Brian McClellan: A birodalom bűnei

Brian McClellan korunk egyik legjobb fantasy-írója, aki a Lőpormágus-trilógiájával egészen új színt vitt a műfajba, ráadásul már a bemutatkozó kötete is gyakorlatilag hibátlanra sikerült. Emiatt igazán örömteli volt a hír, hogy még egy trilógiai erejéig visszatér az általa kreált univerzumba, 2018-ban pedig a magyar fantasyrajongók is kézbe vehették A birodalom bűneit.

Fatraszta nem túl nyugodt hely: bűnözők, szerencsevadászok, vakmerő telepesek és az ősidők relikviái után kutató mágusok végső állomása a vadon kapujában. Csak a kancellárasszony vasakarata és a titkosrendőrség acélos ökle tartja egyben az országot – egyelőre. A fővárost, Szárazpartot fenyegető felkelés ellen ármánnyal és fegyverrel egyszerre lehet csak küzdeni. A feladat súlya három megbízott vállát nyomja: a simlis ügynök, Michel Bravis, egy jogtalanul elítélt, verhetetlen háborús veterán, Őrült Ben Styke és a lőpormágus zsoldostábornok Vlora Flint képezi az utolsó védvonalat a káosszal szemben.

Tíz évvel járunk az adrói-kez háború után, ennyi idő telt el azóta, hogy az istenekkel vívott harcban életét vesztette Tamás tábornagy. De ez már nem számít, új kontinens, új szereplők, új problémák, új ellenségek.

A történet három párhuzamos szálon fut (Vlora, Styke, Bravis), a korábbiakhoz hasonlóan külön fejezetekre osztva, ahol egy-egy szereplő szemszögéből látjuk a történetet. A formula működik, nem megy az olvasmányosság rovására, de mivel a karakterek történetei nem egyszer keresztezik egymást, így csak óvatosan az előreolvasással.

Mark Lawrence: Szürke nővér

Izgalmas, fordulatos, szórakoztató történet humorral, vérrel, kihívásokkal és drámával, lenyűgöző karakterekkel és egy hihetetlenül érdekes világgal. Mark Lawrence végleg felnőtt a legnagyobbakhoz, a Szürke nővér után joggal nevezheti bárki G. R. R. Martin-szintű írónak.

Lawrence félelmetes: minél többet ír, annál jobb lesz. A Széthullott Birodalomban rengeteg volt a vér és az izgalmas karakter, de kezdetleges volt, túlságosan dark és öncélú. A vörös királynő háborúja már egy jobban sikerült trilógia, ahol megjelent a humor, a dráma és a fordulatok is, illetve kitágítja annyira a Széthullott birodalom világát annyira, hogy már érdekes legyen. Az Ős könyve-trilógia pedig olyan, mint egy Tarantino-film: a legjobb dolgokat átveszi a korábbi műveiből, majd további elemekkel tökéletesíti.

A Szürke nővér két-három évvel a Vörös nővér után veszi fel a fonalat. Nona Grey visszatér a Kegyes Irgalom Kolostorába, új ellenséget szerez magának egy nemes arrogáns és álszent, cserébe viszont rendkívül tehetséges lányának személyében, kapcsolat kezd kialakulni közte és a Kiválasztottnak tartott Zole között, lesz egy új, kéretlen társa, miközben lassan kibontakozik egy világot megrengető konfliktus.

Anthony Ryan: A hamu birodalma

Anthony Ryan az egyik legjobb kortárs fantasy-író. A Hollóárnyék-trilógiával nagyon erősen kezdett, A hamu birodalmával záruló Draconis Memoria trilógia azonban köröket ver rá. A sárkányvérből készült termékekre épülő világ és kibontakozó epikus háború izgalmas, a karakterek szerethetőek és szórakoztatóak, ráadásul Ryan hihetetlenül jó érzékkel ötvözte a nagyon erős fantasyt az igényes sci-fivel.

„Egy elképzelhetetlen erejű, mitikus sárkány éledt fel, bestiák és emberek seregeit gyűjti maga köré, hogy letarolja a világot. A véráldott kalandor, Claydon Torcreek, Lizanne Lethridge, a Szindikátus titkos ügynöke, és Corrick Hilemore, a Szindikátus hajóskapitánya, akiket küldetésük az ismert világ három különböző sarkába vezérelt, közös erővel szállnak szembe a fehér drákkal és szolgáival, a romlottakkal.”
– a harmadik kötet, A hamu birodalma hátlapjáról.

A Hollóárnyék-trilógia friss volt, izgalmas, öröm volt megismerni Vaelin világát és kalandjait. A 700+ oldalas kötetek azonban könnyen megfeküdték az ember gyomrát, a harmadik könyvre pedig a történet is elfáradt kicsit – ha az első két kötetből megspórol 150-200 oldalt, akkor a harmadik is sokkal jobban sikerülhetett volna. A Draconis Memoriában szerencsére elengedte a felesleges szócséplést.

Tom Sweterlitsch: Letűnt világok

Az időutazás egy végtelenül érdekes téma, ennek megfelelően népszerű a sci-fi íróknál. Emiatt az időutazás, mint alapkoncepció, olyanná vált, mint a sárkányok, elfek és törpök a fantasyben – egy kvázi kötelező elem, amivel nem lehet nagyon mellé lőni, viszont ritka az olyan szerző, aki képes túllépni az alapsablonon. Tom Sweterlitsch azonban ilyen, a Letűnt világok pedig egy nagyon jól sikerült regény.

