett, ugyanakkor mégis meglepően feszes történetmesélés bőven ellensúlyozza. Innentől pedig kit érdekel, hogy nem kényelmes fél kézzel egyensúlyozni a tömött metrópótlón csütörtök este, az ilyesmit úgyis az otthon melegében olvassa szívesen az ember, amikor nem szakítja félbe az evolúció természetéről tartott filozófiai eszmefuttatást a kaller, vagy a tempós és látványos akciójeleneteket a világ tetején az, hogy a következő megállónál le kéne szállni.



