2009. június 22., hétfő

Múzeumok Éjszakája 2009

Az ember hazaér, kinéz az ablakon, és azt látja, hogy az ég alja már dereng, a Nap fölkelni készül. Aztán eszébe jut, hogy valamikor mostanában van az év legrövidebb éjszakája, biztosan ez a magyarázat. A magyarázat, de nem az ok: ami pedig a Múzeumok Éjszakája névre hallgató, immár tíz éves (Magyarországon csak öt) rendezvénysorozat. Részletek itt. Tavalyról emlékezetes a hosszú bolyongás az éjszakában, úgyhogy idén programterv is készült, ami nagyjából a harmadára csökkent a végleges verzióban: maradt a Közlekedési Múzeum és a Millenáris, a végére pedig bekerült egy gyors körülnézés a Természettudományi Múzeumban, ahol már-már a Jurassic Park hangulatát idéző fotókat sikerült összehozni a szabadtéri dinószobor-kiállításról.

Közlekedési Múzeum: Utoljára nem is tudom mikor jártam erre, de van az majdnem egy évtizede is. Azóta belülről felújították és részben átalakították, de a slágernek számító vasútállomás (előtte a vonatokkal, amikre fel lehet mászni) és a hajókormány megmaradt. A tésztahíd-terheléspróbát sajnos csak hallani lehetett és látni nem, mert túl sok ember állta körül a helyszínt és nem volt színpad, viszont az olasz motorok tetszettek. Egy negatívum volt csak, de az árnyékot vetett az egész estére: a karszalag-árusok nem fogadták el a kultúrautalványt, ami eléggé furcsa, lévén szó kifejezetten kulturális eseményről, ráadásul múzeumban...

Millenáris: Amióta a Csodák Palotája átköltözött a Váci útról, csak egyszer jártam bent, sajnos nem igazán fejlesztették, úgyhogy igazi újdonsággal nem találkoztam, a "törpék" viszont élvezték :) A Közlekedésiben normál embermennyiség volt, itt rockkoncertek közönségét megszégyenítő tömeg, ez is levont az élvezeti értékből. Negyed éjfélkor a Teátrumban kezdődött volna az aktuálisan egyik legjobb ifjú magyar bűvész showja, úgyhogy szépen át is mentünk, de valami más ment a színpadon, úgyhogy vártunk. Közben körhintásat kellett játszanom a törpékkel, végül kiderült, hogy nem a Teátrum a helyszín, hanem a Fogadó (pedig határozottan Teátrumra emlékeztem), úgyhogy rohanás át egy perccel negyed előtt... és bent mi fogad: valami monoton elektronikus sz@r, ronda ruhákba öltözött, mindennemű mozgáskultúrát nélkülöző egyedek felvonulása a kifutón, a közönség soraiban az egy főre jutó, ránézésre sem heteroszexuális egyedek aránya pedig már-már egy nem írom le melyik pártkongresszust idézi, mert ez nem egy politikai blog. Nem sokáig bírtuk bent, úgyhogy az épület előtt vártuk, hogy vége legyen. Közben az aprónépet hazavitték, de még mindig nem történt semmi. Aztán elkezdtek kifelé áramlani nők-lányok vegyesen, kicsit később a másik nem (?) tagjai is, a zörej pedig elhalkult. Beóvakodtunk, az egyetlen díszletet képező telefon már ott figyelt a színpadon, megszólalt a zene, a mester pedig félbetépte az újságot. Hat-nyolc méterről figyeltük a műsort, Soma tényleg jól csinálta, a közönség viszont meglehetősen érdektelen volt sajnos... Videó itt, érdemes megnézni.

Természettudományi Múzeum: Tavaly már "megvolt", korábban is néhányszor, most épphogy csak körbeszaladtunk a természetfotókkal kirakott falak mentén, a kiállításokat meg sem néztük, leszámítva a fent említett ősgyíkosat. A ruhatárnál sikerült felmarkolni egy adag Digitális Fotó Magazint, és még nem is tavalyi számokat, hanem az egyik idén márciusi volt... Lehet, hogy gyakrabban kéne elnézni ide.

Gyors fuvar majdnem haza, jófejségből várni az éjszakai buszra társaságként, pulcsikölcsönzés, még egy kis várakozás meg még egy kicsi, aztán irány immár végleg haza, a hajnali derengésben. Jövőre muszáj lesz beiktatni a Budavári Labirintust meg a Sziklakórházat...

