John ScalzI: Zoë története

Megérkezett a Vének háborúja negyedik, befejező regénye, a Zoë története. John Scalzi itt is hozza a formáját, feszes ütemű, szarkasztikus humorral tűzdelt történetet alkotott, mely bár az előző résszel párhuzamosan és jórészt azonos helyszínen játszódik, mégis sok újat tud mutatni. 

Mit lehet kihozni egy olyan történetből, amit tulajdonképpen már ismerünk? Mitől lesz érdekes a Zoë története, ha már olvastuk Az utolsó gyarmatot? Elég egy-két "kimaradt jelenet" és az új nézőpont, hogy elvigye a hátán az új könyvet, ami annak ellenére született, hogy a harmadik kötet végén a szerző egyértelműen kijelentette, hogy ennyi volt, bizonytalan ideig itt a vége?

A jelek szerint igen. Maradt elég kérdés az olvasókban Az utolsó gyarmat után, és igaz, hogy figyelmesebb szerkesztéssel meg lehetett volna válaszolni őket úgy, hogy csak negyven-ötven oldallal lesz hosszabb a kötet, de a Zoë története azért nem csak arra jó, hogy John Scalzi és kiadója bankszámláját hizlalja, közel annyira élvezhető sztori, mint a korábbi részek - pedig már ismerjük majdnem az egészet.

Persze Scalzi szeret váratlan dolgokat művelni és abszurdnak tűnő ötletekkel szórakoztatni magát és az olvasóit, de első körben az már tényleg túlzásnak tűnt, hogy a kemény, de moralizálós típusú John Perry és a Boutin-klón Jared után most John és felesége, a Különleges Erőktől nemrég leszerelt Jane Sagan tizenöt éves fogadott lánya legyen a "nézőpont karakter", aki ráadásul E/1-ben meséli el az eseményeket...

...és meglepő módon mégis működik. Igaz, hogy egy évtizede voltam ennyi idős és a mostani tizenévesek nagy része ijesztően más, mint mi annak idején, mégis egészen valódinak tűnik Zoë karaktere és csak kevés helyen volt "a felnőttek azt hiszik, hogy a kamaszok így beszélnek/viselkednek" érzésem - a gyerekszereplők többsége ettől lesz hiteltelen. Zoë és a többiek viszont tényleg életszerűek, minden kamaszos nyűggel, daccal és érzelmekkel, teljesen jó karakterek.

"Az obinok leginkább egy óriáspók és egy zsiráf keresztezésének eredményére hasonlítanak, és bár a hasonlóság nem teljes, bőven elég ahhoz, hogy az emberi agyban felsivítson a "Súlyfelesleget kidobni!" parancs. Egy idő után persze hozzá lehet szokni a látványukhoz. De ez az idő eltart egy darabig."

(Vincent Chong borítófestménye a Subterranean Press limitált kiadásához)

Ahogy azt az előző részben már olvastuk, John és Jane elvállalták egy új gyarmat vezetését kényelmes és eseménytelen huckleberry-i életük helyett. Természetesen fogadott lányuk is velük tart, obin testőreivel egyetemben (ezzel kapcsolatban a Szellemhadtest eseményeit érdemes felidézni). Egy tizenöt éves kamaszlány számára pedig mi lehetne izgalmasabb, mint felfedezni egy új világot, tíz teljesen különböző kultúrából, tíz másik gyarmatról érkező telepesek társaságában? A társaság jó - legalábbis miután felbukkan Gretchen és megrendszabályozzák az egymással összetűzni készülő fiúkat -, a kilátás gyönyörű az űrállomásról és a hajóról is, ráadásul még egy jóképű és meglepően normális srác is befigyel, abszolút ideálisnak ígérkező helyzet. A young adult lányregénybe illő szituációt viszont szerencsére elrontja, hogy a gyarmat nem ott van, ahol lennie kéne, a százötven idegen faj szövetségét, a Konklávét vezető Gau tábornok vadászik rájuk, az egész bolygó bűzlik és biztonsági okokból tizenhetedik századi körülmények között kell meghúzniuk magukat.

Az események végig Az utolsó gyarmatot követik, Zoët viszont egészen más dolgok foglalkoztatják, mint a gyarmat vezetésével megbízott szüleit. Bonyolult politikai játszmák helyett hétköznapi élet, felfedezés és szokatlanul intelligensen ábrázolt tinédzser-romantika várja az olvasót, legalábbis úgy a történet harmadáig-feléig, de Zoë ezalatt is bőven gyakorolja a Perrytől tanult szarkasztikus humort és az obinokkal való kapcsolatát is alaposabban megismerhetjük.