Shannon Moss a Haditengerészeti Nyomozóiroda egyik titkos részlegének az ügynöke, aki már többször vett részt űrutazással (Mélyűr) vagy időutazással (Mélyidő) járó küldetéseken. Előbbi célja az emberiség számára alkalmas bolygók megtalálása, utóbbié, hogy a jelenben megoldhatatlannak bizonyuló eseteket göngyölítsenek fel. Az egyik expedíció azonban rászabadít egy idegen fajt az emberiségre, ami valamikor, az egyre közelebbi jövőben elpusztítja a világot.

A történet főhőse természetesen Shannon Moss, aki egy jövőben zajló gyakorlat során összefut a világ végét okozó idegen fajjal, ami fejjel lefelé keresztre feszíti, és csak hajszálon múlik az élete. Később egy gyilkosság után kezd nyomozni, majd rájön, hogy a haláleseteknek közük van a világot fenyegető Fehér Lyukhoz.

A jövőbeli, apokaliptikus világvége nem egy újdonság, ahogy nyilván az űr- és időutazás sem az. Sweterlitsch ugyanakkor remekül vegyíti a különböző zsánereket, alapos, felkészült, mindezt pedig feldobja egy rendkívül kreatív időkoncepcióval.

Nicholas Eames: A Wadon királyai

A Wadon királyai Nicholas Eames első könyve, és nem is kívánhatott volna jobb fogadtatást: az olvasók szerették, a kritikák is pozitívak voltak, ráadásul ez lett 2017 legjobb fantasy-debütálása. Bemutatkozó kötetnek valóban jó, de bízom benne, hogy a következő kötetekre azért fejlődni fog még.

Bárki bármit mond, írni nagyon nehéz, regényt írni pedig még nehezebb. Nagyon kevés az olyan író, aki elsőre tökéletes, kiforrott, magas színvonalú anyagot tud létrehozni. Mark Lawrence-nek például egy trilógia kellett hozzá, de inkább 6,5 könyv, hogy végre arra a polcra kerüljön, ahová sokan már a Tövisek hercege után predesztinálták. Emiatt nem is vártam el túl sokat A Wadon királyaitól, hisz kellenek az oldalak ahhoz, hogy letisztuljon egy szerző stílusa és megtalálja a saját egyéniségét.

A Wadon királyai öt veterán zsoldosról szól, akik megnősültek, megöregedtek, elhíztak, alkoholisták lettek vagy épp kővé váltak. A világuk pedig veszélybe került, ráadásul az egykori bandavezér (Gabriel) lánya egy különféle szörnyetegek válogatott hordája által ostromlott városban ragadt. Rose megmentése miatt ismét összeáll a Saga, végigverekszik magukat a kannibálok, kentaurok, sárkányok, kimérák és óriások lakta Belwadonon, hogy a lánnyal együtt a világot is megmentsék.

Alan Dean Foster - A. C. Crispin - Kathleen O'Malley: Alien-sorozat

A magyarul A nyolcadik utas: a Halál címen ismert Alienre, Ridley Scott Oscar-díjas remekművére, mára komplett franchise épült és az egyik legkultikusabb sci-fi filmmé vált. Nem meglepő, hogy a filmsorozat sikerén felbuzdulva minél több bőrt le akartak húzni Ripley megpróbáltatásairól, így a filmek könyvregények formájában is megjelentek.

Ezzel természetesen nem lett minőségileg több a science fiction irodalom, azonban érdemes elolvasni, mert a filmélményen ugyanakkor nagyon sokat dob.

A sci-fi könyvek legnagyobb – és talán egyetlen – hátránya a sci-fi filmekkel szemben a vizualitás: legyen bármennyire is részletes egy leírás, nehéz elképzelni egy idegen lényt vagy bolygót pusztán a szavak alapján (és ez általában a fantasyre is igaz). Ugyanakkor, mint minden könyvnek, megvan az az előnye, hogy a szereplők fejébe látunk, jobban megértjük a szándékaikat és motivációkat.

Mark Lawrence: Vörös Nővér

Mark Lawrence A Széthullott Birodalom és A vörös királynő háborúja után újabb sorozattal jelentkezett. Az Ős könyve egy teljesen új világba kalauzol el bennünket, végképp szakítunk Jorggal és Jalannal. Ez akár még némi hiányérzetet is hagyhatna bennünk, hisz a két sorozat együtt már eléggé kiforrott és komplex volt ahhoz, hogy a kortárs epikus fantasy egyik jobb termékének nevezzük. Ezt azonban nagyon gyorsan felejtsük el: Lawrence előző két sorozata olyan, mint kelbimbó a desszert előtt, a Vörös Nővért pedig csak a legnagyobbakhoz lehet hasonlítani.

Lawrence-t soha nem tartottam tehetségtelen írónak, de A Széthullott Birodalom történetein nagyon látszott, hogy az volt az első komolyabb próbálkozása. A poszt-apokaliptikus Európa nem volt egy rossz ötlet, de a világ, a mágia nagyon erőltetett, nagyon kiforratlan volt, Lawrence pedig túlságosan meg akart felelni a Trónok harca miatt felkapott véres, beles dark fantasynek, így pedig eléggé öncélú is lett. A vörös királynő háborúja már egy szinttel jobb volt, szellemes és szórakoztató, még akkor is, ha a karakterek kétségtelenül sablonosak, az írói stílusa pedig darabos volt. Az új sorozata, legalábbis annak első része, a Vörös Nővér azonban hibátlan.

Az író szakított az előző univerzumával és ez nagyon előnyére vált. A Vörös Nővér története egy jégkorszak által sújtott világban játszódik, ahol egyedül mesterséges hold által melegen tartott, keskeny, rövidke, pár kilométeres sáv lakható. Természetesen itt is vannak országok, különböző vallások és célok, itt is dominál az fantasykben megszokott arisztokratikus rendszer, csak még guillotine-ként ott lóg az emberiség nyaka fölött a fagyhalál is.