2009. június 19., péntek

Mi újság? 2009 június

Éreztétek már, hogy szívesen pofán dobnátok valakit egy nagy, érett, lédús naranccsal? Igen? Akkor bizony Olaszországban a helyetek, az ivreai Narancsfesztiválon. Történelmi karnevál, klánokba tömörült, narancsokkal háborúzó helyiek (persze a turista is beszállhat), kell ennél több? A nyugodtabb szórakozást kedvelők ellátogathatnak Stradfordba, Shakespeare szülőhelyére, ahol Csajkovszkij koponyája szerepelt a Hamletban. Az igazán kalandvágyók bizonyára szívesen útra kelnének Tibetbe, ezúttal nem a kínai elnyomás, hanem Kőrösi Csoma Sándor emlékszobájának helyreállítása okán: még mindig keresnek segítőket, úgyhogy hajrá :)


Valamiért kimaradt eddig, hogy a portugálok az Árpád-házból eredeztetik a saját uralkodói családjukat, pedig azért ez most, amikor a nemzet önbecsülése valahol a négyes metró fúrópajzsainál is mélyebben van, talán számítana egy kicsit. Persze inkább valami barlangos hasonlatot kellett volna írnom, mert A Földgömb negyedik számában éppen barlangokról van szó... Na meg persze két rövidke cikkben Marokkóról, a következőben a helikoptereket megszégyenítő repülési képességű szitakötőkről, s az európai megalitok előtt hosszú túraútvonalakról.


Emelje föl a kezét, aki szereti a halat! Az hagyja fönt, aki tudja, hogy honnan származik az az uszonyos, amit megeszik. Rendben. És vajon akad, aki tudja, hogy biztosan nem illegálisan kifogott halról van szó? Sejtettem. Részben ezért is van a világtengerek halállománya a kipusztulás szélén... Folyamatos a túlhalászás, a kvótaszabályozás a jelenlegi formájában is kevés, de a kifogott tengeri élőlények kétötöde ráadásul vagy illegális halászatból származik, vagy "járulékos fogás": nem lehet értékesíteni.
A Karib-tenger kalózai filmeket kedvelő olvasónak a Dominika szigetéről készült fotókat látva ismerős lehet néhány helyszín: itt forgatták a második-harmadik részeket. A gyönyörű táj azonban nem minden: az élet meglepően nyugodt ezen a kis szigeten, nincsenek hatalmas strandok tele részeg turistával, viszont annál több a száz évnél is idősebb kort megérő lakos.
A "modern" világban persze ilyen hosszú ideig élni nem sok esélye van az embernek, hiába rutinműtét az először 1967-ben végrehajtott szívátültetés, a nagy adatmennyiségek vizuális ábrázolása viszont csökkentheti a túlhajtottság érzését.


Sárga keretben fagyasztott mamut, mi az? Hát persze, hogy a júniusi National Geographic. Na jó, ez nem volt valami jó poén... De a cikk azért érdekes, nemkülönben az élelmiszerválságos: tényleg éhen fogunk pusztulni, ha egyszer a szárazföldi és tengeri élelmiszerforrás is kiapadóban van, a bolygó emberi populációja viszont folyamatosan nő. Nem mintha egyébként kár lenne a többségért... A furcsa idők közeledtét a vadállatok városba költözése is jelzi: nyestek, vaddisznók, baglyok és társaik immár rendszeresen felbukkannak: itt szemben például szarkacsalád fészkel. Amerikában eközben egy csapat megszállott egészen elképesztő helyekre jut el: barlangászokról írták e szám utolsó cikkét.

2009. június 18., csütörtök

Nemere István: Műkincsrablók a kisbolygón

Vége a vizsgázósdinak, már csak az indexet kell valamikor leadni (na meg balhézni a neptunba beírt rossz jegy miatt), úgyhogy végre lelkiismeret-furdalás nélkül írhatok az olvasmányélményeimről is a totonák indiánok szakrális élete helyett.

Nemeréről nem írok, mindenki hallott róla valamicskét, de megkockáztatom, hogy a sci-fiben ifjabb kora óta jártas lakosság ezzel a könyvvel is találkozott már. Én nem, úgyhogy most olvastam el, közben persze kiderült, hogy ez egy sorozat és valamelyik folytatását már évekkel ezelőtt megkaptam karácsonyra a gimis osztályfőnökömtől, de ez más téma.