A regény egyik vezérfonala Zoë és az obinok (ez akár valami space-punk banda neve is lehetne :D) kapcsolata. És ez egyáltalán nem lebecsülendő dolog, hiszen a lány biológiai apja volt az, aki egy különleges eszköznek köszönhetően érzelmekkel és tudatossággal ajándékozta meg az obin fajt, akik a gyermek Zoëval "felnőve", vele együtt sajátítják el a tudatos életet. Ha valaki egyszerre valóságshow-sztár és félistennő egy egész faj számára, az csak elsőre tűnik jó mókának, a valóságban még akkor is komoly terhet ró az ember lányára, ha ebben a szituációban nőtt fel. Na meg elég komoly meggyőzőerőt jelenthet bizonyos helyzetekben, ha két "zsiráffal keresztezett óriáspók", a galaxis legharciasabb fajának képviselői ott vannak a közelben...

"A konszu kitárta a vágókarját - amely az evolúció folyamán úgy fejlődött, hogy elképzelhetetlen, rémisztő lényekkel bánjon el a világán -, és alatta a felismerhetőbben emberszerű végtagjait az égnek emelte." - a legfejlettebb ismert faj, a konszuk az obin intelligencia megteremtői, de a tudattal már nem bajlódtak. 

(James Stowe rajza)

 A Vének háborúja univerzum a kezdetektől alkalmas a női olvasóközönség megszólítására is, ami nem kis teljesítmény egy alapvetően military sci-finek induló sorozattól. A negyedik és ezidáig utolsó rész (még egy novelláskötet, a The Human Division vár a jövő tavaszi magyar megjelenésre, de az nem kapcsolódik szervesen a regények történetéhez) viszont még ennél is nagyobb dolgot ér el: ráveszi a sci-fi rajongókat, hogy Az utolsó gyarmat politikai thrillerbe hajló sztorija után most kvázi lányregényt olvassanak. Na persze ez így azért erős túlzás, ízig-vérig a már jól ismert univerzum része ez a regény is, nem kell tartani tőle, az ifjúsági elemek pedig bőven elmennek színesítőnek és ha emiatt több tizenéves szereti meg a sci-fit, duplán megérte kiadni a könyvet.

A Zoë története több kérdést is megválaszol, melyek az előző rész után nyitva maradtak vagy kényelmes deus ex machinának tűntek, de még így is maradnak kiaknázatlan lehetőségek. A Roanoke bolygó őshonos faunája önmagában megérne egy regényt, Gau tábornok története nemkülönben, és más izgalmas karakterek és életutak is megvillannak a lapokon, akikről-amikről sajnálatosan keveset olvashatunk. Ugyanakkor kiegészítő kötetnek tökéletes, a harmadik rész durván ütős lezárása után kellemes egy kicsit visszatérni ebbe a világba. Nincs túlságosan bő lére eresztve (ellentétben talán ezzel a bejegyzéssel), gyors, feszes, szórakoztató és humoros, mint a többi Scalzi-regény, de a megfelelő helyeken komolyabb gondolatoknak is van helye. Ráadásul a The Human Divisionnel együtt is két év alatt kijön a teljes sorozat magyarul - ez a népszerűségét is jól mutatja amellett, hogy nem kell éveket várni egy-egy új részre, mint oly' sok más sorozat esetén.

A magyar kiadás a szokásos formátum és borítóstílus (egy kis trükkel), és a fordítás is jól sikerült (érdekes módon az egyes köteteket három különböző fordító csinálta), a sztori pedig nem meglepő módon szintén jó. Az eddigi részekhez hasonlóan csak ajánlani tudom mindenkinek.

"Vegyél egy elefántot. Nyomd egy kicsit össze. Nem kellenek a nagy fülek. Az ormánya legyen rövidebb, de tegyél csápokat a végére. Nyújtsd meg a lábait annyira, hogy kétségesnek tűnjön, vajon elbírja-e a súlyát. Végül duplázd meg a szemek mennyiségét. Akkor végeztél jó munkát, ha semmi másra nem hasonlít, legfeljebb egy elefántra. Na, ez a fáni."

(Vincent Chong illusztrációja a Subterranean Press limitált kiadásához)

--

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadási év: 2013
Eredeti megjelenés: 2008

Eredeti cím: Zoë's Tale

Fordító: Farkas István

ISBN: 978 615 5272 44 8

Oldalszám: 320

Ár: 3280,-(borítóár), 2460,- (Agavebolt előrendelés)

--

A Szubjektív Kultnapló a Google+-on, a Facebookon és a Twitteren is elérhető, ha pedig kíváncsi vagy, hogy mit olvasok éppen, figyelhetsz a Molyon is.