Mostanra már remélem csak a vizsgaidőszak alatt totális agyleszíváson átesetteknek nem világos, hogy ez egy "ifjúsági sci-fi": tizenöt év fölött már nem az igazi, alatta viszont kiváló lehet. A főszereplő is három tizenöt éves srác, akik egy űrállomáson élnek szüleikkel, meglehetős unalomban, ezért amikor lehetőségük nyílik rá, lenyúlják a kisebbik űrhajót és elkezdenek űrkalózosat játszani az aszteroidamezőben. A gond csak az, hogy az egyik aszteroidán valami furcsa, mesterséges objektumot vesznek észre, aminek nem kéne ott lennie...



Kiadó: Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó
Kiadási év: 1979
Eredeti cím: -
Fordító: -
Oldalszám: 186

Egyébként a KönyvesBlogon elkezdtek egy sci-fi "sorozatot", kíváncsi vagyok, mi lesz belőle. Egyelőre nagy jövőt nem jósolok neki, bár ha az Alapítvány-sorozatot nem számítjuk alapműnek, akár még meg is bocsátható az a frappánsnak szánt baki, miszerint fejezetenként millió éveket ugrik a sztori (a teljes Alapítvány-Birodalom-Robot univerzum "alig" húszezer évet fog át)...de hát ha egyszer alapmű! :)

2009. június 12., péntek

Joe Haldeman: Örök háború

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, bármennyire is próbáltam elkerülni, rögtön feltűnt a kísérteties hasonlóság a sztársip trúperz- (alias Csillagközi invázió-) világgal. De még mielőtt ez igazán elriaszthatott volna, jött egy kis szünet a hadakozásban és valami tényleg érdekes jövővízió kezdett kibontakozni.

Nagy vonalakban tényleg úgy indul a sztori, mint ha a CsI filmek forgatókönyvét venné alapul: az emberiség kilép a kozmoszba és szembetalálja magát egy idegen intelligenciával, az eredmény pedig békés sörözés helyett háború, mert az jó biznisz. Azt persze nem lehet tudni, hogy lőtt először, de ez nem is baj. A küzdelem a szintén újonnan felfedezett fénynél gyorsabb utazáshoz szükséges pontokért zajlik: a kollapszárugrás bizony felgyorsítja a közlekedést a galakszisban, még ha egyébként fényközeli sebességgel is képesek röpködni a hajók. Ja, és hogy miért a forgatókönyv és nem a regény? Nos, aki olvasta és látta is, bizonyára sejti: ugye eredetileg szigorúan nemileg szegregált a hadsereg, a filmben viszont épp ellenkezőleg. Itt pedig konkrétan kijelölt párok vannak, minden pihenőre más, persze cserelehetőség azért van :).

A történet nekünk már a múltban kezdődik: 2007-ben indul Mandella közlegény csapatával a taurik ellen, viszont igen hamar kiderül, hogy a fényhez közeli sebességnél a jó öreg Einstein relativitáselmélete kis képzavarral élve kézzelfoghatóvá válik: mire a négy év szolgálati idő letelik, már 2024-et írunk és visszatérve a Földön sem a megszokott látkép és társadalom várja a túlélőket. A megoldás? Még egy menet, ezúttal viszont már évszázadok "esnek ki", persze a zsold nem relatív idő szerint jár, úgyhogy valami kárpótlás akad, viszont soha nem lehet tudni, hogy az ellenséges hajók vajon a "múltból" valók, egyidősek velük, netán a relatív jövőből érkeztek, ismeretlen technikával felszerelve. Szerintem érdemes elolvasni, elég jól megírt példány, ebben az esetben megérdemeltek a nívós kitüntetések.




Kiadó: Valhalla Páholy
Kiadási év: 1997

Eredeti cím: The Forever War
Fordító: ?
Oldalszám: 295

2009. június 5., péntek

Mijamotó Muszasi - Taira Sigeszuke: A szamuráj útja

Ez a könyv igazából két könyv. Két képzett és tapasztalt harcművész írta őket, majd' száz év eltéréssel: a híres Muszasi és a nem kevésbé ismert Taira Sigeszuke. Mindkettő utat mutat a leendő harcosnak: Muszasi, mint legyőzhetetlen vívó, inkább gyakorlati, míg Sigeszuke, aki tudós és filozófus is volt, elméleti, a harcos életének mindennapjait tekintve fontos tanácsokkal látta el évszázadokon át szamurájok nemzedékeit.

Valószínűleg japános "előképzettség" nélkül nem sokat mondott volna a kötet a halálmegvetésen, végletesnek tűnő szabályozottságon és már-már brutalitásba hajló szenvtelenségen túl; viszont már akár csak a Krizantém és kard átböngészése is elegendő lehet ahhoz, hogy egy kicsit a külsőségek mögé lásson az ember, ezek a külsőségek persze attól még valódiak, nem csak illúziók. Mindenesetre akár különösebb harcművész-múlt nélkül is érdemes lehet belelapozni, ha az ember kellőképpen érdeklődik az európaitól igencsak eltérő kultúrák iránt, aki viszont netán űz(ött) ilyesfajta tevékenységet, számára plusz információkkal is szolgálhat a két könyv.



Kiadó: Szukits Könyvkiadó
Kiadási év: 2004
Eredeti cím: Go rin no so (五輪書), Busidó sosinsu
Fordító: Tokaji Zsolt
Oldalszám: 191

2009. június 2., kedd

Gianluigi Zuddas: Az utolsó istenek

Őszintén szólva ez a sztori leginkább valami számítógépes játék végigjátszására emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy olyanok közül találkoztam már ennél jóval érdekesebbel.

Vegyünk egy éppen csak díszletszerűen kidolgozott, (értd: az egész nem több egy festett deszkalapnál) posztapokaliptikus világot, adjunk hozzá sínen mozgatott bábokat, amik a körülményektől függetlenül mindig ugyanazt csinálják ("nem játékos karakterek" avagy egyéb szereplők), fűszerezzük meg sci-fi és fantasysablonokkal, az egyvelegbe pedig dobjunk bele egy tizenkét-három éves kiscsajt, ő lesz a "játékos karakter".

A történetet sem érdemes túlbonyolítani:

1. csapdába kerül - kiszabadul
2. megy - bajbajut - megoldja
3. megy - pofára esik - segítenek neki
4. felpörög - keresztbe tesznek neki - segítenek neki - illetve mégsem
5. csapdába kerül - kiszabadul - felpörög - segítenek is neki
6. megöli az utolsó "istent"

Ha valaki nagyon nem tud mihez kezdeni magával, olvassa el mindenképpen, utána szinte bármilyen sci-fi- vagy fantasyregényt megtanul értékelni, az garantált.



Kiadó: Galaktika Baráti Kör Könyvklub
Kiadási év: 1990

Eredeti cím: lusta vagyok utánanézni...
Fordító: Mészáros Katalin
Oldalszám: 303

2009. május 27., szerda

Brandon Hackett: Isten gépei

Szeretem a hihető jövőképeket, főleg akkor, ha élvezetesen vannak ábrázolva. Márpedig itt erről van szó. Azt ugyan nem mondanám, hogy a valószínűsége egy pontosan ilyen jövő bekövetkeztének lényegesen magasabb lenne a nullánál, viszont a történet magját alkotó "technológiai szingularitásé" már annál inkább.

A történetről nem szeretnék túl sokat elárulni, sokkal jobb könyv ez, érdemes elolvasni. A fülszövegnek hozzávetőleg megfelelő információmennyiség elegendő: a jelen irányt viszonylag tartó technológiai fejlődés a huszonegyedik század első harmadának közepére eljut odáig, hogy az ember képes önmagánál intelligensebb gépek létrehozására, ez pedig hihetetlenül felgyorsítja a folyamatot. Azaz felgyorsítaná, ha a Föld nem kerülne egyik pillanatról a másikra egy vörös törpe körüli pályára, ami apokaliptikus állapotokat idéz elő. A bibliai párhuzamra rátesz egy lapáttal az univerzális fordítócsipek elterjedése, ami gyakorlatilag második Bábellé változtatta már korábban a világot. Ilyen körülmények között nem csoda, ha a technológiai fejlődés visszaesik, viszont amikor az emberiség magához tér, elképzelhetetlen tempóban gyorsul tovább. Ebben igen nagy szerepet játszanak a szinte már követhetetlenül fejlett intelligenciával rendelkező mesterséges lények, a gammák, akiket az asimovi törvények újraértelmezéseként a "Chopra-elvek" szorítanak feltétlen lojalitásra az emberek felé.
Eleinte fölöslegesnek tűnik a Föld idegen környezetbe helyezése, de később, a technológiával párhuzamosan igencsak felpörögnek az események is és a legtöbb dolog értelmet nyer.

Úgy összességében az utóbbi idők egyik legjobb regénye, amit olvastam. Magyar vonatkozásban és világszerte is, remélem még sok hasonló színvonalú könyv fog kikerülni a szerző kezei alól, addig is a Poszthumán döntést még meg kell szereznem, talán az az egyetlen, ami kimaradt.

--
Kiadó: Metropolis Media
Kiadási év: 2008

Eredeti cím: -
Szerző: Markovics Botond
Oldalszám: 294